— Natasa, te pénztárosként gondolkodsz, én meg stratégaként! — Sztyepan felemelte a mutatóujját, mintha a konyhánkban a szélirányt ellenőrizné. Az ujján „aranynak látszó” gyűrű csillogott, amit egy aluljáróban vett, ami különös, szinte császári tragikumot adott a mozdulatának.
Csendben kavargattam a cukrot a csészében. A férjem, a harminckilenc éves Sztyepan, „szabad művész” a lakásfelújítás világában, ismét nagyságának állapotában volt. Ez nála mindig akkor történt, amikor elfogyott a pénze és elkezdődtek az ötletei.
— Sztyep — koppintottam a kanállal a porcelán szélén. — Ebben a házban én vagyok a stratéga. Mert én tudom, mi a különbség a debit és a credit között, és hogy miért nem szabad csempét PVA ragasztóra rakni. Te nálunk taktikus vagy. A taktikád az, hogy időben elkérsz ezer rubelt fizetésig, és elfelejted visszaadni.
Sztyepan megsértődött. Divatos, de ritkuló szakállal keretezett arca megsértett patrícius kifejezést öltött.
— Te érzéketlen nő vagy, Natasa. Ott dolgozol a CUM-ban a rongyok között, és elvesztetted a kapcsolatot a spiritualitással. Anyám viszont, képzeld, lépést tett! Befektetett a jövőbe!
Ekkor besuhogott a konyhába Tatyjana Vasziljevna, otthoni, lurexes köntösében. Az anyósom termetes és ravasz nő volt, mint egy róka, amely három vadászidényt túlélt. Úgy vonult az asztalhoz, mint egy lakodalmi kenyér — ünnepélyesen, és azzal a sejtéssel, hogy most fizetni kell.
— Nataskám — dalolta, miközben leült a kedvenc székemre. — Ne hallgass Sztyepára, csak felhevült. Mi csak úgy döntöttünk, hogy a családnak szüksége van egy… alapra. Egy családi fészekre!
A konyha sarkában, társadalomismeret könyve fölött, ott ült a tizenhárom éves lányom, Dása az első házasságomból. Fel sem nézett, de láttam, ahogy megremeg a válla. Dása volt a legfőbb szövetségesem és az egyetlen ebben a lakásban, aki értette a „jövedelmezőség” szó jelentését.
— Milyen fészek, Tatyjana Vasziljevna? — kérdeztem, érezve, ahogy bennem forrni kezd a megszokott ingerültség, keveredve egy árus szakmai érdeklődésével, akire épp hamisítványt próbálnak rásózni. — Hiszen van nyaralója. Három ágyás és egy bódé.
— Az már a múlt! — legyintett Sztyepan, drámaian a hűtőre támaszkodva. — Anya hitelt vett fel. Másfél milliót. Vettünk egy telket az „Elit Fenyvesekben”. Ott lesz a ház. Az én projektem, az én kezem… a te pénzügyi háttereddel.
Aha. Megvan. A kirakós összeállt.
— Várj — tettem le a csészét. — Anya felvette a hitelt. És ki fogja fizetni? Anya, akinek tizenhétezer a nyugdíja? Vagy te, akinek a bevétele „kilátásokból” és egy spatulakészletből áll?
Sztyepan forgatta a szemét, demonstrálva, milyen elviselhetetlen neki egy ilyen földhözragadt lény társasága.
— Natasa, mi egy család vagyunk! Ez közös kassza. Én építek, anya… inspirál, te pedig egyszerűen fizeted a törlesztőt. Ez neked aprópénz! A boltodban háromszázezres táskákat adsz el, mi az neked, hogy havonta negyvenezret beadjon az ember a szeretteinek? Ez befektetés a kapcsolatunk kapitalizációjába!
Olyan pátosszal mondta, mintha saját szobrát avatta volna fel, de a „kapitalizáció” szónál árulkodóan csuklott egyet, és az egész monumentalitása kipukkadt, mint egy lyukas lufi.
— Sztyepa — mondtam kedvesen. — A kapitalizáció az, amikor egy eszköz értéke nő. Amikor pedig hitelt veszel fel egy erdő közepén lévő mocsárra évi huszonöt százalékra — azt úgy hívják: pénzügyi öngyilkosság.
— Nem mocsár, hanem ökopark! — visított Tatyjana Vasziljevna, elvesztve mézes hangját. — Te egyszerűen kapzsi vagy! Rátenyereltél a pénzedre! Mi Dásácskáért tesszük, hogy a gyerek a friss levegőn nőjön fel!
Ekkor Dása hangosan becsapta a könyvét. A hang úgy szólt, mint egy rajtpisztoly lövése.
— Nagymama — mondta csengő hangon, megigazítva a szemüvegét. — Az orosz családi törvénykönyv szerint a házasság alatt szerzett vagyon közös tulajdon. Viszont ha a hitel a te neveden van, és a telek is a te neveden, akkor anya fizet, te meg birtokolsz. Ez nem „Dásácskáért” van, hanem felelősség áthárítása másokra. Ezt tegnap vettük órán.
Csend lett a konyhában. Nehéz, ragacsos csend, amilyen akkor van, amikor a piacon tetten érnek egy csaló árust.
Sztyepan foltokban elvörösödött.
— Te… te mire tanítod a gyereket?! — ordította felém fordulva. — Ez a te nevelésed! Anyagiasság! A tisztelet helyett törvénycikkek!
