A sírhelyeknél nyirkos volt a föld. Az agyag cuppogott a lábuk alatt, nehéz csomókban tapadt Nadja olcsó cipőjére. Ott állt, és nézte, ahogy a munkások betemetik az életét. Szergej hirtelen ment el. Harmincöt évesen. Egyszerűen összeesett a műhelyben, és többé nem állt fel.
Mellette Galina Petrovna toporgott. Nadja anyja dideregve burkolózott a nercbundájába, és undorodva pillantott az unokákra, akik a lánya fekete kabátjához bújtak.
— Na, ennyi sírás elég volt — mondta hangosan az anya, amikor a sírhalom elkészült. — Induljunk, Nagyka. Nem kell itt az orrodat fagyasztani. Beszélnünk kell.
Otthon, a szűk, jelzáloggal terhelt kétszobás lakásukban Galina Petrovna azonnal a konyhába ment, és háziasszonyként leült az asztalfőre.
— Szóval így állunk — kezdte, még a sapkáját sem véve le. — A lakást elviszi a bank, ez egyértelmű. Fizetni nincs miből. A te Szerjozsád már nincs, te meg örökké a gyesen ülsz.
— Elmegyek dolgozni — felelte halkan Nadja, miközben karjában ringatta az egyéves Misát.
— Hova? Takarítónőnek? — horkant fel az anyja. — Öt gyereked van! Öt utánfutó! Kinek kellesz te így? A nagyobbakat, Tanyát meg Paskát beadnám intézetbe. Ideiglenesen. A kicsikkel meg… talán a gyámügy segít.
— Takarodj — mondta Nadja suttogva.
— Tessék? — értetlenkedett Galina Petrovna.
— Takarodj ki a házamból! — Nadja felemelte a fejét. A szeme száraz volt és ijesztő. — A gyerekeimet nem adom. Inkább éhen halok, de felnevelem őket.
— Hát te bolond vagy — az anya felállt, megigazította a bundáját. — Mondtam én neked: hamarabb kellett volna gondolkodni, amíg nem késő. Te meg csak „nyuszikám-mezőcském”. Hát most ülj a kis mezőcskéden. Hozzám pénzért ne rohangálj.
Egy hónap múlva a bank valóban értesítést küldött. Határidő — két hét a kiköltözésre. Nadja ismerősöknél járt, szállást keresett, de öt gyerekkel senki sem akarta befogadni.
És akkor levél érkezett. A Zaleszje nevű faluból. A közjegyző arról értesítette, hogy egy házat örökölt egy harmad-unokatestvér nagynénjétől, akit életében egyszer látott.
„Régi ház, de legalább a miénk” — gondolta Nadja. Nem volt választása.
Zaleszje jeges széllel fogadta őket. A ház a falu szélén állt, közvetlenül az erdő mellett. A gerendák megfeketedtek, a tornác megrogyott, az ablakok zavaros szemekkel néztek a világra.
— Anya, itt hideg van — nyafogta az ötéves Lenocska.
— Mindjárt, kicsim, mindjárt befűtünk — Nadja igyekezett, hogy a hangja ne remegjen.
Az első éjszaka próbatétel volt. A kályha füstölt, a gyerekek köhögtek, minden résen süvített a szél. Nadja mindennel betakarta a kicsiket, ami csak volt — kabátokkal, takarókkal, még szőnyegekkel is. Ő maga nem aludt. Ült, és hallgatta, hogyan lélegzik Vanyecska.
A középső fia, a hétéves Vanya gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Komoly beavatkozásra volt szüksége. A támogatást egy év múlva ígérték, de a megyei orvos egyenesen megmondta:
— Lehet, hogy nem bírja ki. Az állapota romlik, a terhelés nő. Jobb lenne fizetősen, a fővárosban.
Az ára annyi volt, mint két olyan lakásé, amilyet elvettek tőlük.
