Andrij óvatosan felvette a mappát, kinyitotta, és attól, amit meglátott, teljesen megdermedt…
– Nem hiszem el, hogy ezt megtetted! – Andrij meglepetten és alig leplezett elégedetlenséggel nézett az apjára. – Hogy jutott egyáltalán ilyesmi az eszedbe?!
– Nem én találtam ki – válaszolta nyugodtan Mihajlo Anatolijevics. – Anyád beszélt rá.
– Anya? Hiszen már három éve nincs köztünk! – mosolygott a fia. – Talán az űrből beszélgetsz vele, vagy álmodban?
– Nem, persze hogy nem – az apa nem vette észre Andrij szavaiban az iróniát. – Ez még három évvel ezelőtt történt. Csak eddig nem tudtam teljesíteni az utolsó akaratát.
– Utolsó akaratát? Nem is mondtad, hogy anya kért volna valamit.
– Nem is kért.
– Akkor már végképp nem értek semmit. Elmagyaráznád?
– Elmagyarázom. Bár nem vagyok benne biztos, hogy megérted.
– Persze! Hol is érthetném? Valószínűleg ez bonyolultabb, mint a két diplomám!
– A tanulás nem ad észt, fiam, és a lelket sem gyógyítja. A te lelkeddel pedig már régóta nincs minden rendben.
– Na tessék! Kezdődik! Nevelni akarsz megint?
– Nem próbállak nevelni – mosolygott szomorúan az apa. – Már késő.
– Pontosan! – Andrij arcán elégedett mosoly jelent meg. – Na, mit mondott anya?
– Semmit. Csak az utolsó szavai ezek voltak: „Köszönöm, lányom.” Igaza volt a feleségemnek. Mindenben igaza volt. Ezért én…
– Elárultál? – fejezte be az apja mondatát Andrij.
– Miért mondod, hogy „elárultalak”? A lelkiismeretem szerint cselekedtem. Az anyád soha nem mondott semmit ok nélkül. Szerintem most elégedett.
– Azért, mert a fia hajléktalan lett? – Andrijt hirtelen felháborodás fogta el. – Ettől elégedett?!
– Attól, hogy talán most komolyan elgondolkodsz az életeden, megváltozol. Az a jó és becsületes fiú leszel, akit mindannyian ismertünk és szerettünk.
– Úgy beszélsz rólam, mintha már nem is léteznék.
– Így is van, Andrij. A lelkiismereted már nem létezik.
Andrij közvetlenül az iskola után feleségül vette az osztálytársát, Marinát.
Senki sem kételkedett benne, hogy így lesz: sem ő maga, sem a barátai, sem a szomszédok, és természetesen a szülők sem.
Andrij és Marina tíz évig ültek egymás mellett ugyanabban az iskolapadban.
Andrij soha nem nézett más lányokra. Marina iskolatáskáját mindig ő vitte. Határtalanul szerette, és ezt nem is titkolta.
Az utolsó osztályban – ahogy mondani szokták – beteljesedett a szerelmük. Marina teherbe esett.
Senki sem keseredett el különösebben, Andrij pedig egyenesen büszke és boldog volt, hogy apa lesz.
Hogy ez pontosan mit jelent, azt akkor aligha értette, de az osztálytársai szemében azonnal „igazi férfi” lett.
Az esküvő hangos és vidám volt. Szinte az egész végzős osztály együtt ünnepelte ezt a fontos eseményt.
Mindenki biztos volt benne, hogy Andrij és Marina szerelme soha nem ér véget. Már előre hívták magukat az aranylakodalomra.
A menyasszony és a vőlegény mindenkit meghívott!
Abban a pillanatban még csak nem is gondoltak arra, hogy a szerelmük sokkal hamarabb véget ér…
Az esküvő után Marina Andrijhoz költözött. A szülők egy egyszerű szobát adtak nekik.
És elkezdődtek a családi hétköznapok.
A kapcsolatukat nem kellett külön rendezni: hosszú évek óta ismerték egymást, és remekül kijöttek.
Andrij munkába állt, Marina pedig elkezdte megtanulni a háztartás vezetését. Ehhez az após és az anyós ragaszkodott.
Azt mondták, így sokkal hasznosabb lesz.
A gyermek utáni jövőbeli támogatásról is ők gondoskodtak: az apa a saját cégéhez vette fel a menyét. Így Marina a reklámosztály vezető szakembere lett.
