– Ne haragudj a kérdésért – mondta Andrij. – Hová lett a férjed?
– Mit is meséljek… Jól éltünk, megszülettek a gyerekek. Aztán egyszer csak nem lett többé… – Olena az ablak felé fordult. Látszott, hogy nehéz neki erről beszélni.
Három nappal később Andrij ismét a faluba ment. Olena éppen ruhát teregetett kint, amikor belépett az udvarra. Amikor meglátta, mi van a kezében, csak felkiáltott meglepetésében.
Andrij beültette a fiát az autóba. A kis Olezsik duzzogva felfújta az ajkát.
– Na, tarts ki, hiszen te már férfi vagy – simogatta meg gyengéden a fia fejét az apja. – Öt óra, és ott leszünk. Emlékszel Olenára, a nénikédre?
Olezsik nemet intett a fejével.
– Emlékszel, tavaly is mentünk a faluba? Olyan jó volt, krumplit sütöttünk a tűzben, sátrat állítottunk a kertben… Emlékszel?
De a fiú makacsul rázta a fejét. Andrij sóhajtott, becsukta az ajtót, és a volán mögé ült. A fiának könnyű – alhat útközben.
Neki viszont még órákig kell vezetnie, aztán vissza is menni. Mindezt egy tizenkét órás munkanap után.
A családjuk nagyon összetartó volt. Andrij és Katya egy parkban ismerkedtek meg, és attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltak.
Már egy hét múlva benyújtották a házassági kérelmet, kilenc hónappal később pedig megszületett Olezsik. Állandóan utaztak, sosem ültek otthon – minden hétvégén vagy a hegyekbe mentek, vagy sátrazni a tóhoz.
És a fiukat mindig magukkal vitték. Ebben az aktív életben Katya sokáig észre sem vette, hogy valami nincs rendben vele.
Amikor végül orvoshoz ment, kiderült, hogy már túl késő…
– Nem túl jók a hírek… A kezelések már nem segítenek… – mondta szomorúan az idős, fáradt orvos. – Ha legalább egy évvel korábban jöttek volna… Talán a terhesség és a szülés idézte elő ezt az állapotot…
Andrij a munka és az otthon között rohangált, közben a kis Olezsik is figyelmet igényelt…
Katya három hónap múlva meghalt…
Csak ekkor értette meg igazán Andrij, mit jelent az időhiány.
És bár a fia már óvodába járt, ez csak részben segített. A kisfiú gyakran betegeskedett, a főnökség pedig rosszul viselte az egyedülálló apa gyakori betegszabadságait.
– Hagyd a nagymamánál, és kész – tanácsolták az együtt érző kollégák, nem tudva, hogy Andrij árva, és gyakorlatilag nincs kitől segítséget kérnie.
Katya szülei már rég külföldre költöztek, így ez a lehetőség sem jöhetett szóba.
– Nőt kell találnod, méghozzá sürgősen – mondták a tapasztalt ismerősök. – Foglalkozik majd a fiaddal és a háztartással is. Jó lenne, ha neki is lenne gyereke – az ilyenek nem válogatnak.
De Andrij hajthatatlan volt. Még mindig szerette Katyát, és nem akart számításból új kapcsolatba kezdeni.
Ráadásul bármelyik nő elsősorban a saját gyermekét szeretné, így az ő fia másodlagos lenne.
Ilyen sorsot nem akart Olezsiknek, még ha tudta is – egy új anya nagyon is kellene a fiának…
…Majdnem egy év múlva mégis segítség érkezett – onnan, ahonnan nem várta: Katya nővére ajánlotta fel.
Olena egy különös nevű faluban élt – Berlinben. Amikor Andrij a munkahelyén azt mondta, hétvégén Berlinbe megy, a kollégák felháborodtak – honnan van pénze külföldi utakra?
Aztán amikor kiderült az igazság, az egész osztály nevetett.
