– Alla Petrovna, az én döntésemnek semmi köze magához – mondta Karina, igyekezve megőrizni a nyugalmát.
– Dehogyisnem! Pontosan rám tartozik! – Alla Petrovna egy lépést tett a menye felé, félelemmel és gyűlölettel nézve annak hasára.
– Anya, hagyd abba! Nem hagyom, hogy beleavatkozz a családomba! – lépett ki az előszobába Karina férje, Mikola. Ha tudta volna, hogy az anyja látogatóba készül hozzájuk, biztosan ő maga nyit ajtót, és be sem engedi… De már késő volt. Alla Petrovna mindent látott, és indulni készült.
– Nagyi, szia! – futott ki az apja után a hároméves Nasztya, nem értve a drámai helyzetet. Nagyon szerette Alla Petrovnát. – Anya, miért megy el a nagyi?
A kislány szemében azonnal megjelentek a sértődöttség könnyei. – Én vagyok a hibás? Valami rosszat tettem?
– Nem te vagy a hibás, kislányom. Nagyi csak elfelejtette kikapcsolni otthon a tűzhelyet. Gyere csak – Karina kézen fogta a gyereket. A férjével igyekeztek úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de miután elaltatták a kislányt, Karina nem bírta tovább.
– Anyád teljesen megőrült. Félek tőle. Féltem az egészségemet és a születendő fiunk életét.
– Karina, biztos vagy benne, hogy fiú lesz? – kérdezte halkan Mikola.
– Mi van?! Te sem vagy magadnál?! Együtt voltunk az orvosnál! – Karina visszahőkölt a férjétől, ösztönösen védelmezve a hasát.
– Nem! Félreértettél. Drágám, ne félj! Én egyáltalán nem hiszek abban, amiben anyám! Örülök, hogy fiunk lesz… Csak annak is örülnék, ha kislány lenne… Az ultrahang nem mindig pontos… – Mikola szavai nem hangzottak meggyőzően, Karina pedig sietve elhagyta a szobát. Egyedül akart lenni. A férje társasága hirtelen fojtogatóvá vált számára.
Alla Petrovna hazatért. Lábai remegtek, és arra gondolt: bárcsak az egész csak álom lenne. Hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen?! Mikola hogyan engedhette ezt meg? Hiszen megmondta neki, hogy adagolja a feleségének azokat a tablettákat!
Miért? Már van egy gyerek, egy tündéri kislány, Nasztya, akit Alla imádott. Pont hozzá indult Alla aznap. Hiányzott neki az unokája, dédelgetni, játszani akart vele! És ekkor érte ez az ütés! Még egy gyerek…
Alla Petrovna remegő kézzel tapogatta ki a kulcsait, és kinyitotta a zárat. Kedvenc keverék kutyája, Bonya, a lábaihoz vetette magát.
– Csak te szeretsz engem, csak te értesz meg… – jajveszékelt az asszony, térdre rogyva a kutya előtt. A visszatartott könnyek záporozni kezdtek. Bonya a gazdájára nézett, és felvonított.
„Rossz jel… El kell mennem Halinához” – gondolta Alla Petrovna.
Halina a város szélén élt, egy régi faházban.
– Megjöttél? Na, mondd, mit akarsz… – nézett rá a javasasszony átható fekete szemeivel. Alla Petrovnának a tekintetétől is elállt a lélegzete.
– Áldott állapotban van.
– Kicsoda?
– A menyem. Már akkora a hasa, hogy hagyományos módszerekkel nem lehet megszabadulni tőle… – sóhajtotta Alla Petrovna, miközben leült egy székre.
– Mindjárt megnézem. – Halina meggyújtott egy gyertyát, és motyogott valamit. – Igen, már előrehaladott az idő. Fiút vár. Ver a szíve, növekszik…
– Mit tegyek?! – nézett Alla Petrovna a javasasszonyra.
– Élj. A sorsod elől nem menekülhetsz. A sorsod már megköttetett – mondta a nő hunyorogva.
– Én ezt nem akarom! Én élek, de ez… ez még nem is ember! – kiáltott fel Alla. – Segíts rajtam! Adj valamilyen főzetet. Nem szabad világra jönnie!
– El akarsz pusztítani egy ártatlan lelket? Tudod, hogy ez bűn?
– Ez csak egy sejtcsomó! Még nem is gyerek! Csak egy… – Alla maga is megijedt a saját szavaitól.
– A te véred folyik benne… Az édes unokád, Alla! De különben sem segít ezen semmi…
– Ne papolj nekem, Halina! Nem erkölcsi tanácsért jöttem! Megfizetem az árát! A cigányasszony megmondta nekem, és én hiszek neki! Nem szabad megengedni, hogy megszülessen a második fiú. Nem szabad!
