– Jó, hogy legalább most megjelentek – suttogták a szomszédok. – Legalább az utolsó útjára elkísérték az anyjukat.
Véget ért a tor, a fiúk a családjukkal már készülődtek hazafelé. Hirtelen belépett a házba Lida néni, Katerina nővére.
– Lida néni, nekünk már indulnunk kell – kezdte az idősebb fiú. – A házat be kell zárni. Magának is ideje lenne elindulni.
– Hogyhogy elindulni?! – csodálkozott az anya nővére. – Én itthon vagyok! Nekem nincs hová mennem.
Mindenki meglepetten nézett Lidára.
Rita és Dmitrij összeházasodtak, és Dmitrij anyjához költöztek.
Az esküvő szerény volt. Úgy döntöttek, a megtakarított pénzt inkább másra költik, nem lakásra.
Korábban külön éltek – Dmitrij az anyjával, Rita pedig kollégiumban. Rita nem lakott otthon, mert az anyja dorbézolt…
Az apját egyáltalán nem ismerte.
Dmitrij anyja úgy döntött, hagyja őket egy kicsit kettesben élni. Szabadságot vett ki, és elutazott a nővéréhez, Katerinához a faluba.
Gyakran pihent ott. A nővére egyedül élt. A férje meghalt, a gyerekei – két fiú – ritkán látogatták, és még ritkábban telefonáltak.
Pedig akár fel is hívhatták volna, hátha szüksége van valamire. De nekik mindig akadt dolguk, saját gondjaik…
Katerina haragudott rájuk. Hiszen igazán felhívhatnák az édesanyjukat!
De kérni tőlük semmit sem akart. Amit tudott, maga csinált meg, máshoz a szomszédot kérte meg, néha pedig az unokaöccse jött a nővérével.
Dmitrij mindenhez értett. Régebben gyakran jött a nővérével, most viszont megházasodott. Valószínűleg ő is elfelejti majd a nénjét, akárcsak a fiai. Azok még a feleségeiket sem viszik el az anyjukhoz. Csak az esküvőn látta őket – városi lányok. Unokák sincsenek még. Azt mondják, korai még.
– Lidácska, megérkeztél! A testvérem! – örült Katerina.
Jól érezték magukat együtt. Születésük óta együtt voltak, aztán Lida a városba költözött és ott ment férjhez. Katerina viszont a faluban maradt. Mindketten ugyanabban az évben veszítették el a férjüket, és egyikük sem ment újra férjhez.
– Addig te leszel a háziasszony. Nekem csak egy hét múlva kezdődik a szabadságom. És Dmitrij miért nem jött? Eljöhetett volna a fiatal feleségével a nénjéhez a faluba. Vagy nászútra mentek a tengerhez?
– Nem. Spórolnak. Az esküvő szerény volt, csak összeházasodtak, és kész. Ritának meg szinte nincs családja. Az anyja egyedül van, és állandóan dorbézol. Rita már régóta külön él. Elköltözött az anyjától. Sajnálom őt. Jó kislány.
– Akkor miért nem hoztad őket magaddal?
– Eljöttem. Fiatalok, hadd szokjanak egymáshoz. Nem akarok zavarni. Legalább egy hónapig pihenjenek nélkülem. Már azt hittem, sosem nősül meg. Harmincéves… Hála Istennek, megnősült. Hadd éljenek.
– Nélküled is megszokták már egymást. Miért üljenek a városban a mézesheteken? Hadd mutassa meg a feleségét a nénjének. Hívd fel őket! A ház nagy, mindenkinek jut hely. Ha nem tetszik, nincs messze az út vissza.
Dmitrij és Rita másnap megérkeztek. A néni nagyon örült. A saját fiait hiába várja.
– Annyira örülök! Az enyéim meg nem jönnek. Hívom őket, de hiába… Mindig dolguk van – mondta szomorúan Katerina.
Ritának nagyon tetszett a falu. Eszébe jutott, milyen volt régen a nagymamájánál. Amikor a nagymamája meghalt, Rita tizenöt éves volt. Magának kellett dolgoznia és tanulnia…
Katerina dolgozott. Lida pihent, és főzött mindenkire. Dmitrij megjavította a kerítést a fürdő mellett, és újrafedte a pajta tetejét. Rita pedig reggeltől estig a kertben dolgozott.