Minden nagyszerű volt!
A fiatalok az első gyermeküket várták, a nagyszülők pedig az első unokájukat. Igen, mindenki tudta már, hogy fiú lesz. Még nevet is kitaláltak neki…
De nem volt lehetőség használni.
Télen Marina rosszul lépett a lépcsőn. Nagyon szerencsétlenül.
A gyász hirtelen tört be a fiatal házaspár és a szüleik életébe. Mindenkit, aki erről hallott, megdöbbentett a hír:
„Micsoda dolog! Alig házasodtak össze, és máris ilyen próbatétel… Vajon kibírják?”
Kibírták. Úgy támogatták egymást, ahogy csak tudták. Különösen Marinára vigyáztak: ő nagyon nehezen viselte a veszteséget.
Azok után a szomorú események után sokáig nem tudott teherbe esni. Hét évig jártak különböző szakemberekhez, de nem lett eredmény. Pontosabban csak egy: mindketten teljesen egészségesek voltak. A probléma a fejben volt.
– Ne gondoljanak állandóan a gyerekre – tanácsolta egy tapasztalt szakember. – Élvezzék az életet. Utazzanak. Több pozitív élményre van szükségük. És ami a legfontosabb – szeressék egymást!
Andrij és Marina annyira belefáradt a családbővülés végtelen várásába, hogy örömmel megfogadták a tanácsot.
És csoda történt! Két év múlva ikrek születtek a családban! Méghozzá milyenek! Egy fiú és egy lány!
Úgy tűnt: íme, a boldogság!
De…
Éppen a gyerekek születésével kezdett az egykori osztálytársak házassága gyorsan szétesni.
Az egész azzal kezdődött, hogy a gyerekek hamarosan nagyon idegesíteni kezdték Andrijt. A kicsik megfosztották őt a „normális életétől”, attól a feleségtől, aki csak rá figyel, és a szülőktől is, akik már nem törődtek vele úgy, mint korábban. Persze: az egész család két állandó figyelmet igénylő csecsemő körül forgott, ő pedig, Andrij, háttérbe szorult, magáról kellett gondoskodnia, és… mindent megértenie.
Andrij azonban nem akart megérteni semmit. Állandó kötekedéssel zaklatta Marinát, veszekedett a szüleivel, mindenkit megbántott.
Egészen addig, amíg nem talált magának egy „kikapcsolódást”.
Egy munkatársnője már régóta udvarolt neki.
Mellette újra ő lett az egyetlen, a szeretett és a különleges.
Most már gyakran maradt bent sokáig a munkahelyén, békén hagyta a feleségét, a szüleire pedig lenézően tekintett.
Elsőként Andrij anyja érezte meg, hogy valami nincs rendben: Marinának egyszerűen nem volt ideje erre.
A szegény asszony elpirulva, majd elsápadva próbált beszélni a fiával. Andrij még csak nem is tagadta:
– Igen, van egy nőm. És akkor mi van? Jogom van hozzá.
– Miféle jogod, fiam? Gyerekeid vannak!
– Mindenkinek vannak gyerekei – vágott vissza Andrij –, mégsem mond le senki miattuk a saját életéről.
– Miféle saját élet? A te életed Marina! Talán elfelejtetted?
– Ha el akarnám felejteni, te úgysem hagynád!
– Andrij, térj észhez! Ti annyira szeretitek egymást!
– Szerettük…
– Andrij!
– A te Marinád már unalmas nekem! Hozzászokott, hogy mindig mellette vagyok, ezért úgy néz rám, mint egy székre. Én pedig azt akarom, hogy szeretettel nézzenek rám, csodálattal, ha úgy tetszik! És ehhez jogom van!
– De hiszen ő… – az anya elakadt, nem tudta, hogyan érje el a fiát –, ő a törvényes feleséged. Tele van gondokkal! Az ikrek dupla boldogság, de dupla teher is! Te pedig még csak nem is próbálsz segíteni!
– Ott vagy neki te meg apa. Én meg dolgozom. Pénzt keresek. Tulajdonképpen én tartalak el benneteket.
Ezt hallva az anya elhallgatott. Megértette, hogy a fiával beszélni és a lelkiismeretére hatni teljesen hiábavaló. Talán majd az apjára hallgat?
És az anya mindent elmesélt Mihajlo Anatolijevicsnek.