Reggel Nadja felmászott a padlásra, hogy betömje a réseket. A régi lomok, fél évszázados újságok és szakadt subák között talált egy teás fémdobozt. Belül, olajos rongyba csavarva, valami nehéz lapult.
Egy óra. Zsebóra, masszív, lánccal. Nadja ujjával ledörzsölte a fedelét — ezüst volt. A megsötétedett fémen előtűnt a kétfejű sas és a felirat: „Hitért és hűségért”.
— Szépek — sóhajtott fel. — Csak vajon érnek-e valamit?
Az óra hallgatott. A mutatók öt perccel tizenkettő előtt megálltak.
Nadja elrejtette a leletet a szekrényben. Most nem volt ideje régiségekkel foglalkozni. Az étel három napra volt elég, a tűzifa fogyóban volt, Vanya pedig egyre rosszabbul lett. Már alig kelt fel, minden erőfeszítés kimerítette.
Este hóvihar tört ki. A hó fal gyanánt hullott, elvágva a házat a világtól. Nadja lefektette a gyerekeket, ő maga pedig az ablakhoz ült. Nagyon nehéz volt neki. Mit tett? Ide hozta a gyerekeket meghalni a pusztaságba?
Halkan kopogtak az ajtón.
Nadja összerezzent. Csak képzelte?
A kopogás megismétlődött. Határozott, tompa.
Fogta a piszkavasat, és az ajtóhoz ment.
— Ki az?
— Engedj be, gazdasszony, elszabadult a vihar — a hang az ajtó mögött különös volt. Recsegő, mint az öreg fa, mégis nyugodt.
Nadja maga sem értette miért, de elhúzta a reteszt. A küszöbön egy öreg állt. Alacsony volt, furcsa, bokáig érő kaftánban, amelyet kötél fogott össze. A szakálla ősz és dús volt, a szeme viszont fiatalos és tiszta.
— Jöjjön be — Nadja félreállt.
Az öreg belépett, de nem hullott róla a hó. És hideget sem hozott magával — ellenkezőleg, meleg áradt belőle, mint a kályhából.
Bement a szobába, ahol a gyerekek aludtak, és megnézte Vanyát. A fiú álmában nehezen lélegzett.
— Beteg a gyermek? — kérdezte a vendég.
— Súlyos baja van — sóhajtott Nadja. — Segítség kellene. Pénzünk nincs.
— A pénz por — az öreg leült a padra. — Az idő viszont arany. Megtaláltad a leletemet?
Nadja megdermedt.
— Az órát? Az az öné?
— Az enyém. A földesúr adta, amikor kihúztam a jeges vízből. Régen volt… Megőriztem. Tudtam, hogy még hasznát veszem.
— Nagyapa, akkor eladom! — élénkült fel Nadja. — Legalább gyógyszert veszek. Hiszen ezüst.
Az öreg elmosolyodott a szakálla alatt.
— Ne siess aprópénzért eladni. Van benne egy fortély. Bure mester tréfás ember volt. Vegyél egy vékony tűt, és a fedél alatt, a zsanérnál nyomd meg óvatosan. Dupla feneke van.
Felállt.
— Hát Isten veled, Nadjezsa. Szép neved van. Ne csüggedj.
— Várjon, legalább egy teát igyon! Hogy hívják? — Nadja a tűzhelyhez sietett.
— Prohórnak hívnak.
Megfordult a teáskannával a kezében — a szoba üres volt. Az ajtó zárva. A gyerekek aludtak. Csak enyhe tömjén- és friss kenyérillat lebegett a levegőben.
Egész éjjel Nadja nem hunyta le a szemét. Reggel, alighogy megvirradt, elővette az órát. Talált egy varrótűt. Reszketett a keze. Megtapogatta az apró lyukat a zsanérnál, és megnyomta.
Katt.