– Hagyd csak, Rita, azt a kertet, hamarosan kezdődik a szabadságom. Majd én megcsinálom. Pihenjetek!
– Nem nehéz, én a nagymamámnál mindent csináltam. Szeretek a földdel dolgozni. Ön inkább pihenjen a szabadsága alatt.
A szabadság gyorsan elrepült. A vendégek hazamentek, Katerina pedig egyedül maradt. Mindent elvégeztek. Unatkozni kezdett. Esténként még szomorú is lett. Felhívta a nagyobbik fiát.
– Mi történt?
– Semmi sem történt. Csak úgy felhívtalak, hogy megkérdezzem, mi újság. Nem jönnétek el látogatóba?
– Nem. Nincs időnk. Hívd a fiatalabbat, talán ő meggondolta magát a tengerrel kapcsolatban.
Felhívta a kisebbik fiát is – ugyanaz a történet. Mennek a tengerhez, de az anyjukhoz pár napra sem akarnak eljönni. Hát legyen. Dmitrij megígérte, hogy majd ő jön…
…Évek teltek el. Dmitrij és Rita lakást vettek. A nénit nem felejtették el, gyakran látogatták. Segítettek a ház körül. A gyerekeiket is hozták. Néha a gyerekeik egész nyarat a nagymamákkal töltöttek. Két nagymama volt: Katya és Lida, mindketten már nyugdíjasok.
Katerina a saját unokáit sosem érte meg. A kisebbik fiának van ugyan egy fia, de nem vér szerinti – a feleségével együtt hozta. A nagyobbiknak pedig soha nem volt ideje: karrier, aztán már késő lett. Ilyen gyerekek… Az anyjukat meglátogatni nincs idejük, gyereket vállalni sincs. Három-négy évente egyszer eljönnek, és máris legyen az anya hálás, hogy nem felejtették el!
Szerencse, hogy ott van Dmitrij és Rita, meg a nővére.
Így éltek egészen addig, amíg Katerina meg nem betegedett. Kezeléseket kapott, de még több pénzre volt szükség. Felhívta az egyik fiát, aztán a másikat is. Elmondta az egész helyzetet.
– Ugyan, anya, egész életedben nem jártál szanatóriumban, most már nem kell elkezdeni! Otthon is gyógyítanak a falak. Gyógyulj meg.
A szanatóriumi kezelést Dmitrij és Rita fizették ki.
Elküldték a két nővért együtt. Hadd pihenjen a másik is. Együtt úgyis vidámabb…
Katerina négy év múlva meghalt. A fiai eljöttek a faluba a torra.
– Jó, hogy legalább most eljöttek – suttogták a szomszédok. – Legalább az utolsó útjára elkísérték az anyjukat.
A fiúk a családjukkal már készülődtek vissza a városba, a házban pedig ott maradt Lida néni Dmitrij családjával.
– Lida néni, hát… nekünk indulnunk kell – kezdte az idősebb fiú. – A házat be kell zárni. Maguknak is ideje lenne menni.
– Hogyhogy menni?! – csodálkozott az anya nővére. – Mi itthon vagyunk! Nekünk nincs hová mennünk.
Mindenki meglepetten nézett Lidára.
– Ez az anyánk háza! – mondta a kisebbik fiú. – Most már a miénk. El fogjuk adni. Ha kell valami, vigyenek emlékbe. Egy vázát vagy egy készletet. Úgyis mindent kidobunk.
– Inkább ti vigyetek valamit emlékbe az anyátokról. A házat pedig a nővérem nekem ajándékozta, amikor megbetegedett. Rögtön azután, hogy visszatért a szanatóriumból.
– Szanatórium? Ajándékozta? De hogyan? Hiszen mi vagyunk a fiai!
– Most jutott eszetekbe? És hol voltatok раньше? Fiak! Amikor az anyátok beteg volt, egyszer sem jöttetek. Fiak!
…A fiúk elmentek. Még csak magyarázkodni sem kezdtek. Ennyi volt. Már nincs hová jönniük, és nincs kit felhívniuk…
Lida átköltözött a nővére házába. A lakását kiadja. Segíti a fia családját. Ők pedig járnak hozzá, segítenek neki. Jó, összetartó család – csak Katerina hiányzik…
De ő mindig velük van. Az emlékeikben…
