– Marinka, gyere be hozzám – hívta Marinát a főnöke, Andrij Mihajlovics. A lány megigazította a blúza gallérját, lesimította a szoknyáját, és elindult az igazgatóhoz. Az irodában drága női parfüm illata terjengett. Az asztalnál Inna ült – a főnök felesége –, és ellenségesen nézett Marinára. Maga Andrij Mihajlovics az ablaknál állt, kezét a nadrágzsebébe dugva. Még csak meg sem fordult, amikor Marina belépett.
– Ülj le – mondta.
Marina óvatosan helyet foglalt a széken.
– Nos hát, galambocskám – szólalt meg hirtelen Inna. – Ugye tudod, hogy én látom, hogyan nézel a férjemre! Hogy állandóan itt sündörögsz!
– Inna Vlagyimirovna, miről beszél? – Marina nem értette, mi történik.
– Marinka, gyere be hozzám – Andrij Mihajlovics hangja a telefonban halkan csengett, valahogy egészen másképp, mint szokott. Ilyen hangot Marina három év munka alatt még nem hallott.
Összeszorult a szíve. Megigazította fehér blúza gallérját, lesimította a szoknyáját, és végighúzta a kezét a haján. Az igazgatói iroda ajtaja előtt egy pillanatra megállt, mély levegőt vett.
– Talán azok miatt a szerződések miatt? Hiszen tegnap mindent megcsináltam…
Az irodában drága parfüm illata terjengett – a vanília aromája lebegett a levegőben. A vörös mahagóniból készült hatalmas íróasztal mögött Inna ült, a főnök felesége. Hibátlan smink, tökéletesen beállított haj, híres tervező kosztümje. Manikűrözött ujjaival az asztalon kopogott, és rosszindulatúan nézett Marinára.
Andrij Mihajlovics az ablaknál állt, kezét a nadrágzsebébe dugva. Még csak meg sem fordult, amikor Marina belépett.
– Ülj le – mondta, miközben továbbra is az udvart nézte, ahol a munkások új térkövet raktak le.
Marina óvatosan leült a székre.
– Nos hát, galambocskám – kezdte Inna, elnyújtva a szavakat. Hangjában rosszul leplezett düh csengett. – Régóta akartam veled beszélni. Tudod, én látom, hogyan nézel a férjemre. Hogy állandóan itt sürgölődsz, és ürügyeket találsz, hogy benézz hozzá…
Marina érezte, hogy elpirul. Belül minden kihűlt. Szerette a munkáját, itt minden mappát és minden dokumentumot ismert. Három év alatt egyetlen komoly hibát sem követett el. Andrij Mihajlovics szigorú főnök volt, de mindig igazságos. A felesége viszont… Marina igyekezett minél ritkábban találkozni vele – volt ebben a nőben valami ragadozószerű.
– Inna Vlagyimirovna, én tényleg nem értem, miről beszél – a hangja áruló módon megremegett.
– Nem érted? – Inna rövid, gonosz nevetést hallatott. – És a szerződések hol vannak? Amiknek tegnap készen kellett volna lenniük? Amiket a férjem egész este keresett?
– A szerződések? – Marina zavartan pislogott. – Hiszen mindent előkészítettem… Volt egy nagy kék mappa…
És ekkor eszébe jutott. Tegnap, amikor a dokumentumokat vitte az igazgatónak, a folyosón feltartóztatta Vadim, Inna fiatalabb unokatestvére. Gyűrött ruhában, vörös szemekkel az előző esti mulatozás után.
– Marinka, segíts ki! – megragadta a könyökét. – Azok a szerződések… A nővérem kérte, hogy mutassam meg, csak belepillantok, és azonnal visszaadom. Nagyon kell…
Vadim a cégnél menedzserként dolgozott – pontosabban úgy tett, mintha dolgozna. Mindenki tudta, hogy a nővére juttatta be. Mindig késett, elrontotta a projekteket, de Inna mindig megvédte.
– Hiszen árva – mondogatta a férjének. – Csak én maradtam neki…
– A dokumentumokat Vadim Szergejevicsnek adtam oda – kezdte magyarázni Marina. – Azt mondta, hogy ön kérte…
– Nahát, szóval így állunk! – Inna hirtelen felpattant az asztaltól. – Most már a bátyámra akarod kenni? Egy árvára? Andrij, hallod ezt? Még Vadimot is be akarja sározni!
Andrij Mihajlovics végre megfordult. Az arca beesett volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Nyilván egész éjjel nem aludt.
– Marina – mondta fáradtan. – Kénytelen vagyok elbocsátani téged. Azonnali hatállyal.