A hátlap, amely addig egy darabnak tűnt, felpattant. Belül, egy mélyedésben, négyrét hajtott papírdarab és egy érme feküdt. Arany, nehéz. Nem olyan, mint amilyenek a zálogházakban lógnak.
Nadja kibontotta a papírt.
„Ezennel igazolom, hogy a jelen irat birtokosa jogosult…” — tovább nehéz volt kibetűzni, a régi betűk és keményjelek miatt.
A járási központba átszállásokkal jutott el. Talált egy régiségboltot. A tulajdonos, egy testes férfi éles tekintettel, eleinte unottan nézte.
— Nos, ezüst, 84-es finomság. Adok érte ötezeret, a tok kopott.
— Ezt is nézze meg — Nadja letette az érmét és a papírt.
Az antikvárius nagyítót vett elő. A szemöldöke felszaladt. Aztán elsápadt.
— Honnan van ez magának?
— Örökségből maradt.
— Asszonyom… — levette a szemüvegét. — Ez egy konstantinovi rubel. Próba-veret. Alig néhány létezik belőle a világon. A papír pedig egy ajándékozási okirat a nagyherceg saját kezű aláírásával. Én ezt nem tudom megvenni. Nincs ennyi pénzem. Magának Moszkvába kell mennie, aukcióra. Ez… ez egy vagyon.
Vanya orvosi kezelését egy hónappal később megkezdték. A legjobb szakember, a legjobb klinika. Nadja a kórteremben ült, és nézte, ahogy fia arca újra kipirul. A pénz bőven elég volt. Új házra is futotta, és mind az öt gyerek taníttatására is.
Amikor visszatért a faluba, Nadja először a temetőbe ment. Sokáig keresett, félretolva a száraz füvet. Végül megtalálta. Megdőlt kereszt, a tábla szinte teljesen lekopott az esőtől:
„Isten szolgája Prohor. 1888 — 1960.”
Nadja virágot tett a sírra, és mélyen meghajolt.
— Köszönöm, Prohor nagyapó.
Új házat épített. Nagyot, világosat, gázzal és minden kényelemmel. A helybeliek tisztelték a fiatal özvegyet — szorgalmas volt, szigorú, tisztán tartotta a gyerekeket.
Galina Petrovna fél év múlva jelent meg. Taxival érkezett, fontos arccal szállt ki, tortát hozott. Körülnézett az új, kétszintes házon és a gondozott udvaron.
— Hát szervusz, lányom! — az anya kitárta a karját, mintha soha nem is zavarta volna el az utcára. — Hallottam, jól megy sorod? Az emberek azt beszélik, kincset találtál? Ügyes vagy. Mondtam én, hogy minden a legjobbra fordul! Én meg mostanában betegeskedem, kicsi a nyugdíjam, talán segítenél az anyádnak? Sok szobád van…
Nadja kilépett a tornácra. A háta mögött ott álltak a nagyobb gyerekek, szemöldökük alól figyelve a nagymamát.
— Szervusz, anya — mondta Nadja nyugodtan.
— Na, mit állsz ott? Hívj be! — Galina Petrovna már fel is tette a lábát a lépcsőre.
— Nem.
— Micsoda „nem”? — az anya arcáról lehervadt a mosoly.
— Itt nincs helyed. Te már választottál, amikor elkergettél minket.
— Te aztán… Bíróságra viszlek! Az anyád vagyok! Tartozol nekem! — Galina Petrovna arca vörös foltokban égett.
— Vidd csak — Nadja az ajtó felé fordult. — De most menj el. Nálunk csendespihenő van, Vanyának aludnia kell.
Becsukta a nehéz tölgyfaajtót. A zár kattanva bezárult.
Kívülről még hallatszottak a kiáltások a hálátlanságról és az „öt utánfutóról”, de Nadja már nem figyelt rájuk. A konyhába ment, ahol piteillat terjengett, a falon függő régi óra pedig egyenletesen mérte az új, boldog élet idejét.
