Az idei tél szokatlanul csípősre sikerült, de Tanyának ez még tetszett is. Odakint süvített a hóvihar, maroknyi havat csapva az ablakokra, bent pedig a konyhában vajon sült tojás, zöldfűszerek, pirult virslik és a régóta várt szabadság illata terjengett.
Tanya megnyújtózott, ízületei megroppantak. Két hét. Teljes tizennégy nap törvényes szabadság, amit kemény harc árán csikart ki a főnökségtől. Semmi jelentés, semmi korai kelés. Csak takaró, sorozatok, hosszú fürdők és csend. A férje, Edik, mint mindig, estig dolgozott, így a nap tökéletesnek ígérkezett.
Az idillt a csengő törte meg. Makacs, hosszú csengés, amely követelőző kopogásba ment át — mintha az ajtó előtt nem ember, hanem egy behajtóbrigád állna.
Tanya összevonta a szemöldökét. Nem várt senkit. A futárok általában telefonálnak, a szomszédok dolgoznak. Felkapta a köntösét, papucsban odacsoszogott a kukucskálóhoz. A szíve kihagyott egy ütemet, majd a sarkába zuhant.
A lépcsőházban, szinte az egész teret elfoglalva, ott állt Nagyezsda Jakovlevna — az anyósa. Mellette rágógumit csámcsogva toporgott a sógornője, Lenka, karján egy egyéves pocakos kisfiúval, az ötéves Vitalik pedig már a cipője orrával Tanya ajtajának kárpitját piszkálta. Körülöttük kockás szatyrok, hatalmas zsákok tornyosultak, és valamiért még sílécek is.
— Nyisd ki, bagoly! Tudjuk, hogy otthon vagy! — rivallt rá Nagyezsda Jakovlevna, nyilván meghallva a mozgást az ajtó mögött.
Tanya, még mindig abban reménykedve, hogy ez csak túlterheltségtől származó hallucináció, elfordította a kulcsot. Az ajtó kitárult, és a fagyos párával együtt olcsó parfüm, hagymás pirog és idegen pimaszság szaga tört be a lakásba.
— Jaj, végre! — az anyósa cipőben, otthonosan belépett a parkettára. — Edik mondta, hogy szabadságon vagy, hát gondoltuk, miért unatkoznál egyedül? Meglepetés!
— Meglepetés… — ismételte visszhangként Tanya, miközben nézte, ahogy Vitalik sáros csizmája fekete tócsákat hagy a bézs szőnyegen. — És Edik… tudott róla?
— Hogy Edik tudott-e? — felnevetett Lenka, miközben elpréselte magát Tanya mellett, és hatalmas pufikabátjával meglökte. — Edik hívott minket! Azt mondta: „Tanyka két hétig otthon ül, unatkozik, gyertek, majd megterít és megmutatja Moszkvát.”
Tanya fejében kattant valami. A kirakós azonnal összeállt. Ezért mosolygott Edik tegnap olyan titokzatosan, és ezért kérdezte, vett-e már élelmiszert. Ezért faggatta olyan kitartóan a szabadsága időpontjáról. Egyszerűen ünnepet akart rendezni magának más keze munkájával. A feleség otthon van, a feleség majd kiszolgál. „Családiasan.”
— Tany, miért állsz ott, mint egy cövek? — Nagyezsda Jakovlevna már a bundáját dobta le a kis padra, ügyet sem vetve a fogasra. — Na, tedd ki az asztalra az ételt. Az úttól éhesek vagyunk, mint a farkasok. Vitaliknak meg kapcsolj mesét, mert nyafog. Egyébként mi a nagyszobában alszunk, ott kényelmesebb a kanapé, Lenka a gyerekekkel meg a hálóban veletek. Vagy menjetek ki a konyhába, ti még fiatalok vagytok.
Tanya némán nézte ezt a vándorcirkuszt. Belül hideg, dühös elszántság forrt. A harag, amely máskor kiabálásra és tányértörésre késztette, most jeges nyugalommá változott. Szóval Edik meglepetést akart? Remek. A meglepetéseket ő is szereti.
— Gyertek csak, helyezkedjetek el — mosolygott Tanya olyan szélesen, hogy Lenka még a rágást is abbahagyta. — Mindjárt jövök. Csak átöltözöm.
Besurrant a hálószobába. A keze nem remegett. Mozdulatai pontosak és gyorsak voltak, mint egy bevetésen lévő kommandósé. Farmer, pulóver. A sporttáskába repült: útlevél, pénztárca, töltő, némi fehérnemű, neszesszer.
A nappaliból már zaj és az anyósa hangja hallatszott:
— Tanyka! Hol a távirányító? És miért kong a hűtő az ürességtől? Vendégeket vártál vagy mi?
„Vártam, Nagyezsda Jakovlevna. Nagyon vártam” — felelte gondolatban Tanya.
