Az esküvőn, amikor a másod-unokatestvérem, Ljusza néni észrevétlenül próbálta az asztalról a végtelen táskájába söpörni a szeletelt tokhalat és majdnem két kiló cukorkát, az újdonsült férjem, Gleb nem rendezett jelenetet. Egyszerűen odalépett hozzá, udvariasan átnyújtott egy műanyag zacskót a „Pjatyorocska”-ból, és hangosan, az egész terem előtt azt mondta: „Ljudmila Ivanovna, a bort a zsebébe fogja tölteni, vagy hozzak inkább egy üveget?”
A terem elcsendesedett, a néni elvörösödött, mint egy túlérett paradicsom, amely mindjárt szétreped a saját fontosságától, én pedig megértettem: e mögött a hát mögött nemcsak a saját félelmeimet rejthetem el, hanem az egész pimasz rokonságomat is.
Mielőtt megismertem Gleb-et, klasszikus „tűrő” voltam, kiváló tanuló szindrómával. Az én „nem”-em olyan halkan hangzott, hogy „talán”-nak vették, a „talán”-t pedig úgy értették: „persze, vigyetek mindent, nem sajnálom”. A rokonok ezt virtuóz módon használták ki. Az unokatestvérem fél évig az egyszobás lakásomban lakott, mert „alkotói válsága volt”, Váléra bácsi pedig rendszeresen „fizetésig” kért kölcsön olyan összegeket, amelyekből egy használt repülőt is lehetett volna venni — és természetesen „elfelejtette” visszaadni.
Számukra én valami ingyenes Wi-Fi voltam jelszó nélkül: csatlakozz, töltsd le az erőforrásokat, amíg van jel.
Gleb más volt. Olyan volt, mint egy betonból készült móló, amelynek a hullámok esély nélkül csapódnak neki. Gyorsan felállította a határokat, mint szögesdróttal ellátott határkarókat.
A rokonság meghúzta magát. Mint egy patkánycsorda, amely megérzi a macska szagát, a föld alá húzódtak, kivárva a megfelelő pillanatot.
És a pillanat egy év múlva eljött.
Új lakást vettünk, felújítottuk, és Gleb előléptetést kapott. A rokonok azonnal aktivizálódtak. Először jöttek a telefonok „hogy vagytok?” kérdésekkel, aztán apró kérések, majd lecsapott a mennydörgés.
Az ajtóban megjelent Paska, Ljusza néni fia. Huszonkét éves, ambíciói Elon Musk birodalmára elegendők, esze viszont egy billegő sámlira sem.
— Lenocska, szia! — tört be az előszobába cipőben. — Figyelj, milliós ügy. Szó szerint.
Gleb kijött a dolgozószobából. Az arca azt az udvarias érdeklődést tükrözte, amit egy banki ügyintéző mutat, amikor valaki azt mondja: „Az adósság csak rendszerhiba, én amúgy becsületes ember vagyok.”
— Halljuk — mondta röviden a férjem.
Paska tétovázott, de a pimaszság, mint tudjuk, második boldogság — nála pedig az első és egyetlen volt.
— Szóval a lényeg. Vállalkozást indítok. Kínai prémium sportcipők újraértékesítése. Brutális haszon. Csak kezdőtőke kell. A bankok nem adnak, mert… hát, a hiteltörténetem kicsit gyűrött. Lena, vennél fel hitelt a nevedre? Csak egy millió. Fizetem én, eskü!
Felsóhajtottam. Ez annyira kiszámítható volt, mint az eső novemberben.
— Pasa — kezdtem nyugodtan —, van üzleti terved? Piackutatás? Logisztika, vám?
Paska felhorkant, forgatta a szemét:
— Jaj, Lena, ne légy már ilyen. Miféle terv? Ez megy magától. Csak bele kell ugrani az áramlatba. Nem hiszel a rokoni vérben?
— A vér oxigént szállító folyadék, nem pénzügyi garancia — válaszoltam higgadtan. — A „fogad”, amit felajánlasz, a zálogházban nem fogadják el.
Paska elvörösödött:
— Mi lett veled? Elszálltál? Nagy gazdagok! Sajnálod tőlem? Visszaadom!
