Öt gyermekük, tizenkét unokájuk és négy dédunokájuk van. Csak hárman nem jöttek el — nekik még egészen kicsi gyermekeik vannak.
Sztyepan Iljics egyedül maradt…
Keserűség tölti el, el sem tudja képzelni, hogyan éljen most tovább, hogyan lesz meg a saját Polinkája nélkül… Még a feleségére is neheztel.
Hogy történhetett ez? Miért? Hiszen mindig azt gondolta, hogy a felesége temeti majd el őt előbb, hiszen hét teljes évvel fiatalabb volt nála.
Ráadásul soha nem panaszkodott az egészségére. Az utolsó napig mindent maga intézett a ház körül. Mindig tett-vett, sürgött-forgott.
Ő még morgott is rá néha, mondván: nyugodj már meg, te örökmozgó. Ülj le egy kicsit, vagy feküdj le.
Ő pedig csak mosolygott: majd a túlvilágon eleget pihenek. Nekem könnyebb, ha csinálok valamit.
Ő maga is ilyen volt — sosem szeretett tétlenül ülni. Hol ezt javította, hol azt barkácsolta.
Csakhogy most már a keze sem a régi, alig engedelmeskedik, a szeme is gyengén lát…
A gyerekeik sosem feledkeztek meg róluk. Mindig jöttek, mindig hoztak rengeteg ajándékot és élelmiszert.
Még azt is felajánlották, hogy költözzenek hozzájuk. Mindegyikük hívta őket magához, de ők soha nem egyeztek bele.
Itt, a szülői házban akarják leélni életük hátralévő részét. Itt fekszenek majd a temetőben is, a szeretteik mellett. A városi élet nem nekik való, nem tudnának ott élni.
És most, a tor után, mindenki együtt ül. Az anyára emlékeznek, az apát sajnálják.
Újra egymás szavába vágva próbálják rábeszélni az öreget, hogy mégis menjen velük. Hogy maradhatna itt egyedül? Már nagyon idős. Segítségre van szüksége.
Nem hagyhatják itt egyedül! És senki sem tud vele állandóan itt maradni.
Mindenkinek megvan a maga családja, munkája, gyerekei. Nem lehet ide minden nap eljárni!
De Sztyepan hajthatatlan:
— Megmondtam, hogy nem megyek sehová — és nem is megyek! Ne próbáljatok rábeszélni! Punktum! Ezt a házat az apámmal együtt, a saját kezünkkel építettük.
Itt mentek el a szüleim a másvilágra, itt élt a Polinkám az utolsó napjáig — hát nekem is itt kell maradnom az utolsó pillanatig.
És a sírokat ki fogja gondozni? Ti évente egyszer jöttök majd? Ne aggódjatok értem — hoztatok elég élelmet hónapokra előre.
Nem fogok éhen halni. Egyelőre még el tudom látni magam. Ne aggódjatok.
— Apa, de egyedül nehéz! És unalmas is, nincs kivel beszélni. Együtt könnyebb és vidámabb lenne. Ráadásul, ha ne adj’ Isten megbetegszel — ki segít?
Ott mindig melletted lennénk. Kórház is közel van. Minden kényelem a házban. Televízió. Eszel, iszol, pihensz. Sétálsz kint, a park is közel van, ott olyan szép, friss a levegő.
Sok hozzád hasonló nyugdíjas él ott. Van kivel beszélgetni. Gyere velünk, apa. Amint vége a tor-nak, visszajövünk, és elviszünk. Addig gondold át, készülj össze.
— Elég, megmondtam! Erről a témáról a beszélgetés lezárva! Én viszont másról akartam veletek beszélni… Polina is beszélni akart, de végül nem merte. Nem tudta, kell-e… vagy talán jobb, ha minden úgy marad…
— Mi történt? Miről akarsz beszélni? — a gyerekek feszülten néznek az apjukra.
Az felállt, bement a hálószobába, és kinyitott egy régi ládát. Ez még Polinának maradt az édesanyjától, neki pedig az ő anyjától.
Ebben Polina régi, mások számára értéktelen, de számára kedves és emlékezetes tárgyakat őrzött.
