Leszjához és Grigorijhoz rokonok érkeztek vendégségbe a faluba.
– Kell nektek krumpli őszre? – kérdezte tőlük rögtön Grigorij.
– Nem utasítjuk el! – mondták kórusban a rokonok.
– Ott ni, a kert hátsó sávja a tiétek – mondta hirtelen a férfi. – Ássátok, ültessétek, meg minden egyéb! Nektek adjuk a földet. Vetőkrumplit is adok hozzá.
– Aha… – tátották el a szájukat a rokonok a csodálkozástól. Ez váratlan volt, mert korábban egyszerűen csak minden terményt odaadtak nekik útravalónak.
– Na jó, ideje ebédelni – mondta Grigorij. – Leszja főzött levest, sütött egy kis krumplit…
– Valahogy mostanában nem fogadtok minket túl szívélyesen – morogtak a rokonok.
– Mert nem is lesz semmi! – jelentette ki hirtelen Grigorij. Mindenki földbe gyökerezett lábbal állt.
Olekszandra Ivanyivna és Grigorij Markovics egész életüket falun élték le. A falusi élet nem egyszerű, de minden megoldható, amíg az ember fiatal és ereje teljében van. Felnevelték a gyerekeiket, két fiút és egy lányt. Mindkét fiú tanult, elmentek dolgozni. Olekszandra és Grigorij lánya egy nagyvárosban élt. Olekszandra Ivanyivna világéletében ápolónőként dolgozott a kórházban, a lánya pedig továbbvitte a hivatást: orvos lett.
Mindenkinek jól ment a sora, családok, gyerekek. Vendégségbe ritkán járnak haza: a fiúk évente egyszer, a lányuk kétszer. Csakhogy akadnak más vendégek is a házban, unatkozni nem kell, pihenni meg pláne nincs idő.
Grigorijnak volt egy bátyja a megyeszékhelyen, és két nővére. Ott lakott Olekszandra fivére is. No meg persze nekik is vannak gyerekeik. Ezek a rokonok gyakran jártak ki a falusi levegőre. Levegőzni, pihenni, és persze magukkal vinni a falusi, bio termékeket. A házigazdák nem sajnálták az élelmet; a gyerekeik messze voltak, és nem vittek el semmit a szülői házból. Sőt, ők hoztak ajándékokat és olyan finomságokat, amik a helyi boltokban nem kaphatók.
A gyakori vendég-rokonok viszont szinte semmit nem hoztak. Szerintük a városban csak „vegyszeres” minden, minek is hoznának belőle, amikor itt úgyis van minden? Olekszandráék nem sajnálták, volt bőven. Krumpli a pincében, savanyúság, lekvár, saját disznóvágásból való hús. A kecsketej meg mindennap friss volt.
– Ideje lenne, Leszja, kisebbíteni a kertet. Nehéz már, a vendégekből meg semmi hasznunk. Te is csak elfáradsz bele – mondta egyszer Grigorij.
– De hát akkor hogyan fogadjuk őket? Üres asztallal? A hús a boltban drága, a zöldséget meg jobb szeretem a sajátomat enni.
– Csökkentjük a krumplit, mostantól csak magunknak, hogy épp elég legyen.
– És a malac mit fog enni?
– Igazad van. De akkor is kevesebb kell. Vegyék meg a városban, vagy segítsenek be nekünk.
– Na persze, ajánld csak fel nekik, hogy segítsenek! Meglátjuk, mi sül ki belőle, aztán döntünk.
– Leszja, igazat beszél a férjed. Ne haragudj, akaratlanul is meghallottam a beszélgetéseteket – szólt át a kerítésen a szomszédasszony. – Pihennetek kellene. Két éve figyellek titeket, és nem tudom megérteni: Ti eladjátok a krumplit meg a többit?
– Dehogy, mit gondolsz! Hiszen rokonok. Csak úgy odaadjuk mindenkinek.
