Herman a skandináv minimalizmus stílusában berendezett nappali közepén állt, és hadvezérnek érezte magát a döntő csata előtt. Bár valójában csatára nem számított — inkább az ellenfél gyors kapitulációjára. Ő, a város vezető tájépítész-urbanistája, hozzászokott ahhoz, hogy parkokat és tereket egyetlen mozdulattal rajzol át a tabletjén a stylusszal. Az élő emberek számára alig különböztek a bokroktól: ha egy fa kiszáradt és rontotta az összképet, egyszerűen kitépték. Minden érzelgősség nélkül.
Zinaida bármelyik pillanatban hazaérhetett. A történeti múzeumban dolgozott régi gobelinek és textíliák restaurátoraként. Poros, aprólékos munka volt — Herman szerint teljesen haszontalan a valódi világ számára. A feleségéből állandóan valamilyen vegyszerek és évszázados por szaga áradt. Ez a szag már három éve idegesítette, amikor megismerkedett Larisszával — ragyogó, ragadozó nővel, aki szintetikus eper és örök fiatalság ígéretének illatát árasztotta.
Kattant a zár. Herman megigazította kasmír pulóverének gallérját. Szándékosan nem ült le, hogy uralja a teret.
Zinaida csendben lépett be, mint egy árnyék. A kezében a megszokott nagy táska, a vállán az a szürke kabát, amelyet már harmadik szezonja hordott. Fáradtnak tűnt, de nyugodtnak. Túlságosan nyugodtnak valakihez képest, aki most mindent elveszíthet.
Elkezdte kigombolni a kabátját, anélkül hogy felnézett volna.
— Szia. Rendeljünk vacsorát, vagy…
— Még a kabátodat sem kell levenned. A holmid az ajtónál van.
Herman teljesen egyenletes hangon mondta ki ezt, ugyanazzal az intonációval, amellyel a munkavezetőket szokta rendre utasítani a rosszul lerakott térkő miatt. A kezével két bőröndre mutatott, amelyek árván álltak a küszöbnél. Még olyan kedves is volt, hogy saját kezűleg pakolta össze őket: fehérnemű könyvekkel összekeverve, cipők kozmetikumokkal.
Zinaida megdermedt. Ujjai, amelyek hozzászoktak az emberi hajszálnál is vékonyabb szálakkal való munkához, a második gombnál megálltak.
— Tessék? — kérdezte halkan.
— Hallottad. Nem akarok hosszú jeleneteket, könnyeket és egyéb melodrámát. Különböző emberek vagyunk, Zina. Kinőttem ezt a házasságot. Nekem előre kell haladnom, te pedig… te visszahúzol a múzeumi mocsaradba. Beadom a válókeresetet. A lakás, mint tudod, az én nevemen van. Az autó is. A megtakarításaidhoz nem nyúltam, a számládon vannak — egy ideig elég lesz, hogy kivegyél valami lyukat valahol.
Arra számított, hogy az arca megnyúlik, az ajka remegni kezd, és könnyek folynak a szeméből. Már elő is készítette a zsebkendőt (képletesen), és a kemény mondatot: „NE ALÁZD MEG MAGAD.”
De Zinaida lassan visszagombolta a gombot. Felemelte a fejét.
— Tehát a holmim az ajtónál van? — kérdezte vissza. A hangja mélyen szólt, enyhe rekedtséggel, amitől Herman hátán valamiért hideg futott végig. — Te, Geryics, nem keverted össze egy kicsit a dolgokat?
„Geryics.” Soha nem hívta így. Mindig csak „Herman” vagy „Gera”. Ez a durva, udvari megszólítás úgy vágott az urbanista fülébe, mint a köröm csikorgása az üvegen.
— Zina, ne kezdd. Arra kérlek, menj el méltósággal.
— MÉLTÓSÁGGAL?! — ordította úgy, hogy a dizájner csillár az asztal fölött mintha megcsendült volna.
Zinaida a földre hajította a táskáját. A nehéz bőrbőrönd tompán csapódott a parkettára. Egy lépést tett a férje felé. Az arca vörös foltokban égett, de ez nem a szégyen pírja volt, hanem harci festék.
— Te, kopaszodó nárcisztikus, ki akarsz tenni engem? Engem?! Te nélkülem még a zoknidat sem tudnád szín szerint kiválogatni! Azt hiszed, nem tudok a rongyodról, aki most Stasz kocsijában ül? Azt hiszed, vak vagyok? Én a tizenhatodik század szöveteit restaurálom — ott is meglátom a szakadást, ahol te sima vásznat látsz!
Herman engedelmességre számított. Arra, hogy halk zokogással kérdezi majd: „Hova menjek?”. De most egy hurrikán közeledett felé.
