Már napok óta Iván nem találta a helyét. Nagyon aggódott a feleségéért, Líliáért, aki a városban vizsgálatokon vett részt. Iván pedig otthon maradt a szülőfalujukban, és aggodalommal, ugyanakkor reménnyel várta a híreket a feleségétől.
Lília soha nem panaszkodott semmire, és Iván hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy neki nincsenek problémái. Már harminc éve éltek házasságban, két gyermeket neveltek fel. Az egész háztartás a feleségen nyugodott. Főzés, takarítás és minden egyéb házimunka. Iván úgy gondolta, ennek így kell lennie. Nem férfimunka a mosogatás vagy a tűzhely mellett állni.
Ráadásul a felesége nem is volt háztartásbeli — könyvelőként dolgozott ugyanazon a vállalatnál, ahol ő is. Amikor Iván hazatért a munkából, rendszerint panaszkodott Líliának a fáradtságra és a nehéz napra, aztán lefeküdt a kanapéra és bekapcsolta a televíziót.
Lília pedig a konyhába sietett, elkészítette a vacsorát és a másnapi ebédet, aztán elmosogatott, rendet rakott a lakásban, kivasalta a ruhákat…
Egyszóval azzal foglalkozott, amit házimunkának neveznek — és ami köztudottan soha nem ér véget. Náluk otthon mindig tisztaság és meghittség uralkodott. Az asztalon mindig finom és friss étel volt.
Iván nem szerette két nap egymás után ugyanazt enni, ezért Líliának nagyon sok időt kellett a konyhában töltenie. Soha nem panaszkodott, és nem kérte Ivánt, hogy segítsen, neki pedig eszébe sem jutott felajánlani a segítségét.
Miért is tette volna? Ez nem férfimunka.
Amikor Lília kivett egy szabadnapot a munkahelyén, hogy elmenjen egy vizsgálatra, Iván nagyon meglepődött.
— Mi történt? — kérdezte a feleségétől. — Beteg vagy?
— Remélem, hogy nem — válaszolta Lília. — Csak mostanában nem érzem jól magam.
— Talán vitaminokat kellene szedned — javasolta a férje. — Hiszen tavasz van.
— Lehet — vont vállat Lília.
Este, amikor Iván hazatért a munkából, a felesége azt mondta neki, hogy a városba kell mennie vizsgálatra.
— Hogyhogy? Miért? — csodálkozott Iván.
— Rossz gyanú merült fel az egészségemmel kapcsolatban. Ezért beutalót kaptam a megyei központba.
— Úgy érted, hogy rosszak? — csodálkozott Iván. — Mi van veled, talán az… ugyanaz… ami miatt az édesanyád meghalt?
— Ez egyelőre csak feltételezés — sietett megnyugtatni a férjét Lília, bár ő maga is nagyon aggódott, és még sírt is egy kicsit, amíg Iván nem volt otthon. — Már megvettem a buszjegyet, holnap reggel nyolckor indulok. Te vacsorázz meg egyedül, jó? A tűzhelyen fasírt és rizs van, az asztalon saláta. Nekem még össze kell pakolnom, és szeretnék ma korán lefeküdni.
— Te már vacsoráztál?
— Nincs étvágyam — felelte Lília, és elkezdte a holmiját az utazótáskába pakolni.
Iván nézte a feleségét, és nem akarta elhinni, ami történik. Talán komoly baj van Líliával… Hogy lehet ez? Hiszen mindig olyan energikus volt, soha nem panaszkodott. És most hirtelen…
— Azt hiszem, mindent eltettem, amire szükségem lesz — mondta a felesége.
— A telefon töltőjét ne felejtsd el — jegyezte meg a férj.
— Igen, azt mindjárt el is teszem. Köszönöm, Iván. Te miért nem mész vacsorázni?
— Valahogy nekem sincs étvágyam…
— Elszomorítottalak?
— Igen — bólintott a férfi.