— Úgy, mint azt a harmincezret, amit a laptopjavításra kértél, aztán elittál? — kérdezte Gleb. A hangja nyugodt volt, de a szobában mintha tíz fokkal lehűlt volna a levegő.
Paska felcsattant:
— Az régen volt és nem is igaz! Na mindegy. Lena, anya mondta, segítesz. Holnap családi vacsora, ott megbeszéljük. Nincs visszautasítás.
Becsapta az ajtót és elment.
— Na? — mosolygott Gleb, átölelve engem. — Megyünk a sárkány barlangjába? Vagy inkább a szurikáták odújába?
— Mennünk kell — sóhajtottam. — Különben agyonhívnak.
Ljusza néni lakása sült szaga és naftalin illata fogadott. A szűk konyhában ott volt a „szűk kör”: a néni, Vitya bácsi (örökké rágó, szótlan lény) és Paska, aki ragyogott.
De nem ez vonta magára a figyelmemet. A sarokban, egy koszos rongyon feküdt egy macska. Az öreg, vörös Barack, akire még élénk kiscicaként emlékeztem. Most szörnyen nézett ki: a bundája csomós volt, a bordái kilátszottak, a szeme váladékozott.
— Hess, dög! — rúgta meg a macskát papuccsal a néni, amikor az a vízhez akart menni. — Csak zabálni kér meg piszkít. Dögöljön már meg, csak viszi a pénzt.
Összeszorult a szívem.
— Ljusza néni, beteg — mondtam halkan. — Állatorvoshoz kell vinni.
— Persze, majd pont arra költök! — horkant fel, miközben magának halmozta a salátát. — Inkább Paskának kell pénz az üzletre. Ülj le, beszélni kell.
Gleb szó nélkül kihúzta a széket, leültetett, majd mellém ült. Nem nyúlt az ételhez, csak karba tette a kezét.
— Szóval, Lenocska — kezdte a néni mézes hangon —, megbeszéltük. Paskának segíteni kell. Okos fiú, nagy jövő előtt áll. Te felveszed a hitelt, kiszámoltuk, a törlesztő nektek aprópénz.
— Ljudmila Ivanovna — szakította félbe Gleb udvariasan, de határozottan. — Miért nem keres Pasa pénzt? Keze-lába van. A feje kérdéses, de rakodómunkához az nem feltétel.
Paska felpattant:
— Kit nevezel hülyének?!
— Te magadat vállalkozónak nevezed — mondtam én, érezve, ahogy bennem is felmegy a vérnyomás. — Pedig még egy hónapnál tovább sehol nem dolgoztál.
— Hogy beszélsz vele?! — visított a néni. — Mi rokonok vagyunk! Segítenünk kell egymásnak! Te meg a férjed mögé bújsz és ugatsz!
— Nem ugatok, Ljusza néni — mosolyogtam, és a mosolyom ragadozóvá vált. — Tényeket mondok. Segítség az, amikor valaki betegség miatt nem tud kenyeret venni. Egy lusta felnőtt hóbortjait finanszírozni nem segítség — az együttműködés az ostobaságban.
A néni levegőt vett, hogy kitörjön, de Gleb felemelte a kezét.
— Rendben — mondta. — Beleegyezünk.
Meglepődtem. Paska vigyora úgy repedt szét, mint az aszfalt.
— Na végre! — kiáltotta.
— De feltételekkel — folytatta Gleb, elővéve a jegyzetfüzetét. — Lena felveszi a hitelt. De mivel az üzlet kockázatos, garanciák kellenek. Közjegyzői kölcsönszerződést kötünk Lena és Pál között. Zálogként maga, Ljudmila Ivanovna, Lena nevére íratja a nyaralóját. Amint Pasa visszafizeti a hitelt a banknak — a nyaraló visszakerül önökhöz.
Paska arcáról a mosoly úgy csúszott le, mint az olcsó festék az esőben. Ljusza néni megdermedt, villával a szája előtt.
— Hogyhogy… a nyaralót? — rekedte. — Az a családi fészek!
— Hiszen maga hisz a fia sikerében, nem? — Gleb őszinte csodálkozást színlelt. — Maga mondta: „minden le van zsírozva”, „fogadom”. Vagy mégsem bízik a saját vérében? Ez csak egy egyszerű formalitás. Ha Pasa fizet, a nyaraló az öné marad. Ha nem… hát, elnézést, nekünk is fedezni kell a veszteséget.