— Azt képzeled, hogy te vagy itt a király meg az isten? — Zinaida már ordított, a hangja az ideges nevetés határán járt. — Te, aki öt évvel ezelőtt elzálogosítottad a céges részesedésedet, hogy fedezd az áltenderes adósságaidat? KI HÚZOTT KI ONNAN? MONDD MEG, KI?!
— Zina, nyugodj meg, a szomszédok meghallják… — motyogta Herman, egyre bizonytalanabbul.
— LESZAROM A SZOMSZÉDOKAT! HADD HALLJÁK! — odalépett hozzá egészen közel, és az ujjával a mellkasába bökött. A körme rövid volt, lakktalan, kemény, mint egy véső. — Azt hiszed, te taszítottál a mocsárba? Te magad ülsz benne nyakig, csak a drága parfümöd nyomja el a szarszagot! Hallgattam. Tűrtem. Azt gondoltam: „Na, a férfinak középkorú válsága van, majd elmúlik.” Erre te kidobsz, mint egy régi rongyot?
— A lakás az enyém! — visította Herman, próbálva visszaszerezni az irányítást. — Jogilag az enyém!
— Jogilag te erkölcsileg vagy csődben! — ordította Zinaida, akit már remegtetett a düh.
— Te kapzsi, kicsinyes, gyáva csiga vagy! TARTSD MEG A LAKÁSODAT! FULLADJ MEG BENNE! De jegyezd meg, Herman: amikor majd süllyedni kezdesz, még egy szalmaszálat sem nyújtok neked. Ott fogok állni a parton, és nézem, ahogy buborékokat fújsz!
Hirtelen megfordult, felkapta a bőröndöket. Úgy tűnt, valami emberfeletti erő ébredt benne.
— Elmegyek. Most azonnal. De nem azért, mert te kirúgtál. Hanem mert undorodom attól, hogy veled egy levegőt szívjak. Rohadt vagy, Gera. Teljesen, a csontodig.
Kirohant a lépcsőházba, és hangosan bevágta az ajtót. A csattanás visszhangja még sokáig ott rezgett a lakásban. Herman mozdulatlanul állt, kezét a mellkasára szorítva. A szíve őrülten vert. Nem erre számított. Biztos volt benne, hogy a nő majd „visszakúszik”. Hogy könyörögni fog. Ez a dühös, mérgező harag teljesen összezavarta.
— Pszichopata… — fújta ki a levegőt, miközben letörölte a verejtéket a homlokáról. — Istenem, kivel éltem.
Pontosan tíz perc telt el. Megszólalt a csengő. Herman, arra számítva, hogy Zina visszajött bocsánatot kérni (hiszen az ilyen hisztéria el szokott múlni), már előre elkészített, leereszkedő mosollyal tárta ki az ajtót.
Az ajtóban Larissza állt.
Nem volt egyedül. Három hatalmas kockás táska volt nála, egy „Auchan”-os szatyor, amelyből póréhagyma lógott ki, és egy ketrec egy hörcsöggel.
— Nyuszika! — visította Larissza, és cipőben berontva a nyakába ugrott. A kabátja vizes volt a hótól, a csizmája sáros nyomokat hagyott a tökéletes parkettán. — Láttam, ahogy az a boszorkány kiment! Istenem, majdnem észrevett, olyan ijesztő volt, teljesen eltorzult az arca! Na, most kezdődik az igazi életünk! Sztasz segített felhozni a cuccokat, ott van a liftnél, cigizik.
Larissza úgy rontott be a lakásba, mint egy barbár a meghódított Rómába.
— Jaj, itt tágasabb, mint a képeken! — A kabátját egyszerűen ledobta a fotelra (Zinaida soha nem tett ilyet). — Fú, mi ez a szag? Naftalin? Semmi gond, holnap kiszellőztetjük. Sztasz! Hozd fel a dobozokat!
A lakásba betántorgott Sztasz — az a barát, aki Herman fejébe ültette ezt az egészet. Már kissé ittas volt.
— Na mi van, öreg, gratulálok! Szabadság! — ordította, miközben egy csörgő dobozt rakott az üveg dohányzóasztalra. — Ünneplünk? Larisszka, szeleteld a kolbászt!
Az este hamarosan szürreális cirkusszá változott. Larissza azonnal bekapcsolt valami gagyi popzenét a telefonján. Utcai ruhában járkált a lakásban, kinyitogatta a szekrényeket, és kommentálta Zinaida dolgait, amelyeket Herman még nem pakolt el.
— Jaj, micsoda nagymamás bugyik! Szörnyű! Herman, te hogy tudtál vele lefeküdni?