A táskára nézett, amelybe Lília bepakolta a holmiját, és hirtelen eszébe jutott, hogy négy évvel ezelőtt, amikor a tengerhez készültek utazni, akkor vette ezt a táskát. Mennyire örült akkor az útnak! Már olyan régóta nem voltak sehol, minden szabadságukat a hétvégi házban töltötték.
Lília két élénk színű fürdőruhát vett, egy szép ruhát és egy szalmakalapot. De a tengerhez végül mégsem jutottak el. Iván munkahelyén váratlanul megkérték, hogy helyettesítsen egy megbetegedett kollégát. Az igazgató jó prémiumot ígért, és a férfi beleegyezett, mert úgy gondolta, ostobaság lenne visszautasítani egy ilyen lehetőséget. Ráadásul már régóta szerették volna felújítani a hálószobájukat. A prémiumot éppen erre lehet majd költeni.
Ivánnak akkor úgy tűnt, hogy Lília támogatja őt, sőt még örül is. De éjszaka hallotta, hogy halkan sír. A nő azt mondta neki, hogy rosszat álmodott. Csak most értette meg Iván, hogy valójában azért sírt, mert nem jutottak el a tengerhez, amelyről annyira álmodott.
A következő évben sem jött össze, aztán Lília már nem is beszélt erről az utazásról. Iván ennek csak örült. Ő maga nem is vágyott sehová. Minek? Ott a hétvégi ház, ahol mindig akad munka, és pihenni is lehet — sütni egy kis saslikot és meghívni a barátokat. Nem messze a háztól pedig folyó van, ahol olyan jó fürödni. Miért kellene bárhová utazni, pénzt költeni, ha otthon is jól lehet pihenni?
És most Lília ugyanabba a táskába pakolta a holmiját, de nem azért, hogy a tengerhez menjenek, hanem azért, hogy a városba utazzon vizsgálatra… Mi van, ha…? Ettől a gondolattól Ivánnak szorongani kezdett a szíve.
Aznap este nem vacsorázott, és éjszaka sokáig nem tudott elaludni. A felesége mellett feküdt, és hallotta, hogy halkan szipog. Szerette volna átölelni és megnyugtatni, de valamiért nem merte megtenni.
Reggel kikísérte a feleségét az autóbusz-állomásra. Felszállás előtt megölelték egymást, és Iván hirtelen érezte, hogy nem akarja elengedni a feleségét… Ott állt, és nézte a távolodó buszt, a szemébe pedig könnyek gyűltek…
— Lília — suttogta alig hallhatóan. — Drágám, csak minden rendben legyen…
Üresnek érezte magát, de össze kellett szednie magát és munkába mennie. A munka valamennyire elterelte a figyelmét a szomorú gondolatokról, de amikor hazatért, újra elöntötte a bánat. A lakás a felesége nélkül üresnek tűnt, és semmi sem esett jól… Iván rávette magát, hogy megmelegítse a tegnapi vacsorát, és evett egy keveset.
Hogy egy kicsit megnyugodjon és elterelje a gondolatait, bekapcsolta a televíziót, de mivel nem talált semmi érdekeset, hamar ki is kapcsolta.
Aztán elővette a szekrényből a fényképalbumot, és lapozgatni kezdte.
Itt még éppen összeházasodtak… Milyen csinos és karcsú volt Lília. Persze most is gyönyörű, de akkor… Iván teljesen elvesztette a fejét, amikor először meglátta.
Egy barátja születésnapján ismerkedtek meg. Lília nem egyedül érkezett, hanem egy fiúval. Iván is egy lánnyal volt ott. De amikor meglátta Líliát, első látásra beleszeretett. Ha valaki korábban azt mondta volna neki, hogy ez megtörténhet vele, kinevette volna. Szerelem első látásra… micsoda ostobaság. Ilyen nincs. Legalábbis vele biztosan nem történhet meg… És mégis megtörtént.
Azon az estén összeveszett a barátnőjével, Katjával. A lány észrevette, hogyan néz Líliára, és kivitte az utcára, ahol jelenetet rendezett.
