A szüleim 55 éve házasok. Egy reggel, miközben édesanyám lefelé ment, hogy reggelit készítsen apámnak, szívrohamot kapott és összeesett.
Apám, pánikba esve, amennyire csak tudta, felkapta őt és kórházba vitte. Sajnos már túl késő volt… Elment tőlünk.
A temetésen apám csendben volt, a tekintete üres. Alig sírt. Aznap este velünk, gyermekeivel együtt hallgatta az emlékeinket, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Aztán hirtelen megkérdezte:
– Vigyetek ki a temetőbe.
Tiltakoztunk:
– Apa, este 11 van, most nem mehetünk!
De ő ragaszkodott hozzá:
– Kérlek… ne vitatkozzatok egy férfival, aki épp most veszítette el a feleségét 55 év után.
Tiszteletteljes csendben engedelmeskedtünk. Egy zseblámpával a sírjához mentünk. Apám leült, imádkozott, majd azt mondta:
– 55 év… Tudjátok, senki sem értheti meg az igazi szerelmet, amíg nem osztja meg valakivel az egész életét.
Letörölte az arcát, majd folytatta:
– Együtt éltünk át örömöt, nehézségeket, kórházi tartózkodásokat, bánatot és rengeteg szeretetet. Támogattuk egymást a fájdalomban, együtt imádkoztunk, minden nap megöleltük egymást, és megbocsátottunk egymásnak a hibáinkért.
Aztán felénk fordult, és azt mondta:
– Tudjátok, miért vagyok ma boldog? Azért, mert ő előbb ment el, és nem kellett megélnie azt a fájdalmat, hogy engem temessen el, vagy hogy egyedül maradjon. Én leszek az, aki ezt a fájdalmat hordozza, és ezért hálát adok Istennek. Annyira szeretem őt, hogy nem tudtam volna elviselni a szenvedését…
Ebben a pillanatban a testvéreimmel együtt könnyek szöktek a szemünkbe. Megcsókoltuk őt, mire bölcsességében így szólt:
– Minden rendben. Most már hazamehetünk. Ez egy nagyon hosszú nap volt.
Aznap este megértettem, mi is az igazi szerelem. Több, mint puszta romantika – két lélek mély szeretetben, kéz a kézben, végig az élet örömein és megpróbáltatásain.
Békét a szívetekbe.
