Egy szegény fiú, aki egy raktárban dolgozott egy bezárt kerékpárbolt mellett, észrevette, hogy minden nap bemegy egy bozontos kutya az üzletbe. Kíváncsiságból egyszer úgy döntött, hogy követi – és egy szívszorító titokra bukkant.
A 18 éves Krisz tapasztalt piaci dolgozó volt, és sok kóbor állatot látott már. De Olli, a shiba inu, teljesen más volt. Barátságos, jól nevelt és túlságosan ápolt ahhoz, hogy egyszerű kóbor kutya legyen.
Amikor Krisz először találkozott Ollival, a kutya a bezárt kerékpárbolt előtt állt és csak nézte a hatalmas üvegablakot. A munkatársai elmondták neki, hogy a kutya az üzlet tulajdonosához tartozott, aki hirtelen eltűnt, és hetek óta nem járt dolgozni.
Krisz minden alkalommal elszomorodott, amikor meglátta a magányos kutyát. Imádta a kutyákat, és felháborította, hogy valaki csak úgy elhagyja a kedvencét, és eltűnik. Egy nap, mielőtt ebédelni indult volna, megsimogatta Ollit és kedvesen szólt hozzá:
– Szia, Olli… kérsz egy szendvicset, öregfiú?
Attól a naptól kezdve a kíváncsi kutya minden ebédszünetben odaszaladt hozzá, boldogan csóválva a farkát, amikor meglátta Krisz ebédjének dobozát. De ahelyett, hogy megette volna, mindig megragadta az ételt és elszaladt vele…
Kriszt egyre jobban aggasztotta, hogy Olli minden nap ugyanígy viselkedik. Eleinte azt hitte, hogy talán kölykei vannak valahol, és nekik viszi az ételt. De Olli kan kutya volt, így ez a feltételezés nem állt meg.
Ahogy teltek a napok, Krisz észrevette, hogy Olli egyre gyengébb. A korábban fényes bundája elvesztette ragyogását, és úgy tűnt, mintha valami komoly baja lenne.
«Hová viszi az ételt anélkül, hogy egy falatot is enne?»
Egy nap Krisz figyelte, ahogy Olli izgatottan csóválja a farkát a szendvics láttán, de aztán, mint mindig, megragadta és elfutott.
– Olli, hová mész? – kiáltotta, és utána eredt. De a kutya nem állt meg, és hamar eltűnt a piac szélén, porfelhőt hagyva maga után.
Krisz zavartan állt ott. Fejében ezernyi gondolat kavargott, de egyik sem adott választ arra, hogy miért viselkedik így Olli.
Aznap este, amikor Krisz befejezte a műszakját, kilépett a hideg levegőre – és ott látta Ollit a kerékpárbolt előtt. A kutya az üveget bámulta, és halkan nyüszített, amikor meglátta Kriszt.
Krisz szíve összeszorult. Olli nem csak egy különös kutya volt – ő egy hűséges, szerető barát, akinek összetört a szíve.
Leguggolt mellé, megsimogatta a fejét és halkan azt mondta:
– Nem vagy egyedül, pajtás. Itt vagyok neked.
Krisz elhatározta, hogy segít neki. De volt egy probléma: a barátnője, Mila, nem szerette a kutyákat.
Tudta, hogy ha hazaviszi Ollit, Mila kiakad. De nem hagyhatta az utcán sem. Este finoman megszólította a kutyát, egy kis kekszet adott neki, majd rákapcsolta a pórázt. Olli megijedt, de Krisz megnyugtatta és hazavitte.
A szíve hevesen vert, miközben a lakásuk felé sétált. Tudta, hogy Mila nem fog örülni. És igaza lett.
– Mit keres ez a kutya itt?! – kiáltott Mila, miközben Olli a lábai mögül bámult rá.
– Vidd el innen ezt az állatot!
– Kicsim, senki sem gondoskodik róla… kérlek, megtarthatjuk? Nézd meg, milyen csodás kutya, biztos megszereted… Csak adj neki egy kis időt!
De Mila megrázta a fejét:
– Nem! Te akarsz minden reggel az ő vonyítására kelni? Sétáltatni, összeszedni az ürülékét? És a szőre? Tudod, hogy allergiás vagyok a kutyákra! Egy szót se többet, ez a kutya nem marad itt.
Krisz tudta, hogy nem lesz könnyű meggyőzni őt… de nem volt hajlandó feladni.