– De miért? – Marina ajkai remegni kezdtek. – Miért? Hiszen én… tényleg odaadtam a dokumentumokat Vadim Szergejevicsnek. Hívjuk ide, kérdezzük meg…
– Vadim kiküldetésen van – jelentette ki Inna. – Milyen kényelmes, ugye? Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja.
– Kiküldetésen? – Marina összezavarodott. – De hát egy órával ezelőtt láttam…
– Andrij Mihajlovics – felállt a székről. – Beszéljük meg nyugodtan. Három év alatt egyetlen komoly…
– Elég, a beszélgetés véget ért – Inna közéjük állt. – Fél órán belül tűnj el innen. És ne is próbálj jelenetet rendezni!
Marina lassan kiment az irodából. A titkárságon üres volt minden – ebédszünet volt. Az asztalán ott állt a kihűlt tea, amit nem volt ideje meginni. A kedvenc cicás bögréje – ajándék a kollégáktól a tavalyi születésnapjára.
Leült a székre, és üres tekintettel bámulta a számítógép monitorát. A háttérképen az édesanyja fényképe volt. Tavaly nyáron készítették a telken: az anyja mosolyog, kezében egy csokor margaréta.
– Hogyan mondjam meg neki? – villant át a fején. – Hiszen magas a vérnyomása, nem szabad idegeskednie…
A dermedtségből az ajtónyitás hangja zökkentette ki. A küszöbön Olga állt a könyvelésről – alacsony, telt asszony kedves szemekkel.
– Marinka – tétovázott. – Itt vannak a papírok… Az elbocsátásról…
– Igen, persze – Marina gépiesen kezdte összeszedni a holmiját.
Anyja fényképe, a bögre, a bőrborítású határidőnapló – az is ajándék volt, Andrij Mihajlovicstól újévre.
„Kifogástalan munkáért” – állt az üdvözlőlapon.
– Kislányom – Olga leült mellé. – Ne aggódj ennyire. Találsz majd új munkát, hiszen olyan ügyes vagy…
– Elvihetem a többi holmimat holnap? Most egyszerűen…
– Nem lehet! – hallatszott Inna éles hangja az ajtó felől. – Mindent megmondtam – fél óra! És hogy többé ide be ne tedd a lábad!
Marina bólintott, sietve gyömöszölte a táskájába a személyes dolgait. A keze remegett, valami leesett, felvette, újra elejtette… Egy pillanatban anyja bögréje kicsúszott a kezéből és összetört.
– A rongálást is levonjuk majd! – jelentette ki diadalmasan Inna.
Odakint szemerkélni kezdett az eső. Marina ment, nem is nézve az utat, szorítva a kezében a táskáját. A fejében üresség volt, csak egyetlen gondolat keringett:
„Miért? Miért így?..”
A lábai maguktól vitték el a sarki kis kávézóhoz. Gyakran ebédeltek itt a könyvelés lányával.
– Ó, Marinka, ma korán jöttél! – mosolygott a pincérnő, Natalka. – Mint mindig? Görög saláta és…
– Nem – rázta meg a fejét Marina. – Vagyis igen. Mindegy. Elvitelre lehet?
Leült a sarokban lévő asztalhoz, elővette a telefonját. Három nem fogadott hívás az anyjától. Vissza kellene hívni, de mit mondjon? „Anya, kirúgtak, mert a főnök felesége azt képzelte, hogy én a férjével…”
Elindultak a könnyei. Marina gyorsan elővette a szalvétát, megtörölte a szemét. A szempillafesték így is elkenődött.
– Marina, mi történt? – Natalka egy pohár vizet tett elé. – Olyan sápadt vagy…
– Minden rendben – Marina erőltetetten elmosolyodott. – A számlát kérhetném?
– De hát még nem is…
– Kérem, csak a számlát.
Odakint teljesen besötétedett. Az eső ráerősödött, de Marina gyalog ment, a melléhez szorítva az ételes csomagot. A ház körülbelül egyórányi járásra volt, de neki csak menni akart, menni és menni…
A szemetes konténerek mellett valami megmozdult. Marina összerezzent és megállt. A lámpa halvány fényében meglátott egy kutyát – egy kicsi vörös tacskót. A kutya a falhoz lapulva ült, és aprón remegett.
– Hé – hívta halkan Marina. – Kihez tartozol?
A tacskó felemelte a fejét.
– Gyere ide – Marina leguggolt, elővette a kávézóban vett szendvicset a csomagból. – Ne félj.