– Jól van. Legyen a te akaratod szerint. A bűn téged terhel majd. – A javasasszony suttogott valamit, fogott egy gyógynövényt, meggyújtotta, majd egy zacskóba tette. – Nesze. Ezt add oda a menyednek.
– De hiszen szóba sem áll velem!
– Akkor rejtsd el nála titokban. Ebben én nem tudok segíteni. Most pedig menj innen. És ne gyere többet. Megfeketedett a lelked. Rajtad már nem lehet segíteni… – az utolsó szavakat Halina már az ügyfele hátának mondta.
Az asszony megkapta, amit akart, és a pénzt az asztalra dobva sietve távozott.
Alla Petrovna nem talált más megoldást, mint hogy az unokája segítségével juttassa be a bűvös tasakot a házba. Elment az óvodához, és kivárta a pillanatot, amikor Nasztya sétálni indul az óvónővel.
– Az unokámért jöttem. Korábban elvinném – Alla Petrovna ismerte az óvónőt, aki gyanakvás nélkül átadta a gyereket.
– Nagyi! Sikerült múltkor időben kikapcsolnod a tűzhelyet?
– Sikerült, napsugaram. Gyere csak, vettem neked fagyit meg egy új babát. Ezt a képet pedig vidd be anyu szobájába. Ha kérdezi, mondd azt, hogy a nagyi bocsánatot kér – az asszony betette az ajándékokat a kislány hátizsákjába.
– Köszönöm, nagyi! Olyan jó vagy! Úgy szeretlek! – Nasztya átölelte Alla Petrovnát, akinek eleredtek a könnyei. – Mi bajod? Ne sírj…
– Csak az allergiám. Nem sírok – hazudta az asszony.
Sétáltak egyet, majd a nő elvitte a kislányt a fia munkahelyére.
– Anya… Karina tudja, hogy elhoztad Nasztyát az oviból?! – hűlt el Mikola.
– Nem. Hívd fel, hogy ne aggódjon. Engem aligha akar látni vagy hallani… – Alla lesütötte a szemét.
– Anya, legközelebb szólj előre, rendben?
– Rendben. Na, én mentem.
Mikola gyorsan felhívta a feleségét és megnyugtatta.
– Minden rendben a lánnyal. Velem van. Hamarosan hazaérünk.
Nasztya a babával dicsekedett, a kis képről pedig teljesen megfeledkezett. A keret ott maradt a hátizsákjában. Csak néhány nappal később találták meg, amikor Nasztya hirtelen megbetegedett.
– Vakbélgyulladás gyanúja. Azonnal hívják a mentőket! – mondta az óvoda ápolónője.
A gyereket egyenesen a műtőasztalra vitték.
– Itt a hátizsákja. Minden rendben lesz – mondták a betegfelvételen Karinának, aki magánkívül volt az aggodalomtól.
– Add csak ide. Te ülj le, felhívom anyámat…
– Eszedbe ne jusson felhívni Alla Petrovnát! – hadonászott Karina. – Látni sem akarom!
– Szereti az unokáját… Szólnunk kell neki. Ó, lemerült a telefonom. Add a tiédet.
– Nem adom.
– Akkor Nasztyáéról hívom fel.
A gyereknek egy egyszerű, nyomógombos telefonja volt vészhelyzetekre. Nasztya már ismerte a számokat, és tudta hívni a szüleit, ha baj van. Mikola belenyúlt a hátizsákba, és rátalált a képre.
– Ez meg mi?
– Nem tudom… – Karina a keretre nézett. Furcsának tűnt. A vászon csúnyán feszült, mintha valaki begyömölt volna alá valamit. Karina járt művészeti iskolába, így feltűnt neki a torz feszítés, míg Mikola csak csodálkozott.
– Talán rajzórán készítették?
– Az oviban? Háromévesen? Mikola, a lányod múltkor egy macskát rajzolt, ami úgy nézett ki, mint egy szeletelt vekni! Ez meg itt egy igazi Cheshire-i macska! – Karina a kezébe vette a keretet, és hirtelen rosszul lett.
A kép kiesett a kezéből, a vakráma megrepedt, és kihullott belőle a füves zacskó.
– Ez az anyád műve… – ez volt az utolsó, amit Karina mondott, mielőtt elájult.
Szerencsére a kórházban voltak, így azonnal ellátták. Mikola gyorsan kidobta a képet és a tasakot is. Nem hitt az ilyesmikben, de még ő is megborzongott.
Mikola elhatározta, hogy komolyan beszél az anyjával.