A nagymama kendőit, az édesanyja menyasszonyi ruháját, kézzel készített játékokat, kopott kis babacipőket és szandálokat, gyerekpulóvereket, ruhácskákat, nadrágokat, ingecskéket.
Régi jegyzetfüzeteket és kifakult leveleket, egy öreg fényképalbumot.
Az anya féltve őrizte ezeket a dolgokat, gondosan elzárta őket az idegen tekintetek elől. A gyerekek mindig tudták, hogy ott valami régi lom van. Nem is nagyon érdeklődtek iránta.
Anyai emlékek. Hiszen mindenkinek vannak ilyen drága emlékei. A lényeg — semmi különös nincs ott.
Az apa előhúzott a láda mélyéről egy régi bonbonos dobozt. Papírba volt csomagolva, fölül még egy rongyba is betekerve. Ráadásul szorosan átkötve egy szalaggal.
— Hát ennyi… Talán eljött az ideje… Lehet, hogy nem kellett volna beszélnem róla, nem tudom… De talán már nekem sem maradt sok hátra.
— És ki fogja ezt elmesélni nektek később? Aztán magatok találtátok volna meg, és tudtátok volna meg az igazságot… De igazán semmit sem értettetek volna meg belőle…
— Elégetni meg… nem visz rá a lélek… — mondja az apa, miközben kicsomagolja a dobozt, és felnyitja a tartalmát.
— Üljetek csak le, amíg a gyerekek odakint szaladgálnak, mi pedig beszélgessünk…
Akkoriban mi is a városban éltünk. Igen… Tudom én, milyen a városi élet, nem hallomásból…
Szóval az anyátok állandóan kórházba járt. A szülése nagyon nehéz volt. Azt mondták, több gyermeke nem lehet…
Aztán Koljával elment a megyei klinikára. Azt mondták, a fiúnak műtétre van szüksége. Komoly, bonyolult szívműtétre.
De műtét nélkül a kisfiú nem élte volna sokáig. Akkor Polinkám az édesanyjával eladta a szülői házat, csak ez a láda maradt meg.
Az anyja hozzánk költözött. Falun veszélyes beteg gyerekkel élni, a városban viszont jó kórház volt.
Megműtötték Kolját. Úgy tűnt, minden rendbe jött. Csak félévente feküdt vele Polina kórházban — vizsgálták, ellenőrizték.
Aztán egyszer a kórházból nemcsak vele tért vissza, hanem Tanyával is. Az ő édesanyja lemondott róla. A kislány nagyon gyenge, beteges volt. Az anyja pedig egyedül maradt, lakás és rokonok nélkül.
Nem volt hová mennie a beteg gyerekkel. Polina pedig elkezdett győzködni:
— „Sajnálom ezt a kislányt, vigyük magunkhoz!”
Először féltem. Egy beteg gyerekünk már volt, alig bírtuk, erre még egy… De Polja meggyőzött. Így lett Tetyánka a miénk…
És valóban csak a javukra vált. Ketten vidámabbak voltak. Mindkettőjük állapota javult. Egyre ritkábban kellett kórházba járni.
Később Polina meg akarta tudni, mi lett Tánya anyjával? Hátha segítségre van szüksége? Elkezdett utánajárni. Kiderült, hogy már meghalt.
Ő maga is súlyos beteg volt, szívproblémái voltak. De kiderült, volt még egy gyermeke — Tetyánka testvére. Amikor Tányáról lemondott, már várandós volt vele.
Szülés közben halt meg. Tánya akkor már hároméves volt.
Kiderítettük, hol van a fiú. Elmentünk érte. Hogy lehetne elszakítani a testvért a testvérétől?
Nem ment könnyen, már örökbe akarták fogadni. De végül úgy döntöttek, hogy a testvéreknek együtt kell maradniuk. Így hát, Tánya — Nyikita a te vér szerinti testvéred anyai ágon…
Amikor érte mentünk, mellette feküdt Nasztya. Sírt, kiabált. Kiütések voltak rajta, kipállott, és senki sem törődött vele.
Polina a karjába vette — és a kislány azonnal elhallgatott, megnyugodott, sőt még mosolygott is, cuppogott az ajkával.
