Alla kikísérte a férjét az üzleti útra, maga pedig kicsit rendet rakott a lakásban, majd úgy döntött, hogy az estét a barátnőjével – Ludmilával – tölti. A nő vett egy doboz süteményt, és vendégségbe indult. Már útközben felhívta Ljudát, de az nem vette fel.
– Biztos most ért haza a munkából, és bement a zuhany alá – gondolta Alla.
Amikor odaért Ludmila lakásának ajtajához, zenét hallott. Alla csengetett. A zene elhallgatott. Alla még egyszer csengetett:
– Ljudá, én vagyok, nyisd ki!
Az ajtó kinyílt. Alla benézett a barátnője lakásába és… megdermedt attól, amit látott.
Még három nappal korábban Alla biztos volt benne, hogy csodálatos, erős családja van – szerető férj, nagyszerű gyerekek. És egyetlen pillanat alatt ez a bizonyosság széthullott, mint a dominókockák, amelyek egymás után dőlnek fel és szóródnak szét.
Július volt, hőség, a szabadságig még három teljes hét volt hátra. Addigra a férje visszatér az üzleti útról, a gyerekek pedig a vidéki táborból, és az egész család együtt indul majd Odesszába.
Ez volt a terv. De az élet kicsit átírta.
Az egész azzal kezdődött, hogy a gyerekek és a férje elutazása utáni harmadik napon Alla unatkozni kezdett, és úgy döntött, az estét a barátnőjével, Ludmilával tölti.
Vett egy doboz süteményt, és elindult hozzá. Már útközben felhívta Ljudát, de az nem vette fel.
„Biztos most ért haza a munkából, és bement zuhanyozni” – gondolta Alla.
De minden egészen másképp alakult.
Amikor odaért Ludmila lakásának ajtajához, zenét hallott. Alla csengetett. A zene elhallgatott. Alla még egyszer csengetett:
– Ljudá, én vagyok, nyisd ki.
Az ajtó kinyílt. A barátnője zavartnak tűnt.
– Alla, most egy kicsit rosszkor jöttél. Vendégeim vannak – mondta Ludmila.
– Akkor bocsánat, majd máskor jövök – válaszolta Alla, és már indult volna a lift felé, amikor a folyosón, a fogas alatt meglátott egy vörös bőrtáskát, amellyel Viktor mindig az üzleti útjaira járt.
– Vendégek… vagy vendég? – kérdezte Alla, majd félretolta a lakás úrnőjét, és bement.
Viktor otthoni nadrágban és fehér pólóban ült a hálószobában az ágyon.
– Jó napot! – mondta Alla, majd megfordult és az ajtó felé indult. – Nem zavarok tovább.
Otthon mindenekelőtt összeszedte Viktor összes holmiját. Két nagy bőrönd telt meg: beletette a laptopját, a férje íróasztaláról az összes dokumentumot, a cipőit és minden egyéb kacatot. Még a pohárgyűjteményét is becsomagolta, amelyeket különböző országokból hozott – újságpapírba tekerte, hogy ne törjenek össze, és az alsóneműi közé rakta.
Ami nem fért bele, azt nagy zsákokba tette, amelyek még abból az időből maradtak, amikor felújították a lakást.
Mindezt a holmit kivitte az előtérbe – ide Viktor be tud jutni, hiszen van kulcsa. A lakás ajtaját viszont belülről reteszre zárta.
Alla már megfőzte magának a kávét, amikor megszólalt a csengő, és az előtérből felhangzott a férje hangos hangja: …
– Alla, nyisd ki. Beszéljünk!
Ő nem reagált.
Ekkor megszólalt a telefon.
– Miért tetted ki a holmimat? – hallatszott Viktor hangja.
– Azért, mert te már nem laksz itt – válaszolta.
– De ezt a lakást együtt vettük, nekem is jogom van hozzá! – jelentette ki.
– Nem tudok róla. A jogaidat majd a bíróságon bizonyíthatod – mondta Alla. – Ha hozol egy bírósági határozatot, akkor bejöhetsz.
– És hová menjek? – kérdezte.
– Nem tudom. Egyébként több lehetőséged is van: visszamehetsz Ludmilához – biztos örülni fog. Elmehetsz a szüleidhez vagy a húgodhoz is. Valaki majd befogad.
Alla hallotta, ahogy Viktor valahová telefonálni kezdett, valószínűleg a szüleihez. Néhány perc múlva kopogott az ajtón:
– Alla, hagyd, hogy néhány dolgom nálad maradjon, mert mindent egyszerre nem tudok elvinni.
– Hívj tehertaxit vagy futárszolgálatot. Amit nem viszel el, azt holnap kidobom – mondta.
Reggel, amikor Alla kinézett az előtérbe, a férje holmijának már nyoma sem volt.
Szombaton nem volt könnyű lakatost találni a zárak kicserélésére, de Allának sikerült. Most Viktor már nem tud bejutni a lakásba, amikor ő nincs otthon.
Hétfőn három kérelmet nyújtott be: válópert, gyermektartás iránti keresetet és vagyonmegosztást.
– Jegyezd meg, a lakást felezzük. Te meg a gyerekek valami kommunális lyukban fogtok kikötni – mondta Viktor.
De a bíróság másként döntött.