Ő pedig gyorsan cselekedett. Egyenesen Andrij szemébe mondta, amit erről gondolt, és kérte:
– Vagy abbahagyod ezt a viszonyt, vagy én magam mondok el mindent Marinának! A szegény lány éjjel-nappal a gyerekekkel foglalkozik, te pedig szórakozol! Felfogod egyáltalán, mit csinálsz? Annyi éven át vártatok gyerekre! Most pedig, amikor egyszerre kettő is született, megcsalod a gyerekeid anyját!
– El akarod mondani neki? Hát mondd! Nem érdekel! Úgy fogok élni, ahogy akarok!
– Nem kell semmit elmondanod – jelent meg ekkor Marina az ajtóban. A gyerekekkel sétálni volt, és korábban jött haza. – Mindent megértettem. Beadhatod a válókeresetet, Andrij. Ha akarod.
Csendben megfordult, és bement a szobába.
Körülbelül egy hónapig Andrij semmit sem tett. Élt tovább a megszokott módon: járt dolgozni, találkozott a szeretőjével, hazajött, és tovább zaklatta Marinát.
Nagyon szerette volna, ha ebben a helyzetben végül Marina tűnik fel bűnösnek. Pontosabban: ha ő maga is így gondolja. És ha a szülei is.
Hogy lám, milyen nő: odáig juttatta a férjét, hogy az megcsalja, már haza sem akar menni. Sőt még válást is követel!
Csakhogy Andrij játszmái nem érték el a kívánt hatást. A szülők Marina és az unokáik oldalán álltak.
Egyik alkalommal, amikor Andrij majdnem éjfélkor jelent meg otthon, meglehetősen vidám hangulatban, Mihajlo Anatolijevics már nem bírta tovább:
– Elég volt, ne hozz ránk több szégyent. Holnap azonnal költözz el, és add be a válópert. Marina a gyerekekkel nálunk marad.
– Rendben! Akkor már most elmegyek! – kiáltotta Andrij, és elment.
Visszatért a szeretőjéhez, aki örömmel fogadta.
A váláskor nem nagyon volt mit megosztani: csak apróságokat. Sem autót, sem ingatlant nem szereztek a házasság alatt.
Egy hónappal a válás után Andrij célzást tett rá, hogy ideje lenne Marinának a gyerekekkel együtt a saját szüleihez költöznie. Miért foglalja el az ő szobáját, miközben ő maga albérletben lakik?
Miután végighallgatta a fiát, az apja határozottan így szólt:
– Ha lakást bérelsz, hát béreld. Marina és a gyerekek nálunk maradnak addig, ameddig szükségük van rá.
– Kinek van rá szüksége? – mosolygott Andrij.
– Marinának, természetesen. Vagy azt hiszed, hogy magára hagyjuk?
– Nem értem, mi közötök van ehhez – csodálkozott Andrij. – Hiszen neki is vannak szülei.
– Elég. A beszélgetésnek vége – az apa nyilvánvalóan nem akarta tovább folytatni ezt a témát.
Az apa egy biccentéssel az ajtó felé mutatott a fiának.
– És te elmentél? Csak úgy? – háborodott fel Andrij új kedvese, amikor a férfi panaszkodott az apja viselkedésére.
– Mit kellett volna tennem? – fakadt ki Andrij. – Veszekedni?
– Nem, az túlzás lenne. De azért furcsa: a saját fiukat kirakták, egy idegen nőt meg ott tartanak. Nyilván ő beszélte rá őket!
– Nem tudom… Marina nem tűnik ilyennek…
– Pontosan: nem tűnik! Fogalmad sincs, mire képes egy megbántott nő!
– Jól van, majd meglátjuk, meddig tart ez náluk – legyintett Andrij. – Végül is én vagyok az egyetlen fiuk. Nem hiszem el, hogy ilyen könnyen le tudnak mondani rólam. Eljátszanak egy kicsit jótékonykodást, aztán majd hazaküldik Marinát az apjához és az anyjához.
Andrij tévedett. Elfelejtette, hogy a szüleinél nemcsak a volt felesége maradt, hanem két gyermek is – a szeretett, régóta várt unokáik.
Abban viszont nem tévedett, hogy az apja és az anyja nagyon nehezen viselték a fiukkal való szakítást.