Polinkám pedig sírva fakadt:
— Nem tudom őt ott hagyni… Anyjának nézett engem… Rossz neki itt… Teljesen árva, nincs senkije…
Az anyja már meghalt, az apja pedig nem is volt. El fogják veszíteni ezt a gyereket… anyára, szeretetre, gondoskodásra van szüksége…
Így aztán megint elkezdődtek az intézkedések az örökbefogadásról. Akkor döntöttük el, hogy ide költözünk. Sok gyerek, három felnőtt — a saját házban több a hely.
Ráadásul saját gazdaság. Lehet tehenet, disznót tartani. Saját tyúkok. Nagy kert.
Polina végül elérte, hogy Nasztyát is nekünk adják. Még azt is elintézte, hogy a papírok szerint Nyikita és Nasztya ikrek legyenek. Pedig csak másfél hét volt köztük.
Így költöztünk ide mindannyian: én, Polina, az ő anyja, négy gyerek és az én anyám. Az apám nem sokkal korábban meghalt…
Kialakítottuk a gazdaságot, hogy mindig legyen friss, házi étel. Én traktoron dolgoztam. Úgy tűnt, rendben megy az élet.
Aztán Mariját tragédia érte… Ők voltak a szomszédaink. Kolja, Tánya — talán emlékeztek rá? Már nagyobbak voltatok. Kolja hat-hét éves lehetett, te pedig, Tánya, öt-hat.
Kolja és Tánya megrázzák a fejüket. Mintha derengene valami, de nagyon homályosan. Hnatára emlékeznek, de Marijára alig.
Fényképekről tudják, hogy volt egy Mária nevű nagymamájuk. Nagyon idős. Azt hitték, anyjuk nagynénje volt…
— Nem. Nem volt rokonunk, csak szomszéd. Jó család volt. Marija korán megözvegyült, egy lányát, Julját nevelte fel. Az a városba költözött.
Férjhez ment. A férje árvaházban nőtt fel. Jó fiú volt. Sokáig nem volt gyerekük. Jó munkájuk volt. Vettek egy autót — öreg, használt darabot.
Aztán a lány hirtelen teherbe esett. Mindenki örült! A fiatalok hazajöttek meglátogatni az anyát. Hívták magukhoz is.
A lány hamarosan szülni fog, talán szüksége lesz segítségre. De Marija nem ment, későbbre halasztotta.
És azon a napon azzal az átkozott ronccsal balesetet szenvedtek…
A férfi azonnal meghalt. Julja még élt. A kórházban császármetszést végeztek rajta. A gyermeket megmentették, de őt már nem tudták…
Marija akkor magához vette Petyát… De ő maga is nagyon beteg volt. Rengeteg baja volt, és még ez a csapás is… Teljesen összeroppant. Hogyan nevelhette volna fel egyedül a fiút?
Így hát magunkhoz vettük Mariját és Petyát is. Ő már alig tudott járni. Folyton azt kérte, ne hagyjuk el az unokáját.
Hogy is hagyhattuk volna? A gyerek egészséges volt, és már így is annyi szenvedés jutott neki…
Marija később eladta a házát, mi pedig vettünk belőle egy tehenet, malacokat, és mindent, ami a gyerekeknek kellett.
Velünk élt, mint egy családtag, és látta, hogy senki sem bántja az unokáját.
Velünk élt, mint a saját gyermekünk. Azt kérte, hogy hivatalosan is legyen a fiunk. Így lettél te is a fiunk, Petya…
Később Marija meghalt. Aztán Hnatát érte tragédia. Öreg és egyedül élt. Befűtötte a fürdőt, de a kémény már régen lyukas volt. A szikrák mindenfelé repültek — így gyulladt ki a fürdő.
Amíg a tűzoltókat várták, mindenki odarohant segíteni. De hiába… oltották, oltották, a szél pedig csak erősödött. A tűz átterjedt a házra…
Amikor a tűzoltók megérkeztek, a fürdőnek már nyoma sem volt, a ház is szinte teljesen leégett.
Jó, hogy a tűz nem terjedt tovább. Hnat pedig otthon nélkül maradt. Így hát magunkhoz vettük.