– Hozd el hozzám Olezsikot – mondta a rokon. – Lakjon itt egy-két hónapot, aztán meglátjuk. Friss levegőn lesz, játszik az én gyerekeimmel.
Andrijt nem kellett kétszer kérni. Gyorsan összepakolt néhány ajándékot Olena három gyermekének, és útnak indultak.
Éjfél után érkeztek meg. Olezsik már mélyen aludt, és fel sem ébredt, amikor az apja óvatosan átvitte az autóból a gondosan megágyazott kanapéra.
Olena egy nagy szobát adott nekik, ő maga pedig a gyerekekkel a kisebbikbe költözött.
– Pihenjetek – legyintett. – Holnap beszélünk.
– Én… vissza akartam indulni… – motyogta Andrij, miközben észrevette, mennyire hasonlít Olena a nővérére.
Korábban csak kétszer látta. Először a saját esküvőjén. Akkor Katya azt mondta róla, hogy „szült, és most egyedül neveli”, így Andrij gyorsan elhamarkodott következtetéseket vont le róla.
Másodszor akkor látta, amikor utazás közben megszálltak Berlinben. De akkor alig beszéltek – egész este a fiával foglalkozott.
Most viszont szégyellte magát: Olena volt az egyetlen, aki felajánlotta, hogy segít.
– Hogy mennél éjszaka! – csodálkozott Olena. – Maradj, holnap korán indulsz. Felébresztelek ötkor, amikor fejni kelek.
Andrij bólintott – valóban nem volt kedve útra kelni. Lefeküdt a kanapé szélére a fia mellé, és azonnal elaludt.
A falusi csend és a friss levegő megtette a hatását – még álmodott is, ami nála ritkaság volt.
– Ébredj – egy női kéz érintette meg a vállát.
– Mindjárt, Katyusya… – motyogta félálomban.
Egy pillanat alatt felébredt – Katya már nem volt.
Olena állt előtte, ujját az ajkára téve.
Ismét meglepődött: mennyire hasonlítanak. Ugyanaz a hang, ugyanaz a fekete haj és kék szem.
– Sütöttem neked pirogot az útra, és készítettem egy termoszt – mutatott Olena a csomagra. – Meddig marad Olezsik? Hogy éltek? Azt hittem, maradtok pár napot, segítenél a pajtán, meg tűzifát készítenél…
Andrij zavarba jött. Kihasználta a vendégszeretetet, de még segítséget sem ajánlott.
– Hétvégén visszajövök, segítek – ígérte azonnal. – Nehéz most… Katya nélkül rossz. Olezsik gyakran beteg, sokszor kell otthon maradnom. Nagyon segítesz, ha itt maradhat egy ideig.
Olena elmosolyodott.
– Ugyan már, gyerekről van szó. Maradhat akár őszig is!
Andrij leült, és beleharapott egy pirogba. Puha és finom volt, szinte elolvadt a szájában.
– Ne haragudj a kérdésért… – kezdte. – Hová lett a férjed?
– Mit is mondhatnék… Jól éltünk, megszülettek a gyerekek… Aztán meghalt… – a nő az ablak felé fordult.
Látszott, mennyire nehéz neki erről beszélni.
– Egyél csak…
Az egész visszaúton Andrij csak Olenára gondolt.
Arra, milyen nehéz lehet neki egyedül – háztartás, három gyerek…
Ő férfi létére egy gyerekkel sem boldogul rendesen.
Ott pedig három van – és mind fiú.
És még ott volt a főzés, takarítás, mosás… És ha valami férfimunka adódott a ház körül – vajon hogyan boldogul vele?
– Sehogy – válaszolta meg magának Andrij, eszébe jutva a pajta és az ajtó nélküli vécé.
A falusi vécét egy darab ponyva fedte, mert még a legkisebb javításra sem volt senki…
…Három nappal később eljött a hétvége, és Andrij minden szükséges dologgal felszerelkezve indult Berlinbe. Magával vitt egy egész bőröndnyi szerszámot, csavarbehajtót és kézifűrészt is.