— Hát akkor legyen — mondta Iván. — Már rég szét kellett volna mennünk, úgysem szerettelek soha.
Katja sírva ment el. Egy héttel később azonban már Viktorral járt, aki még az iskolában udvarolt neki. Később pedig hozzá is ment feleségül.
Líliáért viszont Ivánnak meg kellett küzdenie. Még azután sem sietett a karjaiba, hogy szakított azzal a fiúval, akivel azon a napon volt, amikor Iván először meglátta. De végül mégis viszonozta a kitartó fiú érzéseit…
Iván lapozgatta az albumot, nézte a fényképeket, és mintha újra átélte volna életük legboldogabb pillanatait… Milyen boldog volt mellette mindezekben az években. És nem értékelte ezt. Mikor mondta utoljára a feleségének, hogy szereti? Vagy mikor mondott neki bókot? Nem emlékezett. Talán még azt sem mondta soha, hogy „köszönöm” a finom vacsorát, mert természetesnek vette. A feleségnek gondoskodnia kell a férjéről — hát nem így van?
Csak most kezdte Iván megérteni, hogy az ő Líliája törékeny vállaira vette az egész háztartást, minden otthoni gondot… Ő pedig talán azt gondolta, hogy a felesége olyan erős, hogy nem ismeri a fáradtságot… Amikor ő beteg volt, Lília gondoskodott róla, gyümölcsitalt és csirkehúslevest főzött, meghallgatta a panaszkodását, és sajnálta őt… Ha viszont ő maga betegedett meg, bevett valamit, és ment dolgozni…
A gondolattól, hogy elveszítheti a feleségét, Ivánt elfogta a félelem… Azokban a napokban, amíg Lília vizsgálatokon volt, szinte robotpilótán élt. Minden nap beszéltek telefonon, de Lília még nem mondott semmi biztosat… Iván pedig nem találta a helyét…
Szemrehányást tett magának, amiért nem volt elég figyelmes férj. Amiért gyakran viselkedett önzően… Ha csak mindent jóvá lehetne tenni…
— Iván, jó hírem van! Nem igazolódott be. Vannak ugyan problémáim, de nem olyan súlyosak — mondta Lília egy este telefonon, amikor Iván ismét a kétségbeeséstől nem találta a helyét.
— Tényleg? — kiáltott fel a férfi. — Lília, milyen boldog vagyok, hogy ezt hallom…
Néhány nap múlva Iván a buszállomáson várta a feleségét. A kezében egy csokor fehér liliom volt — Lília kedvenc virága.
— Iván, miért költöttél virágra? — csodálkozott Lília. — De nagyon kedves, köszönöm!
— Annyira aggódtam érted — mondta Iván, miközben átölelte. — Nagyon szeretlek… Bocsáss meg nekem…
— Miért, Iván? — lepődött meg ismét Lília.
— Nem voltam a legjobb férj ezekben az években…
— Honnan veszed ezt? Vagy… talán megcsaltál?
— Dehogy! — kiáltott fel Iván. — Csak keveset törődtem veled, alig segítettem. De mostantól minden más lesz. És van egy meglepetésem is.
— Milyen meglepetés?
— Jegyeket vettem. Egy hónap múlva szabadságra megyünk, és a tenger mellett töltjük.
— A tenger mellett? És a hétvégi ház?
— Ugyan már, hagyjuk azt a házat — legyintett Iván. — Talán el is adhatnánk. Zöldséget a piacon is vehetünk.
— Nem ismerek rád, Iván…
— Én sem ismerek magamra, Lília. Annyira féltem, hogy elveszíthetlek… Mostantól úgy foglak őrizni, mint a legdrágább kincset… Nagyon szeretlek…
— Ó, Iván! — mosolygott Lília. — Talán mindennek így kellett történnie, hogy ilyen szavakat halljak tőled. Na gyere, menjünk haza… Én is szeretlek…
