— Teljesen ellustultál, Dása! Anyám vendégségbe jön, te meg egy ujjadat sem mozdítottad, hogy a kedvében járj. Most már vegán lett, elfelejtetted? Dobd ki a húsodat, öntsd ki a tejfölt — a teheneknek fáj, és én szégyellem magam egy ilyen feleség miatt!
Darja dermedten állt a mosogató fölött. A víz végigfolyt a kezén, de nem érezte. Épp most fejezte be a második műszakját a tűzhely mellett, ünnepi vacsorát főzve, és most közlik vele, hogy az egész munkája szemét. Mert Margarita Pavlovna hirtelen úgy döntött, hogy a tehenek fejése kegyetlenség.
— Sajnálod a teheneket, Gyenyisz? — fordult meg lassan Darja, a kötényébe törölve a kezét. — És engem? Kilenc óra este van. Reggel hat óta talpon vagyok. Azt javaslod, hogy most mindent dobjak ki, és hajnalig zellert pároljak, mert anyádnak megváltozott a hangulata?
— Hát találj ki valamit! Nő vagy! — vetette oda Gyenyisz hanyagul, anélkül hogy felnézett volna a telefonjáról. — Nem mondhatom anyámnak, hogy nem várjuk, mert neked lusta még egyszer kötényt felvenni.
Ekkor Darjában valami elszakadt. Csendesen, de végleg.
— Tudod mit, „nyuszikám”? A te anyád a te karmád. Tessék, itt a kés, itt a zöldségek. Vedd fel a kötényt, és tanulj meg emberségesen főzni. Az én műszakom véget ért. Finita la commedia.
Elment zuhanyozni, bezárta maga mögött az ajtót. A víz zaja elnyomta a felháborodott kiáltást: „Normális vagy?! Hiszen ünnep van!” Öt év… Öt éven át futotta ezt a maratont, próbált tökéletes anyapótlék lenni egy olyan férjnek, aki azt hitte, a tiszta ingek a szekrényben nőnek, a meleg ebédek pedig a levegőből materializálódnak. Ugyanúgy dolgozott, mint ő, ugyanannyi pénzt vitt haza, mégis a „kiszolgálás” kizárólag az ő feladata volt.
Reggel Darja nem várta meg az anyósa érkezését. Kiosont a lakásból, amíg Gyenyisz még aludt, és úgy érezte magát, mint egy lógós iskolás. Anyjához nem mehetett — az azonnal hadjáratot indítana. Így a lába magától a nagymamához vitte.
Anna Nyikolajevna illatos kakukkfüves teával fogadta az unokáját.
— Fogadj be egy menekültet, nagyi — mosolygott szomorúan Darja.
A nagymama sokáig hallgatta. Nem szakította félbe. Csak sóhajtott, amikor Darja elmesélte, hogyan rejtette a könnyeit a párnába, amikor Gyenyisz azt mondta: „Minek nekünk gyerek? Éljünk egy kicsit magunknak.”
— Tudod, Dása — mondta halkan a nagymama —, én a nagyapáddal harminc évig így szenvedtem. Mindig azt vártam, hogy majd értékel, hogy majd felnő. Ő meg ősz hajjal is azt várta, hogy papucsot vigyek neki a számban. Ne légy felmosórongy, gyermekem. Azokat nem szeretik. Csak feltörlik velük a koszt, aztán a sarokba dobják.
Az asztalon a telefon nem hallgatott el. Gyenyisz már huszadszor hívta. Valószínűleg Margarita Pavlovna már megérkezett, és a vegán lakoma helyett egy halom mosatlan edényt és tegnapi fasírtot talált. Darja nyugodtan megnyomta az „elutasítás” gombot. Nem akart többé rongy lenni.
Este tízkor tért haza. Gyenyisz a folyosón várta, arca vörös volt a dühtől.
— Hol voltál?! Anyának rosszul lett! Megérkezett, és üres volt a lakás, megszégyenítettél minket! Egyáltalán érted, hogy semmirekellő feleség vagy?!
Darja nyugodtan levette a kabátját, megigazította a haját, és olyan hideg tekintettel nézett a férfi szemébe, hogy Gyenyisz azonnal elhallgatott.
— Tudod, Gyenyisz, úgy döntöttem, adok magamnak egy ajándékot március 8-ra. Egy igazán fényűzőt. Felejthetetlent. Ez — a válás. Pakold össze a cuccaidat, és költözz vissza anyádhoz. Mostantól ő szedheti le a habot a te „tiszta” húslevesedről. A kulcsokat az asztalra.
Hat év telt el.
A szombat reggel Darja új lakásában nem pánikszagú, hanem friss kávé és fahéj illata lengi be. Édesen nyújtózkodott az ágyban. A mellette lévő hely üres volt, de a falon túlról a négyéves kislánya halk nevetése hallatszott.
Darja kiment a konyhába. Ott a férje, Artjom, egy vicces otthoni pólóban ügyesen forgatta a túrós palacsintákat a serpenyőben.
— Jó reggelt, szerelmem. Várj, ne gyere közelebb, a kávét majd én lefőzöm — mosolygott rá.
Itt nem voltak kötelezettséglisták. Itt nem hangzott el, hogy „hiszen nő vagy”. Artjom tisztelte a munkáját, mert tisztelte őt mint embert.
Darja odalépett, és hátulról szorosan átölelte. Holnap majd örömmel kel fel korábban, és elkészíti neki a világ legfinomabb palacsintáját. Nem azért, mert „kötelessége”. Hanem mert látni akarja a mosolyát.
Kiderült, hogy a boldogság nem az, amikor tökéletesen vasalod mások ingeit, hanem amikor úgy szeretnek, hogy nem hagyják, hogy kimerülj. Ne pazaroljátok az életeteket „anyuci pici fiainak” átnevelésére — ez zsákutca. Olyat keressetek, aki kezet nyújt nektek, nem pedig egy üres tányért. Csak тогда válik az élet a körben futásból egy szép, közös tánccá.
És ti mit gondoltok: át lehet nevelni egy olyan férfit, aki hozzászokott a teljes kiszolgáláshoz, vagy a válás az единственный kiút? Osszátok meg a tapasztalataitokat kommentben, fontos számunkra a véleményetek!
