Miután elvesztette feleségét és fiát, a 91 éves Bert már nem hitt a csodákban. De minden megváltozott, amikor útjába került egy kartondobozban hagyott kiskutya. Két évvel később, amikor ugyanaz a kutya eltűnt, Bert keresés közben egy olyan csodát talált, amely sokkal nagyobb volt, mint amit valaha elképzelhetett.
Az őszi szél halkan kavargatta a lehullott leveleket, miközben Bert lassan, óvatos léptekkel haladt a jól ismert ösvényen a templom felé. Megviselt botja kopogott a járdán. 91 évesen minden lépés megfontolt volt, minden lélegzetvétel pedig emlékeztette arra a hosszú életre, amelyet… többnyire egyedül élt le.
A reggeli köd sűrű fátyolként borította be az utcát, amikor egy halk nyüszítés vonta magára a figyelmét. Egy esőáztatta kartondobozból a járda szélén gyenge sírás hallatszott.
Bert remegő térdei tiltakoztak, ahogy lehajolt, hogy megvizsgálja a dobozt. Odabent egy apró, fekete-fehér kiskutya reszketett, nagy, esdeklő szemekkel. A dobozra egy összegyűrt cetli volt ragasztva: „Gondoskodjon róla!”
A hosszú évek magánya után, amelyet felesége, Martha és fiuk, James elvesztése okozott egy tragikus autóbalesetben, Bert kővé dermedt szíve meglágyult a kiszolgáltatott teremtmény láttán.
– Nos – suttogta –, az Úr bizony kifürkészhetetlen utakon jár.
Óvatosan felemelte a kiskutyát remegő kezeivel, kabátjába bugyolálta, és hazafelé indult. A templom várhatott… Ez a kis lélek jobban rászorult.
Sebastiannak nevezte el a kutyát. Martha mindig azt mondta, ha lenne második fiuk, ezt a nevet kapná – de a sors másként akarta.
A kiskutya kedves, meleg tekintete Martha jóságára emlékeztette őt, és Bert úgy érezte, nem is találhatott volna jobb nevet.
– Remélem, megszeretsz engem, kis barátom! – mondta Bert, miközben a kutya boldogan csóválta apró farkát.
Sebastian örömmel és élettel töltötte meg Bert csendes otthonát.
Sebastian idővel gyönyörű kutyává cseperedett, mellkasán egy különleges, csillag alakú fehér folttal. Minden reggel odavitte Bertnek a papucsát, és csendesen ült mellette délutáni tea közben – mintha pontosan tudta volna, mire van szüksége az idős embernek.
Két év alatt elválaszthatatlanok lettek. Sebastian okot adott Bertnek arra, hogy reggelente felkeljen, kimenjen a szabadba, és újra mosolyogjon. A kutya mindig az ablakból figyelte, amikor Bert elment bevásárolni, és egész testében remegve csóválta a farkát, amikor a gazdája hazatért.
Az esti sétáik a környék életének részévé váltak – a meghajlott hátú öregember és hűséges társa lassan, de elégedetten sétáltak az alkonyati utcákon.
Aztán eljött az a borzalmas októberi csütörtök.
Egész reggel Sebastian nyugtalan volt. Füleit hegyezte, figyelte a láthatatlan hangokat, amelyeket csak ő hallhatott. Aznap a környék kóbor kutyái különösen izgatottak voltak – csaholásuk a közeli iskola elhagyatott parkjából visszhangzott.
Mint utólag kiderült, egy tüzelő szuka vonzotta oda a helyi kutyákat. Sebastian az ajtónál toporgott, halkan nyüszített, farkát idegesen rángatta, miközben izgatottan lépkedett fel-alá.
Eleinte Bert nem aggódott túlságosan. Sebastian mindig engedelmes volt, és soha nem kóborolt el…