— Égessük el mindet! — röhögött Sztasz, a kanapén heverve, lábbal felrakva.
Herman a sarokban ült egy pohár borral, és furcsa ürességet érzett. Ő romantikus estét tervezett: gyertyákat, szenvedélyes szexet a felszabadított területen. Ehelyett zajos cigánytábort kapott. Larissza sokkal hangosabb, közönségesebb és pimaszabb volt, mint amikor titokban hotelben találkozgattak.
— Geryics, hol tartod a pénzed? — kérdezte hirtelen, miközben egy szendvicset csámcsogott. — A volt pasimnak ki kell fizetnem az autót, azt mondta, ha holnapig nem adom vissza a hitelt, bejelenti lopottnak. Nem nagy ügy, olyan százezer körül.
— Lar, erről beszélünk holnap.
— NEM, most beszéljünk róla! Férfi vagy, vagy mi? Elhoztál magaddal, mostantól az én problémáim a te problémáid!
Herman most más szemmel nézett rá. A tekintetében ugyanazt a kapzsiságot látta, amit azoknál a vállalkozóknál szokott, akik a gyep minőségén próbálnak spórolni.
Közben a város másik végén Zinaida Herman nővérénél, Okszanánál ült a konyhában.
Okszana — magas, tekintélyt parancsoló nő kemény természettel (válságkezelő menedzserként dolgozott) — teát töltött.
— Idiot a testvérem, Zina. Klinikai eset.
— Kidobta a holmimat, Oksz. Mint a szemetet. — Zinaida már nem remegett.
— Tudtam, hogy van benne valami rothadás, de hogy ennyire… — Okszana megrázta a fejét. — Figyelj, egyáltalán emlékszik az apja végrendeletének feltételeire?
— Szerintem el sem olvasta. Ő „alkotó”, neki unalmas dokumentumokat olvasni — mosolyodott el Zinaida.
— Akkor meglepetés vár rá. Ami pedig azt a nőt illeti… utánakérdeztem, amíg ideértél. Larissza Petrova. Hivatásos kitartott, csak épp sikertelen. Három bank behajtói keresik. Herman nemcsak egy románcba keveredett, hanem egy adóssággödörbe is.
Eltelt egy hét. Herman élete pokollá változott.
A lakás, amely egykor a stílus mintaképe volt, koszba és rendetlenségbe fulladt. Larissza nem takarított — ő „otthonosságot teremtett”, miközben szanaszét hagyta a kozmetikumokat, ruhákat és az ételmaradékokat. A hörcsög a házimozi vezetékeit rágcsálta.
Minden reggel pénzköveteléssel kezdődött.
— Manikűrre kell.
— Ruhára kell.
— Fizesd ki az autómat.
Sztasz, a barát, gyakorlatilag náluk lakott. Azért jött, hogy „támogassa a barátját”, valójában Herman ételeit ette, és Larisszával flörtölt, amikor Herman nem figyelt.
De a legrosszabb a munkahelyén kezdődött.
Herman bement az irodájába, abba az építészirodába, ahol dolgozott, arra számítva, hogy jóváhagyják a városi park nagy projektjét. Ezek voltak azok a „csillagtervek”, amelyekért az egész életét átrendezte.
Az irodában a vezérigazgató ült.
— Herman, ülj le. Problémánk van.
— A projekttel?
— Veled. A megrendelő nem akar veled dolgozni.
— Tessék? Miért? Én vagyok a legjobb!
— A megrendelő a „Örökség” alapítvány. Tudomást szereztek a te… botrányos válásodról. Kiderült, hogy a most már majdnem volt feleséged, Zinaida, tanácsot adott az alapítvány vezetőjének a családi birtok restaurálásával kapcsolatban. Ott nagyon nagyra tartják. Hibátlan hírnevű ember. Te pedig…
Az igazgató fintorgott.
— Röviden: szerintük az az ember, aki így képes bánni a családjával, nem képes harmóniát teremteni a városi térben. Ez imázskockázat. Levesszük rólad a projektet. És őszintén szólva, Herman, meg kell válnunk egymástól.
— Ehhez nincs joguk! Ez magánélet!
— Ez üzlet. A barátnőd tegnap feltöltött egy videót a közösségi médiába, ahol részegen az asztalon táncol a lakásodban, és azzal dicsekszik, hogy „lehúzott egy balekot egy lakásért”. Mindenki látta. Bolond vagy, Herman.
Herman tántorogva lépett ki az irodából. Kirúgták. A „csillagtervek” úgy omlottak össze, mint egy kártyavár.