Hálából azt tervezte, hogy legalább valamit megjavít Olenának a ház körül.
Olena éppen ruhát teregetett kint, amikor Andrij megérkezett. Amint meglátta az udvaron, és hogy mi van a kezében, csak felkiáltott.
– Milyen ügyes vagy! – tárta szét meghatódva a karját. – Amióta meghalt a férjem, a testvére, Sása, elvitte az összes szerszámot. Azt mondta, emlék a bátyjáról. Nekem meg most még egy szöget sincs mivel beverni, folyton a szomszédokhoz rohangálok, hol kalapácsot, hol feszítővasat kérek.
– Ilyen vagyok – mosolygott Andrij. – Mutasd, mit kell megcsinálni. Olezsik, gyere segíteni! Ti is, fiúk, gyertek!
A gyerekek gyorsan összegyűltek, és kíváncsian figyelték a férfit. A négyéves Olezsik három nap alatt már megszokta a falut, és örömmel tartott apjának egy teljes körbevezetést az udvaron és a kertben. Olena fiai érdeklődve nézegették Andrij szerszámait.
Különösen a csavarbehajtó tetszett nekik, és tíz perc alatt egy egész zacskó csavart tekertek bele a közelben álló padba.
– Kis csibészek! – mosolygott Olena. – Most meg csavarjátok ki őket, mielőtt Andrij bácsi mérges lesz.
A fiúk engedelmesen elkezdték visszacsavarni a csavarokat.
Andrij közben figyelmesen nézte Olenát. Hogyhogy még nem ment újra férjhez? Hiszen gyönyörű, túlzás nélkül. És mennyire hasonlít Katyára.
Gondolataiba merülve letört egy orgonaágat a bokorról, és átnyújtotta Olenának.
– Tedd vázába, szép lesz. Katya szerette, ha friss virág volt otthon – próbálta zavartan megmagyarázni.
Olena elpirult, és lesütötte a szemét, mintha még soha nem kapott volna virágot.
– Nálunk nincs is váza, falun minek az… – motyogta, de a virágot átvette.
Este Andrij észrevette, hogy egy üvegbe tette, és az ablakba rakta a konyhában.
– Nem dobta ki – jegyezte meg elégedetten.
Egy hét múlva, a következő látogatáskor, kissé zavarban, egy kis üvegvázát nyújtott át Olenának.
– Azt mondtad, nincs váza a házban… Az nem jó. Most már lesz. Mi van, ha valaki virágot akar adni?
– Ugyan már! Ki adna itt virágot a faluban… – válaszolta Olena, miközben gondosan a komódra tette a vázát.
– Például én – mosolygott Andrij.
Olena egyre jobban tetszett neki. Csinos, házias, szorgalmas, és végül is a kis Olezsik nagynénje.
A fiú, aki hiányolta a női gondoskodást, szinte el sem mozdult Olenától, ő pedig örömmel foglalkozott vele.
Hiszen a saját fiai már nem voltak egészen kicsik – a legkisebb is majdnem nyolcéves volt…
…Eltelt még fél év. Andrij és Olena kapcsolata egyre szorosabbá vált. Végül egy nap Andrij megkérte, hogy házasodjanak össze, és éljenek együtt, mint férj és feleség.
Meglepő módon Olena azonnal beleegyezett, de egy feltétellel – ő nem hagyja el Berlint.
– Itt van a tehenem, a gazdaság. Lehet, hogy jó ember vagy, de én nem tudok egy városi lakásban ülni és az ablakon kinézni – magyarázta.
Andrij erre már felkészült, ezért távmunkára váltott, hogy több időt tölthessen az új feleségével és a háztartással.
Rövid idő alatt rendbe hozta az összes melléképületet, és a házat is felújította.
Sőt, bővíteni is kezdte a házat. Jó oka volt rá – egy év múlva megszületett a kislányuk.
A családi tanács egyhangú döntéssel úgy határozott, hogy a kicsit Katjusának nevezik el…
