Sása felugrott a székből.
— Anya, halkabban! Az orvos azt mondta — semmi izgalom!
— Miféle izgalom? Én csak az igazat mondom! Harmadik próbálkozás, harmadik terhesség — és megint problémák! Ő a hibás!
Nagya lehunyta a szemét. Huszonkettedik hét, vetélés veszélye. Az orvosok minden egyes napért küzdenek. Az anyósa pedig — mint mindig.
— Anya, menj ki — Sása megfogta az anyja könyökét.
— Ne érj hozzám! — Szvetlana kirántotta magát. — Vak vagy? Tönkretette az életed! A baleset — miatta! A fekély — miatta! Most meg ez!
— Szvetlana Nyikolajevna, kérem… — Nagya megpróbált felülni.
— Feküdj! — mordult rá Sása. — Anya, azonnal menj ki a kórteremből!
— Ó, megjött a védelmező! És amikor az intenzíven feküdtél, ki volt melletted? Én! És hol volt a te… hogy is hívják?
— Nagya. Nagyának hívják. Hét éve ismered, és még a nevét sem tudod megjegyezni!?
— Ugyan már, mi a különbség! Nina, Nagya… mind egyformák vagytok! A férfiakat az ujjatok köré csavarjátok, aztán csodálkoztok, hogy nem születnek gyerekek!
Nagya érezte, ahogy elönti a hányinger. A hasához kapott.
— Sása…
A férfi megfordult, meglátta az elsápadt arcát.
— Nővért! Gyorsan!
A nővér berohant, utána az orvos. Szvetlanát kitessékelték a folyosóra.
Sása bent maradt, fogta a felesége kezét, miközben görcsoldót adtak neki.
— Minden rendben lesz — suttogta. — Minden rendben lesz.
— Igaza van… Talán tényleg én…
— Ezt meg se merd mondani! Hallod? Ne is gondolj ilyesmire!
Az orvosnő megrázta a fejét.
— Semmi stressz. Egyáltalán semmi. Különben elveszítjük a gyermeket.
Amikor Sása kiment a folyosóra, az anyja a padon ült, sértett ártatlansággal az arcán.
— Na, mi van? Megint hisztériát rendezett?
— Anya, menj haza.
— Hogyhogy menjek? A fiamhoz jöttem!
— Menj. Azonnal.
— Mit képzelsz magadról? Én az anyád vagyok!
Sása leült mellé. Szinte széthasadt a feje.
— Anya, figyelj rám nagyon jól. Nagya elveszítheti a gyereket. Érted? A mi gyerekünket. A te unokádat.
— Miféle unoka! Harmadszor próbálkoztok — és mindig hiába! Ez jel!
— Miféle jel?
— Hogy nem kell nektek gyerek! Hogy ő nem hozzád való!
Sása felállt. A dühtől elsötétült a tekintete.
— Gyere. Hazaviszlek.
— Sehova nem megyek! Holnaputánra van jegyem!
— Anya, ne nehezítsd meg.
Otthon Szvetlana azonnal új körbe kezdett.
— Nézz csak körül, hogy éltek! Minden tiszta káosz! Mindenhol kutyaszőr!
Bublik — az öreg labradorjuk — bűnbánóan csóválta a farkát a sarokból.
— És ez a dög! Büdös!
— A kutyához ne nyúlj — figyelmeztette Sása.
— Mi van? Az igazságot nem szereted? Kutyabarlangban éltek! Aztán csodálkoztok, hogy nem születnek gyerekek!
— Anya, elég.
— Nem elég! Felnyitom a szemed! Megigézett téged! Egy normális férfi már rég talált volna mást! Olyat, aki tud szülni!
— Elég. Most már tényleg.
Sása bement a hálószobába, elővette az anyja bőröndjét.
— Mit csinálsz?
— Összepakolom a dolgaidat. Hívok egy taxit az állomásra.
— Ki akarsz dobni? A saját anyádat?
— Hazaküldelek. Oda, ahol élsz. Ahol a lakásod, a dolgaid, az életed van.
— De hát segíteni jöttem!
— Segíteni? — Sása megfordult. — Azért jöttél, hogy megmérgezd az életünket! Mint mindig!
— Aggódom érted!
— Nem. Te gyűlölöd a feleségemet. Hét éve gyűlölöd. Hét éve kínozod!
— Ő kezdte!
— Mit kezdett? Mit tett veled?
— Elvett tőlem téged!
Íme. Végre az igazság.
— Anya, harmincöt éves vagyok. Felnőtt ember. Saját családom van.
— Család! — horkant fel Szvetlana. — Miféle család az gyerek nélkül?
— Az én családom. És lesznek gyerekeink. Ha pedig nem — örökbe fogadunk. Vagy kislányt fogadunk örökbe. Vagy ketten élünk majd Nagyával. És az is család lesz!
— Ugyan, el fog hagyni! Talál majd egy fiatal és egészséges férfit!
— Anya, te Nagyáról beszélsz. Arról a nőről, aki a baleset után fél évig velem élt a kórházban. Aki ápolt engem. Aki két gyereket veszített el, és mégsem tört össze.
— Azért, mert meddő!
Az ajtócsapódás olyan erős volt, hogy megremegtek az ablaküvegek. Az anya nekik támaszkodott. Bublik ijedten az asztal alá bújt.
Sása a szoba közepén állt, nehezen lélegezve. Az anyja az ajtóban, a kezét az arcához szorítva.
— Te… te megütöttél?
— Nem. Az ajtót csaptam be. De ha még egyszer… még egyszer undorító dolgot mondasz Nagyáról…
— Mi lesz akkor? Mit csinálsz?
— Megszűnsz az anyám lenni.
