Hol az volt a baja, hogy nincs garázs, hol az, hogy nincs gáz, aztán az ár nem felelt meg neki. Az árból viszont a fia nem akart engedni. Neki sok pénz kellett. Pontosabban nem is neki, hanem a feleségének, Ljubának.
Ljuba hirtelen úgy döntött, hogy vállalkozást indít, elege lett a munkából. Hogy milyet, azt még ő maga sem tudta, minden este Okszana fiával, Alekszandrral beszélték meg.
Néha veszekedésig fajult a dolog. Ljuba szépségszalont akart, vagy talán valami mást, Alekszandr viszont csak egy kis boltot javasolt. Így azon vitatkoztak, mire kellene kevesebb pénz.
Vitatkoztak, vitatkoztak, de pénz nem volt. Az anyja házát pedig nem sikerült rögtön eladni.
Okszana észrevette, hogy idegen a házukban, pontosabban a lakásukban. Senki nem törődött vele. Ott van-e otthon vagy nincs – senki sem vette észre. Egyél, aztán menj a szobádba, ülj csendben, ne szólj bele semmibe.
Okszana ezt akkor értette meg igazán, amikor azt tanácsolta a fiának, hogy olcsóbban adják el a házat. Sok mindent a fejéhez vágtak – a fia is, meg a menye is.
Nyílt durvaság nem volt, de a sértettség megmaradt. Meghívták magukhoz öregkorára, de kiderült, hogy csak a pénzére van szükségük. Pedig még nem is öreg – hetven sincs, még két hónap van a jubileumig.
Reggel csendben összeszedte a holmiját – ugyan mi holmi, alig volt valamije –, taxit hívott és elment. A fia lakáskulcsát az asztalon hagyta egy cetlivel:
„Elmentem. Ha eszetekbe jutok – hívjatok.”
Ennyi volt a városi élete. Egész három hónapot töltött ott, de azok a hónapok éveknek tűntek – unalom, egész nap egy kis szoba.
A faluban viszont jó volt. Tavasz.
A szomszédasszony rögtön át is jött, hogy megtudja, tényleg visszatért-e Okszana, hiszen azt mondta, végleg a városba költözik. Amikor megtudta az igazat, megörült.
– Ez így jó. Ügyes vagy. Őszintén szólva, vártalak. Ki tudja, milyen új szomszéd kerül ide.
– Innen már nem megyek sehova, csak a temetőbe.
– Oda még ráérsz.
– Ráér, még élek egy darabig.
– Az jó. És nem akarsz egy kecskét? Az én Mankám most ellett. Olyan szépek a gidák, már el akartam adni őket.
– Majd átgondolom.
– Gondold meg, addig félreteszek neked egyet.
Okszana mélyen aludt, még azt sem hallotta meg rögtön, hogy a fia kopog az ablakon. Hat óra volt reggel – korán jött.
– Mi történt? Miért jöttél ilyen korán? Nem jellemző rád.
– Anya, mit csinálsz te? Elmentél, szó nélkül! Érted jöttem. Gyorsan induljunk, még munkába is be kell érnem.
– Én magam döntöm el, mit csinálok. Azt teszek, amit akarok. Nem fogok a nyakatokon élni. Te meg menj, nem szabad elkésni.
– Milyen nyakon, anya?
– A tiéden. Hallottam, ahogy Ljuba mondta, hogy a nyakába ültetted az anyádat. Itt meg én vagyok a gazda. Ha akarok, csendben ülök, ha akarok, énekelek.
– Anya, teljesen félreérted. Megbeszéltük, hogy eladjuk a házat, te meg mindent tönkreteszel. Gyorsan készülj!
– Itt maradok. A házat majd eladod, de csak akkor, ha már nem leszek. Én pedig még sokáig akarok élni. Veszek egy kecskét. Talán még tyúkokat is. Menj csak.
A fia elment, Okszana pedig nekilátott az egyszerű gazdaságának. Ki kellett takarítani a házat, helyet készíteni a kecskének. Sok a tennivaló – tavasz van.
– Na, szomszédasszony, eldöntötted, hogy kell a kecske?
– Kell.
– Már a szénáról is beszéltem. Petya hozza nekünk, neked is hoz ma. Mindig tőle vesszük. Na, megyek, elhozom.
Tíz perc múlva a szomszédasszony visszatért a kecskével.
– Szépség! És hogy hívják?
– Ahogy akarod, úgy nevezd.
Így teltek Okszana falusi napjai – minden a régi, minden ismerős, minden jó. A városban fölösleges volt, itt viszont a maga ura.
Eljött Okszana jubileuma is. Csak akkor jutott eszébe, amikor a fia megérkezett, hogy felköszöntse.
Egyedül jött, a felesége és a gyerekek nélkül.
Még az unokája is megsértődött Okszanára – a nagymama nem akart segíteni az üzletben. Erről a fia mesélt neki.
– Anya, talán még meggondolod magad? Várunk téged.
– Tudom én, hogyan vártok. Ne várjatok. Nekem már van gazdaságom.
A fiú otthagyta az ajándékokat, és elment.
Hát így van, most már mindent megtudott a menyéről, az unokájáról, és a fia sem „különb”. Még egy teára sem maradt. Hozott egy tortát meg egy csomag élelmiszert. Ennyi volt a „köszönet”.
A jubileumot viszont meg lehet ünnepelni a szomszédasszonnyal. Hetven év – ez még csak a kezdet. A nyolcadik évtized kezdete.
Így is lehet élni – élvezettel, mások terveihez nem igazodva, még a nyolcadik évtizedben is.
Lájkoljatok és írjátok meg kommentben, mit gondoltok erről!