– Nem kímélitek magatokat. Nem szabad így, teljesen a nyakatokra nőttek.
– A gyerekeink is ugyanezt mondják. De mit tegyünk? Magunknak is kell valami. Minden drága. Persze a gyerekek segítenek, de nem akarunk az ő nyakukon ülni.
– Az ő nyakukon nem akartok, de a többi rokonnak hagytátok, hogy felüljenek a hátatokra.
– Igazad van, Tamara. Ne haragudj rám, de mikor két éve ideköltöztél, azt hittem, lusta vagy. Nincs krumpli, nincs üvegház, csak gyep meg virágok. Szép minden, de nem praktikus. Most már látom, hogy igazad volt.
– Van nálam kapor, petrezselyem, paradicsom és uborka is. Csak épp annyi, ami nyáron elfogy. Savanyúságot nem eszem, ártalmas a mi korunkban. Az orvosok megtiltották. Lekvárt sem főzök, a gyümölcsöt aszalom, a bogyósokat lefagyasztom.
– A mi vendégeinknek meg csak úgy kell a lekvár meg a befőtt!
– Akkor szedjék le és főzzék meg maguknak, ha van feleslegetek! Ha meg kérdezik, mindig hivatkozhattok a korotokra és az egészségetekre. Mikor ideköltöztem, nálam is jelentkeztek a falusi termékekre vágyók. „Tarts kecskét, nyulat, építs üvegházat, ültess krumplit…” Én meg azt feleltem: segítsetek be! Senki nem segített, én meg el sem kezdtem. Még a bogyókat sem akarják leszedni, mert piszkos lesz a kezük. Nektek is azt tanácsolom: gondoljatok magatokra. Én hamarosan szanatóriumba megyek, a fiam ajándékozta az utat.
– Köszönöm a tanácsot, szomszédasszony. Meggondoljuk.
– Gricu! Mi legyen a krumplival?
– Mi lenne?
– Ki kell számolni, mennyi elég nekünk télire.
– Nekünk, vagy a malaccal együtt?
– Úgy gondolod, nem veszünk malacot?
– Pihenni akarok. Annyi húst mi nem eszünk meg, a fagyasztóban van, konzerv van. A vendégek meg vegyék meg a városban. Többet nem adunk nekik. Szokják meg. Krumpli sem lesz nekik. Soha senki nem segít. Felajánljuk nekik az üres ágyásokat, ha nem tetszik, hát úgy is jó. És a többivel is így lesz. Csak a kecskét hagyjuk meg, öreg már szegény, sajnálom, de addig éljen, amíg bírja.
– Rendben, akkor a telek hátsó részét fel sem szántatom.
– Az üvegházakat meg akartad javíttatni, de arra sincs szükség. Egy elég lesz, a másikat meg bontsd el. De jó, hogy nem vettük meg hozzá az anyagot, mennyi pénzt megspóroltunk! Inkább csinálunk egy kis felújítást a házban.
– Mekkora változásokat találtál ki, Leszja! De jól is van ez így. Többet pihenünk, teázunk majd a kerti lugasban.
Grigorij megkönnyebbült; már nagyon kezdett belefáradni a kertbe és a vendégseregekbe. A felesége is nyaranta alig vánszorgott az ágyig – fájt a lába, a háta. A vendégekkel meg még több volt a fáradtság, utánuk meg még takarítani is kellett.
Az első vendégek húsvétkor érkeztek meg.
– Kell krumpli őszre? – kérdezte rögtön Grigorij.
– Nem utasítjuk el!
– Ott ni, a hátsó sáv a tiétek. Ássátok, ültessétek, meg minden egyéb. Ha más zöldség is kell, azt is elrendezhetitek ott. Tekintsétek úgy, mintha bérbe kaptátok volna a földet. Használjátok bátran!
– Á… És az üvegházat lebontottátok?
– Igen, kettőnknek nem kell annyi minden.
– Na és mi?