Beült az autóba, és hazahajtott. Ki akarta dobni Larisszát, vissza akarta kapni a csendet, vissza akarta kapni Zinát… Nem. Zina nem fog visszatérni. Emlékezett a tekintetére.
Otthon újabb csapás várta.
A zár nem nyílt. Valaki kicserélte a zárbetétet.
Dörömbölni kezdett az ajtón.
— Larissza! Nyisd ki! Mi ez a vicc?!
Az ajtó kinyílt. A küszöbön Sztasz állt. Herman köntösében.
— Ó, haver. Te meg miért jöttél ilyen korán? Mi itt… elfoglaltak vagyunk.
— Mit művelsz? Ez az én lakásom! Takarodjatok innen, mindketten!
A folyosó mélyéről kilépett Larissza.
— Ne kiabálj, Herman. Most már senki vagy. Nincs munkád, utánanéztem. Sztaszka viszont segített rendezni az adósságaimat. Szóval egyelőre nem te vagy itt a főnök.
— Hívom a rendőrséget! Ez az én tulajdonom!
— Biztos vagy benne? — hallatszott egy hideg hang a lépcsőházból.
Herman megfordult. Ott állt Okszana, a nővére — és mellette Zinaida.
— Okszjusa? Hallottad, mit beszélnek? Segíts, hogy kidobjam őket! — Herman a nővéréhez rohant.
Okszana undorral lépett hátra.
— Elfelejtetted, Herman, milyen feltételekkel hagyta ránk apánk ezt a lakást?
— Mi köze ehhez apának? Fele-fele arányban örököltük!
— Nem. A végrendeletben volt egy feltétel, az úgynevezett „erkölcsi záradék”. Apánk ismerte a természetedet. A lakás a használatodra volt bízva, amíg törvényes házasságban élsz és… hogy is volt írva? „Méltó életet élsz”. Ha a válás a te kezdeményezésedre történik, vagy erkölcstelen viselkedést tanúsítasz, a tulajdonjog teljes egészében rám száll.
Herman elsápadt.
— Ez képtelenség… Meg fogom támadni…
— Tíz évvel ezelőtt nem olvastad el a dokumentumokat, amikor aláírtad az örökség elfogadását. Zina viszont elolvasta. Én is elolvastam.
Okszana kinyitott egy mappát.
— Itt az értesítés. Elvesztetted a lakás használati jogát. Ezek ketten pedig… — bólintott a megdöbbent Larissza és Sztasz felé, akik elcsendesedve álltak az ajtónyílásban — ők egyáltalán kicsodák?
— De Zina… — Herman a feleségére nézett. — Mi család vagyunk… Zina, mondd meg nekik.
Zinaida könyörület nélkül nézett rá.
— Család voltunk, Herman. Te kitetted azt az ajtón, együtt a kabátommal. Most pedig — elmosolyodott — még a kabátodat sem kell levenned. A holmid… bár nem, a holmid már nincs ott. Larissza valószínűleg már eladta az öltönyeidet az interneten.
Larissza a félfának lapult.
— Én… én csak a régi órákat vittem el…
Okszana csettintett az ujjaival.
— Tíz percetek van, hogy elhagyjátok a lakást.
Epilógus
Herman egy padon ült abban a parkban, amelynek a projektjét elvették tőle. Nedves hó esett. A zsebében rezgett a telefon — a bank értesítéseket küldött a tartozásokról: Larissza, amíg ő aludt, hozzákapcsolta a bankkártyáját a taxijához és az ételrendelésekhez.
Sztasz azonnal eltűnt, amikor baj szaga lett. Larissza még gyorsabban felszívódott, végül magával vitte a laptopját is. Egyedül maradt. Lakás nélkül, munka nélkül, feleség nélkül.
Azt hitte, Zinaida csak egy kényelmes háttér. Kiderült, hogy ő volt a teherhordó fal. Amikor eltávolította, a tető egyenesen a fejére omlott.
A legfájdalmasabb nem az volt, hogy mindent elveszített. Hanem az, hogy amikor egy idegen számról megpróbálta felhívni Zinát, hogy… talán csak beszéljen vele, egy férfihang vette fel.
— Zinaida restaurátorműhelye, tessék.
— Zina beszélhet?
— Zinaida Viktorovna most elfoglalt. Éppen egy olaszországi delegációval dolgozik, freskókat restaurál. Ki keresi?
Herman letette a telefont.
A lába alatt a sáros latyakot nézte. A mocsár, amellyel Zinát fenyegette, most itt volt. És ő ült benne nyakig.
Herman keserűen elmosolyodott: a „csillagtervei” valóban valóra váltak. Most már csak az ég volt fölötte. És semmilyen mennyezet.