Mihajlo Anatolijevics valahogy tartotta magát, de az anya egy perc nyugalmat sem ismert. Éjszakánként sírt, és várta: hátha Andrij észhez tér, visszatér szeretett feleségéhez és a gyerekeihez? Nem lehet, hogy egy ilyen nagy szerelem csak úgy eltűnik valami hóbort miatt.
De eltelt egy év, aztán még egy, és a helyzet nem változott. Sőt, csak rosszabb lett. Andrij teljesen eltűnt, ritkán telefonált, és minden viselkedésével azt mutatta, hogy sem a gyerekei, sem a szülei nem érdeklik.
Az állandó aggodalom megtette a hatását. Andrij anyja megbetegedett. Ágyhoz kötött lett. Az orvosok figyelmeztettek, hogy a legrosszabbra kell felkészülni. Túl későn fordult segítségért.
Nap mint nap egyre gyengébb lett.
Marina úgy gondozta, mintha kisgyerek lenne. Éjszakánként is mellette ült, pedig nappal is bőven volt dolga.
Az egész ház, a gyerekek, az após, és az anyós ápolása mind az ő törékeny vállaira nehezedett.
De Marina nem panaszkodott. Mindig kedves és mosolygós volt, melegsége betöltötte az egész házat.
Mihajlo Anatolijevics csodálkozott: vajon mikor alszik ez a lány? Mindenben próbált segíteni. Sétálni vitte a gyerekeket, megtanult bevásárolni, sőt még krumplit is pucolt!
Nagyon hálás volt a menyének a jó és gondoskodó szívéért, a tiszteletteljes viselkedéséért, és az unokákért, akik egészségesen és okosan nőttek fel.
Mégis, bármennyire gondoskodott Marina az anyósáról, bármennyire igyekezett, Andrij édesanyja meghalt. Szinte Marina karjai között, és búcsúzóul csak ennyit mondott:
– Köszönöm, lányom.
– Véget ért a szenvedése – hallotta Marina a háta mögött az após hangját, aki nem merte megzavarni a feleségét, amikor az nem vele, hanem a menyével búcsúzott…
És Andrij? Andrij semmit sem tett, amikor az anyja beteg volt. Néhányszor benézett, és ennyi.
Amikor megtudta, hogy az anyja meghalt, valamiért semmit sem érzett. Ezért úgy döntött, talán a temetésre sem megy el. Minek? Úgysem lehet már semmit megváltoztatni.
Fel is hívta az apját, és azt mondta, hogy messzi kiküldetésben van.
– Értem – válaszolta halkan Mihajlo Anatolijevics, és letette a telefont.
„Hát ennyi – gondolta –, teljesen egyedül maradtam.”
Három évig úgy élt, mintha álomban lenne. Ment valahová, tett valamit, aztán később nem is tudta felidézni, hol volt és mit csinált.
Csak az unokái tudták kizökkenteni ebből az állapotból. Velük viccelődött, nevetett, sok mindenről beszélgetett. Szerette őket. És a gyerekek természetesen viszonozták ezt.
Egyszer Mihajlo Anatolijevics a feleségéről álmodott. Nem mondott semmit. Csak szemrehányóan nézett rá.
És amikor felébredt, hirtelen eszébe jutott: hiszen ezt megbeszélték a feleségével! Hogy felejthette el? Amikor elment, tulajdonképpen emlékeztette őt, hogy gondoskodjon Marina és az unokák jövőjéről.
„Köszönöm, lányom.” – csendült fel tisztán a fejében a szeretett hang…
És megtette azt, amit már rég meg kellett volna tennie: Marinának ajándékozta a lakást, ahol éltek.
A menye először nem akart elmenni a közjegyzőhöz, nem értette, mit akar tőle az apósa.
De amikor az idős férfi néhány visszafojtott könnycseppet letörölve elmesélte, hogy a felesége utolsó akaratát teljesíti, Marina elfogadta ezt a váratlan ajándékot.
Amikor Andrij megtudta, hatalmas botrányt rendezett. De miután az apja mindent elmagyarázott, búcsúzóul csak ennyit vetett oda:
– Amikor majd kidob téged a lakásból és az életéből, rám ne számíts!
Az ajtó hangosan becsapódott…
„Hát lehet-e rád számítani, fiam? – gondolta fáradtan Mihajlo Anatolijevics. – Már elárultál minket, és még csak észre sem vetted. Marina viszont nem fog elhagyni. Ebben biztos vagyok. Nagy lelke van az én lányomnak…”