– Anya! – hívta fel, amint tudta. – A lányod kórházban van! Elvitte a mentő az oviból! Állapota instabil.
– Azonnal megyek! – kiáltotta Alla. Nem akart ártani Nasztyának, és meg sem fordult a fejében, hogy az átok a kislányra is hathat.
– Anya, ne gyere. Karina rosszul van. Majdnem elveszítette a babát. A feleségem látni sem akar téged – vallotta be Mikola.
– De miért?! Jogom van látni az unokámat! Indulok!
– Inkább imádkozz érte. Rosszul állnak a dolgok… Még ez a fura kép is… Nem tudni, honnan került elő. Ugye nem adtál Nasztyának a babán kívül mást?
– Nem – mondta Alla remegő hangon. Hirtelen rájött, mit tett. – Minden rendben lesz, fiam.
Az asszony gyorsan összekészülődött és taxit hívott. Húsz perc múlva már Halina háza előtt állt. De a javasasszony nem akarta beereszteni.
– Megmondtam, hogy ne gyere!
– Háromszorosát fizetem! Csak mentsd meg az unokámat! Az a fű, az átkozott fű… Nem azon hatott, akin kellett volna!
Halina kinyitotta az ajtót.
– Ülj le és hallgass. Leveszem az átkot. Szerencséd van, hogy az orvosok időben közbeléptek.
Alla Petrovna zokogni kezdett. Megértette, hogy szörnyűséget tett, és mélyen megbánta.
– Kész. Menj el, elfáradtam – mondta később Halina. – Minden rendben lesz. Életben marad.
– És a baba?
Halina úgy nézett Alla Petrovnára, hogy annak kihagyott a szíve egy ütemet. A javasasszony nem válaszolt, csak némán az ajtóra mutatott. Ez volt az utolsó találkozásuk.
Aznap minden jóra fordult. A műtét sikerült, Nasztya felépült és hazatérhetett. Karinát benntartották megfigyelésre, majd pár hét múlva ő is hazament, de a szülésig elkerülte az anyósát – a lányával a vidéki rokonokhoz utazott. Mikola is kerülte anyja társaságát, különösen miután Nasztya elszólta magát, hogy elfelejtette odaadni anyunak a képet.
– Jaj, majd mérges lesz a nagyi! – mormogta a kislány.
– Nem lesz mérges, minden rendben, kicsim – mondta Mikola. – Csak anyunak ne mondd, hogy a nagyitól kaptad a képet. Akkor senki nem szid meg.
Az élet ment tovább. Több incidens nem történt. A kiírt időpontban Karina világra hozta fiát. A kisfiú egészséges volt, és hamarosan hazaengedték őket. A nagyit nem hívták meg a kórházhoz; Karina hallani sem akart arról, hogy Alla Petrovna a közelükbe jöjjön.
Így telt el egy év. A kisfiú első születésnapjára csak a legszűkebb családot hívták meg.
– Kislányom, talán mégis meg kellene hívni Alla Petrovnát – kérdezte előző nap Karina anyja. – Mégiscsak ő a nagymama… Nem értem, mi történt köztetek. Minden olyan jól ment régen.
– Anya, ebbe ne avatkozz bele.
– De kislányom… Megoszthatod velem. Meg fogom érteni.
– Jól van. Ha tudni akarod, elment az esze! – sziszegte Karina.
– Tényleg? Az esküvőn normálisnak tűnt.
– Nekem is! De az csak illúzió volt. Amikor Nasztya megszületett, odaállt elém és azt mondta: „Na, ez így jó. Egy lány elég is nektek.” Én meg mondtam, hogy Mikolával két gyereket tervezünk.
– És?
– Kiabálni kezdett velem! „Nem hagyom! Sosem! Mikola tudja, el kellett volna mondania!”
– Mit? – Karina anyja idegesen csavargatta a karkötőjét.
– Azt, hogy átok ül rajta. Képzeld, egy cigányasszony gyerekkorában szerencsétlenséget jósolt neki!
Az anyja halkan felnevetett, de Karina nem látta viccesnek.
– Elhitt egy jóslatot?!
– Igen! Ráadásul teljesen megszállott lett. Mikola bevallotta, hogy a jóslat szerint Alla a második fiúunoka miatt ágyhoz kötött lesz!
– Édes istenem! – vetett keresztet az anyja.
– Látnod kellett volna az arcát, amikor megtudta, hogy fiunk lesz. Aztán jött az a vakbélgyulladás… Találtam egy rontást Nasztyánál…
– Nahát… Talán ezért is betegeskedik Iván olyan sokat. Az anyósod teljesen megbolondult… Most már értem, miért nem hívod meg.
