Miután az új férjem hozzánk költözött, a 15 éves fiam bezárkózott magába. Még velünk sem ült le az asztalhoz, és egy nap váratlanul azt mondta:
„Anya, félek tőle. Nem tudok vele egy házban élni, mert ő…”
A képen lehet egy vagy több ember, világos hajjal, mosolygó arcokkal.
Márk először pénteken maradt nálunk. Reggel a kávé illatára ébredtem. A konyhában nyugodtan sütötte a tojást, mintha mindig is itt lakott volna. Rám mosolygott, megcsókolta az arcom, és azt mondta, hogy megszokta a korai kelést. Minden teljesen természetesnek tűnt.
A fiam néhány perc múlva jött ki a szobából. Meglátta Márkot, bólintott, töltött magának egy pohár gyümölcslevet, és az ablak mellett állva megitta. Nem ült le az asztalhoz. Azt gondoltam, ez csak szokásos kamaszos hangulat. Tizenöt évesen ritkán mosolyog bárki reggelente.
Negyvennégy éves vagyok. Régóta elváltam, és könyvelőként dolgozom. Márk negyvenkilenc éves, tanár, ő is elvált. Közös barátokon keresztül ismerkedtünk meg, sokáig leveleztünk, aztán elkezdtünk találkozni. Nyugodt ember volt, káros szokások nélkül. Nyolc év magány után mellette végre nemcsak anyának, hanem nőnek is éreztem magam.
Az első hónapokban akkor jött át, amikor a fiam nem volt otthon. Aztán úgy döntöttem, nincs mit titkolni. A fiam már felnőtt, meg kell értenie, hogy az anyjának is van magánélete. Bemutattam őket egymásnak. Minden udvariasan, botrány nélkül zajlott. Azt hittem, minden rendben.
De idővel furcsa apróságok kezdtek megjelenni, amelyeket makacsul nem kötöttem össze egymással.
A fiam nem reggelizett, ha Márk nálunk aludt. Azt mondta, nem éhes. Gyakrabban maradt tovább az edzéseken, és szinte minden hétvégén a nagymamájához ment. Még örültem is, hogy sportol és segít a családnak. Úgy tűnt, ez csak véletlen egybeesés.
Négy hónap után Márk egyre gyakrabban maradt nálunk. Kezdtem megszokni a gondolatot, hogy teljesen hozzánk költözhet. Azon az estén a hét közepén maradt nálunk. Reggel a fiam kijött a konyhába, meglátta Márkot, és megállt az ajtóban. Aztán megfordult, és visszament a szobájába.
Utána mentem. Az ágyon ült, és egy pontra nézett.
Megkérdeztem, mi történt, mire halkan azt válaszolta:
— Anya, félek tőle. Nem tudok vele egy házban élni.
Belül minden összeszorult bennem. Megkérdeztem, mi történt, és miért mond ilyet.
Felemelte a tekintetét, és azt mondta:
Miután az új férjem hozzánk költözött, a 15 éves fiam bezárkózott magába. Még velünk sem ült le az asztalhoz, és egy nap váratlanul azt mondta:
„Anya, félek tőle. Nem tudok vele egy házban élni, mert ő…”
— Anya, válassz. Vagy ő, vagy én.
És amit megtudtam az új férjemről, valódi sokk volt számomra, és még azon a napon elküldtem őt.
Akkor értettem meg, hogy mindvégig rossz irányba néztem. Csak a saját boldogságomat láttam, és nem vettem észre a fiam aggodalmát.
— Azt mondta, hamarosan végleg ideköltözik — mondta halkan a fiam.
— És akkor mi van? — próbáltam nyugodtan beszélni.
— Akkor rendet kell tennünk. Igazán.
Nem értettem azonnal, mire gondol.
Miután az új férfi hozzánk költözött, a 15 éves fiam bezárkózott, még velünk sem ült le az asztalhoz, és egy nap váratlanul azt mondta:
„Anya, félek tőle. Nem tudok vele egy házban élni, mert ő…”
— Milyen rendet?
— Olyat, ahol én nem leszek útban — mosolygott, de a szeme egyáltalán nem volt vidám. — Azt mondta, hogy a házban egy férfi lehet. Hogy hamarosan itt minden megváltozik.
Belül minden kihűlt bennem.
— Ezt tényleg így mondta?
— Azt mondta: „Meg kell szoknod. Anyáddal családot építünk. Te pedig már felnőtt vagy.” És még… — a fiam elhallgatott.
— Mi még?
— Hogy talán jobb lenne, ha a nagymamánál laknék, ha valami nem tetszik.
Este megvártam, amíg Márk hazajön.
— Azt mondtad a fiamnak, hogy hozzá kell szoknia? — kérdeztem egyenesen.
Sóhajtott.
— Csak kijelöltem a határokat. Érted, ha ideköltözöm, mindennek felnőtt módon kell működnie. Normális családot akarok.
— És az én fiam neked kicsoda?
— Már majdnem felnőtt. Előbb-utóbb úgyis elmegy. Nekünk is gondolnunk kell a jövőre. Például a közös gyerekünkre.
Ránéztem, és hirtelen megértettem, hogy mindezt nyugodtan mondja, harag nélkül. Ő tényleg így gondolja.
— Tehát azt javaslod, hogy válasszak?
Megvonta a vállát.
— Csak azt szeretném, ha eldöntenéd, mit akarsz.
Azon az éjszakán szinte egyáltalán nem aludtam. Reggel bementem a fiam szobájába, és leültem mellé.
— Már választottam — mondtam. — Te soha nem leszel fölösleges a saját otthonodban.
Még aznap Márk összepakolta a holmiját.