— Ez nem anyagiasság, apa — válaszolta nyugodtan Dása, miközben megnyitotta a tabletjét. — És egyébként. Beléptem az ingatlan-nyilvántartásba, amíg vitatkoztatok. Az „Elit Fenyvesek” telke „SNT” kategóriájú, árterületen van, és tilos rajta tőkeépületet építeni. Vova bácsi, a nagypapa tegnap elszólta magát, hogy anyád barátnőjétől, Ljuda nénitől vettétek, aki öt éve nem tudta eladni. Másfél millióért? Háromszázezret ér.
Az anyósomra néztem. Tatyjana Vasziljevna hirtelen nagyon érdeklődni kezdett a terítő mintája iránt. Sztyepan pedig idegesen igazgatta a pólója gallérját, mintha az fojtogatná.
— Ez… ez bennfentes információ! — kiáltotta, próbálva visszaszerezni az irányítást. — Hamarosan utat építenek ott! Az ár az egekbe szökik! Te semmit nem értesz a fejlesztéshez!
— Sztyepan — szakítottam félbe. — A fejlesztés az fejlődést jelent. De mocsarat venni villa áron az anyád barátnőjétől, majd a hitelt a feleségre terhelni, a különbözetet pedig vélhetően szétosztani — az nem fejlesztés. Az csalás.
Tatyjana Vasziljevna a szívéhez kapott. A mozdulat gyakorlott volt: jobb kéz a mellkasra, bal kéz támaszt keres, a szemek pont annyira fordulnak fel, hogy lássa a közönség reakcióját.
— Megölnek! — jajveszékelt. — A fiamat az anyja ellen fordítják! Én jót akartam! Sztyepuska, nézd, kit vettél el! Egy fillérért megfojtana!
Sztyepan, érezve a támogatást, kihúzta magát. Most olyan volt, mint egy kakas, amely azt hiszi, ő parancsolta fel a napot.
— Akkor figyelj, Natália. Vagy most adsz pénzt az első részletre, vagy… vagy nem tudom, hogyan fogunk tovább élni! Nekem érzékeny lelkem van, támogatás kell, nem ügyészi felügyelet! Férfi vagyok, döntöttem!
Várakozva nézett rám. Az anyósom abbahagyta a nyögést és félig kinyitotta az egyik szemét. Dása érdeklődve figyelt, tollat forgatva a kezében.
Felálltam. Nyugodtan odamentem a mosogatóhoz, kiöblítettem a csészét. Megtöröltem a kezem a törölközőben. Majd feléjük fordultam.
A tervük egyszerű és szánalmas volt, mint egy „Gucci”-nak álcázott kínai hamisítvány. Biztosak voltak benne, hogy én, a „szemüveges értelmiségi”, majd félek a botránytól, félek attól, hogy „elvált nő” maradok, és megsajnálom őket, a butákat.
— Tudod, Sztyepa — mondtam halkan. — Nálunk a CUM-ban van egy szabály: ha az áru hibás, nem javítgatjuk a végtelenségig. Leltárból kivonjuk.
Kihúztam az asztalfiókból egy mappát, amelyet még egy héttel korábban készítettem elő, amikor észrevettem, hogy eltűnt ötvenezer, amit „fogorvosra” tettem félre a kis dobozomban.
— Három nappal ezelőtt beadtam a válókeresetet. A tárgyalás egy hónap múlva lesz. A hitel a te anyád nevére szól, a házasság alatt nem közösen vettük fel, az én írásos beleegyezésem nincs. Úgyhogy ez kizárólag a ti személyes, családi „fejlesztésetek”. Te pedig, Sztyepan, pakolj össze. Azonnal.
Sztyepan megdermedt. A szája kinyílt, becsukódott, majd újra kinyílt — mintha újra akarta volna indítani magát, de a „józan ész” gomb nem tartozott a felszereléshez.
— Te… te viccelsz? — rekedten kérdezte. — Pénz miatt? Családot szétverni papírok miatt?
— Nem a pénz miatt, Sztyepa — mosolyogtam. — Hanem az üzleti modellek összeegyeztethetetlensége miatt. Én profitra dolgozom, te meg veszteségre.
Ott állt a konyha közepén, zavartan és nevetségesen, mint egy síelő a tengerparton, és kétségbeesetten próbált valami érvet kitalálni, de a fejében valószínűleg csak egy cintányérozó kis majom volt.
— Tűnjetek el — tettem hozzá már mosoly nélkül. — Mindketten.
Tatyjana Vasziljevna meglepően fürgén pattant fel egy haldoklóhoz képest.
— Menjünk, fiam! — visította. — A lábunkat sem tesszük be ide többé! Még vissza fogsz könyörögni! Még megérted, mi az a magány!
— Nagymama, ne felejtsd el — szólalt meg Dása, fel sem nézve a tabletjéről. — A metróig gyalog kell menni. Vigyetek esernyőt, esni kezd. A taxi „Econom” most drága, hiszen már hitel is terhel benneteket.
Amikor mögöttük becsapódott az ajtó, a lakásban meglepően könnyű lett a levegő. Mintha kitisztult volna.
— Anya? — kérdezte Dása, miközben beleharapott egy almába.
— Igen, kicsim?
— Igaz, hogy az a telek árterületen lévő mocsár?
— Igaz. Én áruszakértő vagyok, Dásácskám. Mindig ellenőrzöm a minőségi tanúsítványokat. Még akkor is, ha rokonokról van szó.
Egymásra néztünk és felnevettünk. Az este még csak most kezdődött, és csodálatosnak ígérkezett. Hitelek nélkül, „stratégák” nélkül és mások adósságai nélkül.