– Nektek meg ott a kijelölt parcella, ingyen. Vetőkrumplit adok hozzá.
– Aha… és…
– Na jól van, gondolkodjatok rajta, de most ebédidő van. Leszja főzött levest, sütött egy kis krumplit.
Mindenki némán evett, valószínűleg azon tűnődtek, hogyan tovább.
– Grigorij, ünnep van, nem iszunk meg egy kupicával?
– Dehogynem.
A pohárka mellett már élénkebben indult meg a beszélgetés.
– Valahogy most nem fogadtok minket valami fényesen. Nincs saslik, pedig a hús krumplival is elmegy, de a saslikhoz jobban hozzá vagyunk szokva.
– Hús nem is lesz. Ezúttal nem vettünk malacot, és nem is szándékozunk. Elfáradunk már, nem azok az évek vannak. A többiről meg már hallottatok.
– Még malac sincs?! Na ne mondd! Ez most meglepett. Ez valahogy olyan…
– Micsoda?
– Semmi. Még szerencse, hogy a bokrokat nem vágtátok ki.
– Azok miben bűnösek? Hadd nőjenek.
A vendégek nyáron is jöttek. A nekik szánt földdarabról lemondtak. Néhányan azt hitték, Grigorij és Leszja nem hagyja majd üresen a földet, és őszre lesz nekik krumpli, de tévedtek. Uborkát és paradicsomot sem adtak már nekik. Ha jöttök – egyetek, de útravalónak nincs semmi.
Egészen őszig járogattak ki ellenőrizni a terepet. A bogyós gyümölcsök és az alma bőségesnek ígérkezett. Biztosra vették, hogy Leszja tesz el befőttet, főz lekvárt, de nem…
– Ha lekvárt akartok, szedjétek le a gyümölcsöt! Ha befőtt kell, ott az alma és a körte a kertben. Csak épp cukor nem nő a fán. Mi idén semmit nem főzünk be, és nem is fogunk többet.
Az új tartósítási módszerünk a fagyasztás. Magunknak lefagyasztottuk, amit akartunk, a többit le lehet szedni. Ha nem értek ide időben, megeszik a madarak. Egy kosár almát elvittek ugyan, de a bogyósokkal már nem bajlódtak. Azokat szedegetni kell, nem olyan nagyok, mint az alma. Meg még főzni is kellett volna… Ha készen lett volna minden, az más tészta! Húst télire szintén hiába vártak, malac híján. Saslik is csak egyszer volt egész nyáron, Grigorij születésnapján.
„Semmi baj, majd ha nem lesz élelmük, minden visszatér a régi kerékvágásba!” – gondolták a vendégek, de semmi nem változott.
Olekszandra Ivanyivna és Grigorij Markovics nem fáradtak el különösebben a nyáron, ősszel pedig a gyerekeik is megérkeztek szabadságra. Helyeselték a szülők új életmódját.
– Ne aggódjatok, mi mindannyian segíteni fogunk titeket!
– Nem kell, megvagyunk a két nyugdíjból, futja az életre. Sőt, gazdaságosabb is lett minden. Kevés cukrot veszünk, spórolunk a vízen, az áramon. Régen rengeteg elment az öntözésre. Mindenünk megvan, húsra is telik. A helyi farmertől vesszük. Tőle hordjuk majd a tejet is, nekünk nem kell sok. Zirka kecskét sajnáljuk, öreg már, amíg él, tartjuk…
– De jó, hogy végre pihentek! Sosem köszönték meg nektek a munkátokat, természetesnek vették.
– Így van. Még fel is voltak háborodva, hogy elhanyagoltuk a kertet és a gazdaságot. De mindent a szomszédasszonynak köszönhetünk. Ha ő nincs, nem mertem volna mindent megváltoztatni. Most meg már nem kellünk a rokonoknak. Mit is lehetne tőlünk elvinni? Semmit. Így aztán el is maradoztak…