Alla Petrovna egyébként maga sem vágyott a fiaikhoz. Félt. Minden reggel rettegéssel ébredt. Bejárt minden jósnőt és látót válaszokért, de senki sem tudott segíteni.
– Azt a csapodár nőt kellett volna figyelni – mondta egy gyanús, turbános hölgy a kristálygömbje felett.
– Azt állítja, hogy a fiú nem a mi vérünk?!
– Asszonyom, persze hogy nem! Ez egyértelmű! Félrelépett a menye. Most várja a bajt. Ötezer lesz a konzultáció.
– Miért ilyen drága?!
– Mert súlyos az eset.
Alla Petrovna sötétebb gondolatokkal tért haza, mint egy viharfelhő. Az élete elvesztette a színeit. Az unokájával nem találkozhatott, az egyetlen öröme Bonya, a kutyája maradt. De nemrég ő is cserbenhagyta: elszakadt a pórázról és elszökött. Csak három hét múlva hozta vissza egy szomszéd a bozontos jószágot. Alla már nem is remélte, hogy visszakapja.
A tavaszt nyár követte, Alla pedig a telekre ment pihenni a kutyával. Ott Bonya kölyköket ellett. Három kis keveréket, akiket Alla Petrovna azonnal megszeretett. Úgy remegett értük, mintha a saját gyerekei lennének. Pótolták az unokáit.
Amikor a kiskutyák növekedni kezdtek, gazdát keresett nekik. Még a fiát is fel merte hívni.
– Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet. Nem veszünk kutyát. Iván mindenfelé mászik, Karina félti őt.
– Kérdezd meg a barátaidat, hamarosan nagyok lesznek! Úgy nőnek, mint a gomba. Bonya kicsi, de ezek az apjukra ütöttek. Biztos valami dobermann vagy dog lehetett. Nem bírok ennyi kutyával. Egy lány, két fiú. Jegyezd meg.
– Jól van, anya. Megkérdezem az ismerősöket.
Elbúcsúztak, és Alla Petrovna elindult sétálni. Úgy féltette a kölyköket, hogy mindegyiknek vett pórázt és nyakörvet. Úgy ment velük, mint egy fogat: mindenki más irányba húzott.
És egy nap, ami nem a legszebben indult, valami felkeltette a kiskutyák figyelmét, és úgy döntöttek, átszaladnak az úton. Alla megragadta őket, de a falkát nem bírta megtartani. A fiatal ebek erősebbek voltak az idős gazdájuknál. A második kutyus, a legnagyobb, megrándította a pórázt és futásnak eredt. A póráz Alla lába köré tekeredett, az asszony elvesztette az egyensúlyát és elesett. A kutyák végighúzták az úton, pont egy arra haladó motoros kerekei alá…
A fiú nem tudott fékezni, az asszony súlyos sérüléseket szenvedett.
– Állj meg! Várj! – kiáltotta Alla Petrovna álmában, látva a távolban ugyanazt a cigányasszonyt a gyermekkorából. A nő a mezőn futott, tarka szoknyája lobogott a szélben. Alla nem érte utol. Elfáradt. Forróság volt, nehezen kapott levegőt. – Várj már meg!
– Mit akarsz?
– Miért mondtad akkor azt az átkot?! Te vagy a hibás mindenért! Te!
– Én? – nevetett fel a cigányasszony.
– Te! Nem is láttam az unokámat! Egész életemben félelemben éltem!
– Bolond asszony. Nem tőle kellett volna félned! A kutyáidra jobban figyelhettél volna. Az unokádnak semmi köze ehhez!
– Mi köze ehhez a kutyáimnak? – csodálkozott Alla. A cigányasszony nem válaszolt, elenyészett az álommal együtt.
Alla kezdett magához térni, fájdalmat és tehetetlenséget érzett. A nyelve nem mozdult, csak nehezen vette a levegőt.
– Mi van vele, doktor úr? Élni fog? – Mikola hangja mintha a világ túlsó végéről hallatszott volna.
– Igen. De mozogni nem fog tudni. És a beszéde sem valószínű, hogy visszatér. Teljes ellátásra szorul majd… vagy ápolót kell fogadniuk – mondta halkan az orvos.
Mikola az arcába temette a kezét.
Néhány nappal később a kórházban:
– Nagyi, úgy sajnállak! Nézd, hoztam neked a babámat! Ezt meg Iván küldi, együtt rajzoltuk neked – mondta Nasztya, miközben a nagymamája kezét szorongatta. De Alla nem tudott válaszolni.
Alla Petrovna ott feküdt, mozdulatlanul. Csak egy könnycsepp gördült le az arcán. Ivánka. Nasztya… Nem az unokákkal volt a baj. Csak most értette meg. De már túl késő volt.