Aztán az én anyám is meghalt. Hnat még három évig élt velünk. Mindannyian emlékeznetek kell rá. Később Polina édesanyja is eltávozott.
A többit pedig már magatok is tudjátok. Most már értitek, miért vagytok mindannyian ennyire különbözőek… Az anyátok mindig azt mondta, hogy egyik a nagymamára hasonlít, a másik a nagyapára, a harmadik meg egy nagynénire.
De most már mindent tudtok. Ezért olyan különbözőek még az „ikreink” is. — Sztyepan ravaszul elmosolyodik a bajsza alatt, majd ismét komolyan folytatja: — A legfontosabb, hogy mindig emlékezzetek: mindannyian a mieink vagytok!
Mindig is azok voltatok. És egymásnak is rokonai vagytok. Ezt soha ne felejtsétek el! Mindig tartsatok össze. A rokonok nem hagyják el egymást a bajban.
Mindig törődjetek egymással. Segítsetek, vigyázzatok egymásra. Az anyátok most odafentről örül nektek, és hamarosan én is onnan foglak figyelni benneteket.
Itt vannak a valódi irataitok. Az örökbefogadásról. Az anyátok mindent feljegyzett — mikor, kit és honnan hoztunk, voltak-e rokonai, mi történt velük, ki hol van eltemetve…
De most már nincs senkitök rajtatok kívül. Ti vagytok egymásnak. Ezt mindig tartsátok észben!
A ládában megvannak a régi holmijaitok is. Amiben voltatok, amikor elhoztunk benneteket… Nézzétek meg, ha akarjátok. Már nincsenek titkok…
A gyerekek némán ültek, mély gondolatokba merülve. Valaki a könnyeit törölgette, mások nyíltan sírtak.
A szívük tele volt végtelen szeretettel és gyengédséggel. Végtelen hálával azok iránt a szüleik iránt, akik egyszerre voltak számukra annyira ismerősek és mégis ismeretlenek.
Senki sem akart megszólalni. Átölelték az apjukat, egymást — mintha most látnák egymást először.
Mindannyian köszönetet mondtak az apjuknak és az anyjuknak — hiszen ő most is ott van velük, hallja őket. Ezt mindannyian érezték.
Mindenki megértette, mennyire közel állnak egymáshoz… és ez így lesz mindig.
Eltelt néhány hónap. A tavasz teljesen átvette az uralmat, elolvasztotta az utolsó havat, és sűrű fehér virágba borította az öreg almafás kertet. A gyerekek betartották az ígéretüket, amelyet a búcsú napján tettek. Azóta a szülői ház egyetlen napra sem maradt üresen. Miklós és Tánya felváltva jártak hétvégente, Nasztya és Péter az ünnepeket vállalták, Nyikita pedig egyenesen odaköltözött időszakokra — a laptopját is áthozta, és távmunkában dolgozott, hetekig az öreggel élve.
Sztyepan Iljics a tornácon ült, és a meleg májusi napfényben melengette megfáradt, ráncokkal barázdált kezeit. A konyha nyitott ablakán keresztül vidám nevetés és edénycsörgés hallatszott — ma ismét együtt volt a család, nagy közös ebédet készítettek. Az udvaron az unokák labdáztak, porfelhőt kavarva, hangosan kiabálva. Az öreg lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett a virágzó almafák édes illatából.
Eszébe jutott az a megsárgult bonbonos doboz. Azon az estén gondosan visszarakták az összes iratot és levelet a ládába, de azok már nem voltak többé idegen titkok súlyos terhei. A családjuk alapjává váltak. Annak bizonyítékává, hogy az igazi szeretet még mások tragédiáinak hamvain is képes virágzó kertet nevelni.
Hirtelen egy könnyű, meleg szellő megmozgatta a fák ágait, és gyengéden végigsimított az ősz fején, mintha valaki láthatatlanul megsimogatta volna. Sztyepan Iljics alig észrevehetően elmosolyodott, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét, és halkan suttogta:
— Látod, Polinkám… minden rendben van nálunk. A gyerekeink igaz emberekké nőttek. Te csak várj meg ott engem, ne szomorkodj… én pedig még egy kicsit vigyázok rájuk itt.