Csend telepedett rájuk. Szvetlana úgy nézett a fiára, mintha idegen lenne.
— Nem ismerek rád.
— Én viszont igen. Sajnos. Mindig is ilyen voltál. Rosszindulatú, féltékeny, birtokló. Apát is tönkretetted, most engem próbálsz.
— Hogy merészeled!
— Merem. Pakolj össze. Tizenöt perc múlva jön a taxi.
Szvetlana demonstratívan kezdte összepakolni a holmiját. Zörgött, csapkodott, és valamit motyogott a hálátlanságról.
Sása kiment az erkélyre. Rágyújtott — három év után először.
A telefon rezegni kezdett. Nagya.
— Hogy vagy?
— Jól. Az orvos azt mondta, ha egy hétig sikerül megtartani a terhességet, hazaengednek.
— Sikerülni fog. Erős vagy.
— Sása… bocsáss meg az anyád miatt. Tudom, ő az anyád…
— Ne kérj bocsánatot. Elutazik.
— Tényleg?
— Tényleg. És tudod mit? Többé nem jön. Amíg meg nem tanul viselkedni.
— De hát ő az anyád…
— Igen, de ez nem ad jogot arra, hogy megalázzon téged. Senkinek sincs ilyen joga.
A vonalban halk zokogás hallatszott.
— Ne sírj, kicsim. Ez nem tesz jót.
— Örömömben sírok. Annyira féltem… hogy őt választod.
— Butuska. Én mindig téged választalak. És a kisbabánkat. Ti vagytok a családom.
Lent dudált a taxi. Szvetlana kilépett a lakásból, büszkén felszegett állal.
— Még megbánod. Amikor majd elhagy.
— Viszlát, anya.
— Többé nem vagy a fiam!
— Ahogy mondod.
A lift ajtaja becsukódott. Sása visszament a lakásba. Bublik előbújt az asztal alól, és a gazdája térdéhez nyomta az orrát.
— Minden rendben, öreg. Most már minden rendben lesz.
Egy hét múlva Nagyát kiengedték. Sása hazavitte, lefektette az ágyba.
— Ágynyugalom a végéig — emlékeztette.
— Tudom. Fekszem majd, mint egy királynő.
— Az én királynőm.
Este megszólalt a telefon. Az anyja száma volt. Sása nem vette fel.
SMS: „Remélem, boldog vagy. Szívbajjal ágynak estem.”
Kitörölte az üzenetet. Ismerte már ezeket a manipulációkat.
Eltelt egy hónap. Aztán még egy. Nagya feküdt, olvasott, kötött. Sása otthonról dolgozott, hogy mellette lehessen.
A harminckettedik héten ultrahangot végeztek.
— Kisfiú — mosolygott az orvosnő. — Erős. Igazi kis bajnok.
Nagya és Sása a képernyőt nézték, alig mertek hinni a szemüknek.
— Tényleg minden rendben?
— Minden tökéletes. De a szabályokat be kell tartani! Minimum a harminchetedik hétig.
Az anya továbbra is írt. Hol fenyegetett, hol az egészségére panaszkodott, hol vádaskodott. Sása letiltotta a számát.
A harmincnyolcadik héten Nagya megszülte a kisbabát. Kisfiú, 3200 gramm, 52 centiméter. Azonnal felsírt — hangosan, követelőzően.
— Gyönyörű — suttogta Sása, a fiát nézve. — A mi gyönyörűségünk.
Misének nevezték el. Nagya nagyapja után.
Egy hónappal a szülés után levél érkezett az anyjától. Hagyományos, papíron.
„Hallottam, hogy megszületett az unokám. Gratulálok. Szeretném látni.”
Sása megmutatta a feleségének.
— Mit gondolsz?
— Nem tudom. Ő a te anyád. Te döntesz.
— De ez a mi fiunk. És nem engedem, hogy megmérgezze az életét. Ahogy a miénket mérgezte.
Válaszolt. Röviden.
„Anya, láthatod az unokádat. De csak akkor, ha bocsánatot kérsz Nagyától. Őszintén. És megígéred, hogy tiszteletben tartod a családomat. Ez minden feltétel.”
Nem érkezett válasz.
Egy év, kettő, három…
Misa négyéves volt, amikor megszólalt a csengő. Az ajtóban Szvetlana állt. Megöregedett, még őszebb lett.
— Bejöhetek?
Sása szó nélkül félreállt. Nagya kijött a szobából, Misát a karjában tartva.
— Jó napot, Szvetlana Nyikolajevna.
Az anyós az unokáját nézte. A szemében könnyek csillogtak.
— Nagya… Nagyácska… bocsáss meg. Mindenért bocsáss meg.
És ez őszinte volt. Sása látta — az anyja megtört. A magány megtette a hatását.
— Jöjjön be — mosolygott Nagya. — Misa, ő a nagymama. Köszönj szépen.
— Jó napot — a kisfiú az anyja mögé bújt.
— Jó napot, unokám.
Aztán következett a kissé feszélyezett teázás. Jelentéktelen beszélgetések. De a jég megtört.
Szvetlana havonta egyszer jött. Csendesen viselkedett, segített, amiben kérték. Nagyával feltűnően udvarias volt.
— Köszönöm — mondta egyszer. — Hogy megbocsátottatok. És hogy visszaadtátok nekem a fiamat.
— Család vagyunk — válaszolta Nagya. — A családban pedig minden előfordul. A legfontosabb, hogy időben meg tudjunk állni.
Szvetlana bólintott. Időben megállni. Igen. Jó, hogy Sása bölcsebb és határozottabb volt. Jó, hogy helyesen döntött.
Különben nem lenne ez a boldogság. Az unoka, aki nevet. A meny, aki megbocsátott. A fiú, aki visszafogadta. És ez a család.