Elővette az íróasztalfiókból a jegyzetfüzetet, kitépett egy lapot, és nagy betűkkel ezt írta:
„Edik! A vendégeid — a te örömöd. Szórakoztasd, etesd és fektesd le őket magad. Anyánál vagyok Vidnojéban. Akkor jövök vissza, ha a lakásban csend és tisztaság lesz. Csókollak, az »unatkozó« feleséged.”
A cetlit a folyosói tükörre ragasztotta — a legfeltűnőbb helyre.
Kiment a folyosóra. A rokonság már elfoglalta a konyhát. Vitalik a kanapén ugrált, kekszmorzsás foltokat hagyva a huzaton.
— Elmegyek a boltba — mondta hangosan Tanya, miközben felvette a pufikabátját. — Kenyérért és… finomságokért.
— Siess! — kiáltotta Lenka teli szájjal. — És sört is hozz Ediknek!
Tanya becsapta az ajtót. Lefutott a lépcsőn, meg sem várva a liftet. Beszívta a fagyos levegőt. A szabadság most még édesebb illatú volt — egy csipetnyi bosszúval. Taxit hívott Vidnojéba, az anyjához. Az anyja már régóta hívta pelmenyire, és nála — Edikkel ellentétben — a meglepetések mindig kellemesek voltak.
Edik remek hangulatban tért haza. Előre élvezte a családi meghittség látványát: megterített asztal, vidám anya, jóllakott húg, és Tanya, aki sürög-forog körülöttük. Na és? Úgyis otthon ül. Egy nőnek jót tesz a háztartás, különben túlságosan elkényelmesedik az irodai munkában.
A saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, és azonnal megbotlott egy sílécben.
— Sziasztok, család! — kezdte vidáman, de elakadt.
A lakásban zúgás volt. A tévé ordított, Lenka kisebbik gyereke sírt, Nagyezsda Jakovlevna hangosan szidott valakit telefonon. A szag nem süteményé volt, hanem odaégett olajé és valami savanyúé.
— Ó, megjött a kenyérkereső! — Nagyezsda Jakovlevna úszott ki a folyosóra, kezét Tanya ünnepi törölközőjébe törölve. — Hol van a drága feleséged? Két órája ment boltba, és nyoma veszett! Mi itt éhen halunk!
Edik zavartan pislogott.
— Boltba? Furcsa…
És ekkor meglátta a cetlit a tükörön.
Háromszor is elolvasta. A szavak értelme nehezen jutott el hozzá, mintha vattán keresztül. Tanya elment. Tanya otthagyta őt. Az anyjával. A húgával. A gyerekeivel. Egyedül.
— Edik, mit bámulsz? — rángatta meg a kabátujját Lenka. — Adj enni! Vitalik pizzát akar!
Elkezdődött a pokol.
Az első este a zavartság jegyében telt. Edik pizzát rendelt, háromezret költve rá, amiért az anyja azonnal leteremtette:
— Tékozló! A saját anyádat száraz koszton tartod, közben meg szóród a pénzt! Hol a borscs? Hol vannak a fasírtok?
Edik nem tudott borscsot főzni. Edik csak megenni tudta a borscsot.
— Anya, de hát Tanya… — próbált mentegetőzni.
— Mi az, hogy Tanya?! — csattant fel Nagyezsda Jakovlevna. — Férfi vagy te, vagy micsoda? Még egy asszonyt sem tudtál kordában tartani! Megszökött, elhúzta a csíkot! És most mit csináljunk, éhezzünk?
Az éjszaka még vidámabban telt. Lenka a gyerekekkel elfoglalta a hálószobát („A gyerekeknek nyugalom kell!”), Nagyezsda Jakovlevna megszállta a nappali kanapéját, úgy horkolt, hogy rezegtek a falak. Ediknek egy kinyitható vendégágy jutott a konyhában, amelynek eltört az egyik lába.
A második napon kiderült, hogy elfogytak a tiszta tányérok. A mosogatógépet senki sem tudta bepakolni (vagy nem akarta), a mosogatóban pedig Everest-magasságú hegy nőtt a beszáradt zsíros edényekből.
Vitalik filctollal összefirkálta a folyosó tapétáját. Pont azt az olasz tapétát, amelyet Tanya egy hónapig választott.
— Hiszen még gyerek, így látja a világot! — legyintett Lenka, amikor Edik majdnem szívrohamot kapott. — Inkább a gyerekekre figyelnél, nagybácsinak nevezed magad.
A második nap estéjére Edik megértette, hogy a felesége szabadsága nem szeszély volt, hanem szükségszerűség. A munkából tért haza (nem tudott elkéredzkedni), csendre vágyva — de otthon botrány várta.
— Miért üres a hűtő?! — ordította az anyja. — Meg akarsz minket ölni? Vendégek vagyunk! Vendégek!
— Anya, elfogyott a pénzem! — jajdult fel Edik. — Tegnap mindent kajára költöttem, ti meg mindent megettetek!