— Maga… maga megőrült! — visította a néni. — Ki akarnak tenni az utcára?! Szélhámosok! Fukarok!
— Tehát Lena pénzével lehet kockáztatni, de az ön cukkinitermő kertjével nem? — kérdeztem higgadtan. — Érdekes matematikája van, Ljusza néni. Elég egyoldalú. Mint egy egykapus játék.
— A fenébe magukkal! — Paska az asztalra dobta a szalvétát. — Fulladjanak meg a pénzükben! Majd kölcsönkérek a haveroktól!
— Azoktól, akiknek már három éve tartozol a játékkonzollal? — kérdezte Gleb rezzenéstelenül. — Vagy azoktól, akik a környéken keresnek a szétvert Ladájuk miatt? Utánanéztem, Pasa. Nem a hiteltörténeted miatt nem kapsz kölcsönt. Hanem mert már három mikrokölcsön lóg rajtad, és két végrehajtási ügyed is van.
Paska elsápadt. Ljusza néni a szívéhez kapott.
— Kifelé! — sziszegte. — Takarodjanak innen! A lábukat se tegyék be ide többet! Megátkozom magukat!
Felálltunk. Gleb nyugodtan megigazította a zakóját. Ránéztem Barackra. A macska csukott szemmel feküdt, nehezen lélegzett.
— Elmegyünk — mondtam határozottan. — De a macskát visszük.
— Kit? — hökkent meg a néni. — Ezt a dögöt? Vigyék! Akár most a szemétbe is, legalább kevesebb bűz lesz!
Odamentem a sarokhoz, levettem a drága sálamat, és óvatosan belecsavartam a koszos, nyomor szagú macskát. Halkan nyávogott, és hozzám simult az egész könnyű, szinte súlytalan testével.
— Na persze — vetette utánunk kárörvendően a néni. — A sálat majd tönkreteszed. Gazdagok, de ostobák.
— Inkább a sál koszolódjon, mint a lélek — válaszoltam, egyenesen a szemébe nézve. — A lelket, Ljusza néni, nem lehet tisztítóba adni.
Kimentünk a lépcsőházból. A friss levegő arcul csapott, kimosva a dohszagot és a kapzsiságot. Gleb kinyitotta az autót, segített beszállni a drága terhemmel.
— Hogy vagy? — kérdezte, miközben kihajtottunk az udvarból.
Ránéztem a férjemre, majd a macskára, aki már elcsendesedett az ölemben, érezve a meleget, és elmosolyodtam.
Eltelt egy hónap.
Paska „üzlete” el sem indult — a behajtók elkapták, és most raktárosként dolgozik, hogy visszafizesse az adósságait. Ljusza néni párszor telefonált, próbált a sajnálatra hatni, de a száma már a feketelistán van. Azt beszélik, mindenkinek azt meséli a házban, hogy kiraboltuk, de a szomszédok jobban ismerik őt, mint hinné.
És Barack… Barackról kiderült, hogy nem is Barack. Az állatorvos szerint fajtatiszta szingapúri macska, csak teljesen legyengítették. Mi Grófnak neveztük el. Most három kiló, a bundája selyemfényű, a tekintete pedig nyugodt és tekintélyt parancsoló lett.
Gróf imádja Glebet. Amikor a férjem a számítógépnél dolgozik, a macska mellette fekszik az asztalon, mint egy szőrös papírnehezék.
Tegnap este néztem őket, és arra gondoltam: milyen jó, hogy az élet néha próbára tesz minket a rokonainkkal. Mert csak az ő kicsinyességük hátterében kezdjük igazán értékelni azokat, akik mellettünk állnak.
Jegyezzétek meg, lányok: a fogak nélküli kedvesség nem erény, hanem táplálék a ragadozóknak. Tanuljatok meg hangosan és határozottan nemet mondani. És ha gonosznak, önző ribancnak neveznek, miután nem hagyjátok többé, hogy lábtörlőként használjanak — akkor mindent jól csináltok. És igen, jobb egyetlen macskát etetni, mint egy egész falka pimasz rokont. A macska legalább dorombolva mond köszönetet, ezek meg csak még többet kérnek.