Ez a kétszobás lakás valóban a házasság alatt lett megvásárolva. De hogy meg tudják venni, Alla eladta a saját, még a házasság előtti egyszobás lakását, ahol addig éltek, amíg meg nem született a második lányuk. A hiányzó összeget pedig hitelből fedezték, amelyet nemrég fizettek ki. A bíróság ezért ennek az összegnek a felét ítélte meg Viktornak.
– Na és honnan szerzed majd a pénzt, hogy kifizesd a részemet? – mosolygott az exférj.
– Ne aggódj, találok – biztosította Alla. – Inkább mondd meg, mikor költöznek ki a szüleid az én házamból?
– Miért kellene kiköltözniük? – csodálkozott Viktor. – Már hét éve ott élnek.
– Pontosan ezt mondom: hét évig laktak ott, ideje elköltözniük. Egy hónap elég lesz az összepakolásra? – kérdezte Alla.
A ház, amelyről Alla beszélt, nyolc évvel korábban került hozzá örökségként az anyjától. Masszív, jól megépített ház volt nagy konyhával, két szobával a földszinten és még két hálószobával a tetőtérben. Gázfűtés volt benne, vízvezeték is volt. A ház egy négyáras telken állt.
Egy időben Alla és Viktor maguk akartak odaköltözni, de a ház a város magánszektorában volt, ahonnan nehéz volt bejutni a munkahelyre és az óvodába is.
Egy évig üresen állt a ház, majd Viktor húga férjhez ment, és a szülei engedélyt kértek, hogy ott lakhassanak, a saját lakásukat pedig átadták a fiatal párnak.
És így eltelt hét év. Viktor anyja kis veteményest alakított ki, krumplit és más zöldségeket kezdett ültetni – faluról származott, ezért számára természetes volt a földdel való munka.
– Nem űzheted ki a szüleimet a házból. Ennyi idő alatt már berendezkedtek ott. Apám megjavította a verandát, új gázkazánt is beszereltek.
– A verandát köszönöm, a kazánt kifizetem, ha bemutatják a papírokat – mondta Alla.
Ő maga hívta fel volt apósát és anyósát, és megkérdezte, mikor költöznek ki a házból.
– Nem szégyelled magad? Idős embereket hagysz fedél nélkül! Sehova nem megyünk innen! – kiáltotta a telefonba az anyósa.
– Nem költöztetheted ki őket – be vannak jelentve oda – jelentette ki Viktor.
– Nem, nincsenek – válaszolta Alla. – A te anyád akkor nem akart kijelentkezni a saját lakásából, mert továbbra is ugyanabba a rendelőbe akart járni kezelésre. Akkor azt mondta: „Nálunk itt új rendelő van, jól felszerelt, minden orvos megvan. Ott meg csak családorvosi rendelő van, a szakorvosokhoz pedig az egész városon át kell járni.” Szóval nekem csak ki kell hívnom a járőröket, megmutatni a papírokat, és a szüleidnek gyorsan megmutatják a kijáratot.
– Minek neked az a ház? – kérdezte Viktor. – Te magad mondtad, hogy nem szeretsz a földben turkálni.
– Hogyhogy minek? Eladom. Téged kifizetlek. Magamnak és a lányaimnak veszek egy háromszobás lakást – nőnek a gyerekek, saját szobák kellenek nekik – magyarázta Alla.
Az anyósa, amikor rájött, hogy Alla nem viccel, az egész rokonságot ellene fordította. Alla telefonja folyamatosan csörgött: mindenféle nagynénik, unokatestvérek hívták. De ezek az emberek inkább Viktor rokonai voltak, és a véleményük Allának semmit sem jelentett.
– Hová lett a lelkiismereted? Egyáltalán nem sajnálsz minket? – háborgott a volt anyósa.
– Inkább azt kérdezzék meg, hol volt a lelkiismerete a fiuknak, amikor idegen ágyakban ugrált – válaszolta Alla. – Ha Viktor tisztességes férj és apa lett volna, továbbra is élhetnének az én házamban. De most legyenek szívesek távozni: nekem a saját gyerekeimről kell gondoskodnom. Magukról gondoskodjon a fiuk.
Akárhogy is húzták az időt Viktor szülei, végül el kellett költözniük – Alla eladásra kínálta a házat. A volt apósék visszaköltöztek a saját kétszobás lakásukba, és együtt kezdtek élni a kisebbik lányuk családjával, akinek addigra már volt egy ötéves fia. A lány a férjével és a fiával egy szobában lakott, a szülők a másikban.
Viktor egyelőre bérelt lakásban élt. Ludmila nem volt hajlandó befogadni, és elmagyarázta neki a „különbséget a turizmus és az emigráció között”. És valóban: minek neki egy harminchét éves, lakás nélküli férfi meglehetősen szerény fizetéssel, amelyből a könyvelés még sokáig harminc százalékot fog levonni? A szülei és a húga sem fogadták túl szívélyesen, mert joggal látták benne minden bajuk forrását.
Alla pedig pontosan úgy tett, ahogy Viktornak mondta: miután eladta a házat, először kifizette a volt férjét. Ezután eladta a kétszobás lakását is, vett egy háromszobásat, felújította és berendezte bútorokkal.
És éltek tovább: Alla dolgozott, a nagyobbik lánya negyedik osztályba járt, a kisebbik pedig készült az első osztályra. Nyáron pedig Alla megígérte a lányoknak, hogy elviszi őket a tengerhez.