— Tessék? Felzabáltuk a pénzedet?! — Nagyezsda Jakovlevna teátrálisan a szívéhez kapott. — Lena, hallod ezt? A saját testvérét egy darab kenyérrel szemrehányja! Íme, a te Tanyád nevelése! Alattomos kígyó!
Edik megpróbálta felhívni Tanyát.
„Az előfizető jelenleg nem elérhető vagy éppen élvezi az életet” — fejezte be gondolatban az automata üzenetét.
A harmadik napon megtörtént a katasztrófa. Lenka kisebbik gyereke, akit felügyelet nélkül hagytak („Úgyis otthon vagy, Edik, figyelj rá!”), ráborított Edik laptopjára egy bögrényi édes teát. A laptop felszisszent és elsötétült. Vele együtt elszállt Edik éves prémiumának reménye is — a jelentés rajta volt a merevlemezen.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Edik, aki mindig olyan szelíd és engedelmes volt az anyjával szemben, hirtelen berserkerként tört ki.
— Kifelé!!! — üvöltötte úgy, hogy valószínűleg a szomszédoknál is hullott a vakolat. — Takarodjatok innen! Mind! Azonnal!
— Mi van veled, fiam? — hökkent meg Nagyezsda Jakovlevna.
— Mondtam, pakoljatok! — Edik remegő kézzel kapkodta össze a csomagjaikat, és a küszöbhöz hajigálta őket. — Három óra múlva indul a vonat! Megveszem én a jegyeket, csak menjetek el! Hogy a szellemetek se lássam itt! „Vendégek”! Nem vendégek vagytok, hanem élősködők!
— Megátkozlak! — visította az anyja, miközben felrángatta a csizmáját. — A lábam be nem teszem ide többé!
— Hála az égnek! — mordult fel Edik, miközben Lenkat a sílécekkel együtt kitolta a lépcsőházba.
Amikor mögöttük becsapódott az ajtó, Edik leült a koszos, ragadós padlóra. A lakás macskagyökérszagú volt és katasztrófát árasztott. Csend volt. Nyomasztó csend.
Ott ült, és a firkált tapétát nézte, a mosatlan hegyet, az elázott laptopot. És megértette, mekkora idióta volt.
Tanya két nappal a „nagy kivonulás” után tért vissza. Frissen és nyugodtan lépett be a lakásba.
Gyanúsan tiszta volt minden. Nem tökéletes — a tapétán lévő foltot szemérmesen takarta egy, a hálóból áthelyezett kép, a klórszag pedig elnyomott minden más illatot. De a mosogató üres volt.
Edik a konyhában ült. Krumplit pucolt. A keze tele volt apró vágásokkal, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.
Amikor meglátta a feleségét, összerezzent és elejtette a kést.
— Tany… — megremegett a hangja. — Visszajöttél.
Tanya az asztalhoz lépett, végighúzta az ujját a pulton. Tiszta.
— Elmentek a vendégek? — kérdezte hétköznapi hangon, mintha az időjárásról érdeklődne.
— Elmentek — sóhajtotta Edik. — Tany, bocsáss meg. Én… én hülye voltam. Teljes idióta.
Olyan nyomorultul, olyan megtörten nézett ki, hogy valahol mélyen akár együttérzés is ébredhetett volna. De Tanya felidézte Lenka pimasz vigyorát és az anyósa parancsoló hangját. Nem, a szánalom most nem volt helyénvaló. Ez lecke volt. Drága, de szükséges.
— Tudom, Edik — mondta nyugodtan, miközben leült vele szemben és vizet töltött magának. — De egy „bocsáss meg” nem elég.
— Mindent megteszek! — hadarta a férfi. — Újratapétázom a falat! Hívok takarítócéget! Megmondtam anyának, hogy meghívás nélkül ide ne jöjjön!
Tanya elmosolyodott.
— Ez természetes. De van még egy feltételem.
— Mi az? Bármi!
— A szabadságomat tönkretették. Idegeskedésre és menekülésre ment el. Ezért, kedvesem, a következő két hétben a háztartás teljes egészében a te feladatod lesz. Főzés, takarítás, mosás. Én pedig pihenni fogok. Igazán. És ha egyetlen panaszos szót is hallok — elmegyek. És ezúttal nem anyámhoz, hanem válni.
Edik görcsösen nyelt egyet. Ránézett a félig megpucolt krumplira, eszébe jutott a három nap pokol a rokonsággal, és elképzelte, milyen lenne örökre egyedül maradni ebben a káoszban.
— Beleegyezem — mondta halkan. — Mindent megértettem, Tany. Tényleg megértettem.
Tanya kivett a táskájából egy tábla csokoládét, letört egy kockát, és élvezettel a szájába tette.
— Ez már beszéd. Most pedig pucold meg a krumplit. A krumplipürét csomómentesen szeretem.
Felállt, és a hálószoba felé indult, ahol a kedvenc könyve és a csend várta. Az a csend, amelyet most egy megbízható cerberus őrzött — a férje bűntudata. És ez volt a világ legédesebb csendje.