A kutya óvatosan megszaglászta, tett egy lépést előre. Aztán még egyet.
– Így ni – mondogatta Marina, miközben egy darabot nyújtott felé. – Ki hagyott itt téged?
A tacskó végül egészen közel ment hozzá. Piszkos és csapzott volt, de látszott rajta, hogy házi kutya – a nyakában kopott bőr nyakörv volt, de címke nélkül.
– Elvesztél, igaz? – Marina óvatosan megsimogatta a fejét. – Semmi baj, majd kitalálunk valamit…
Ő maga sem értette, hogyan hozta meg a döntést. Egyszerűen levette a sálját, belegöngyölte a remegő kutyát, és hazament. A kutya nem ellenkezett – épp ellenkezőleg, bizalommal simult hozzá.
– Így hát – gondolta Marina, miközben felment a lépcsőn a lakásához. – Most már ketten vagyunk ilyen szerencsétlenek…
Otthon Marina először megfürdette a tacskót. A kutya meglepően engedelmesnek bizonyult – a kádban állt, csak néha rázta meg magát, vízcseppekkel borítva Marinát. A piszok alól szép vörös bunda tűnt elő.
– Na látod, így már egészen más – mondogatta Marina, miközben egy régi törölközővel törölte szárazra. – Most eszünk valamit, aztán megkeressük a gazdáidat.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Az anyja volt.
– Kislányom, hol vagy? Egész nap hívlak…
– Anya – mondta Marina. – Én… most nem tudok beszélni. Itt van…
És ekkor a tacskó, mintha segíteni akarna, csengő hangon ugatott egyet.
– Mi volt ez? – aggodalom csendült az anyja hangjában. – Kutyád van?
– Az utcán találtam – Marina megsimogatta a tacskó nedves hátát. – Valaki elvesztette. Egyelőre magamhoz vettem…
– Marinka – sóhajtott az anyja. – Mi történt? Hallom a hangodon…
És Marina nem bírta tovább. Sírva fakadt, a fürdőszoba padlóján ülve, magához szorítva az idegen kutyát. Könnyek között elmesélte az elbocsátást, Innát, az összetört bögrét.
– Nem volt joguk hozzá! – az anyja felháborodva felemelte a hangját. – Indoklás nélkül, felmondási idő nélkül… Azonnal odamegyek! Panaszt teszünk, ezt nem hagyom annyiban!
– Nem kell, anya – Marina megtörölte a szemét. – Tényleg. Megoldom.
A tacskó halkan nyüszített, és megnyalta a kezét.
– Látod, még a kutya is sajnál – Marina halványan elmosolyodott. – Anya, holnap elmegyek hozzád, jó? Most viszont meg kell keresnem a gazdáit…
Fotókat készített a tacskóról, és hirdetést tett fel minden kutyás csoportba, amit csak talált.
„Talált tacskó, szuka, vörös, bőr nyakörvvel…”
A válasz szinte azonnal megérkezett – valaki küldött egy linket egy bejegyzéshez egy szomszédos csoportból:
„Elveszett egy kutya! Tacskó, szuka, vörös, a neve Marta. Jutalmat garantálunk!”
Marina írt a bejegyzés szerzőjének. Öt perc múlva megszólalt a telefon.
– Halló! – izgatott női hang szólt bele. – Ön találta meg Martát? Él? Egészséges?
– Igen, minden rendben – biztosította Marina. – Etettem és meg is fürdettem…
– Köszönöm, drágám! – könnyek csendültek a hangjában. – Azonnal odamegyek! Mondja a címet!
Negyven perc múlva csengettek. Az ajtóban egy elegáns, körülbelül hatvanöt éves nő állt. Marta, felismerve a gazdáját, örömmel rohant hozzá.
– Istenem, megkerült! – a nő felkapta a tacskót a karjába. – Már azt hittem… Nagyon köszönöm!
A táskájába nyúlt:
– Mennyivel tartozom? Mondjon bármilyen összeget!
– Ugyan, nem kell – Marina megrázta a fejét. És hirtelen, maga számára is váratlanul, sírni kezdett.
– Istenem, kislányom, mi történt? – a tacskó gazdája tanácstalanul nézett a síró Marinára, majd a kutyára. – Így, Martácska, várj egy kicsit…
Határozottan belépett a lakásba:
– Hol van a konyhájuk? Mindjárt felteszem a vizet, és maga mindent elmesél nekem.
Tíz perc múlva már a konyhaasztalnál ültek. Marta a gazdája ölében helyezkedett el, és kíváncsian nézett Marinára.
– Egyébként Vera Alekszandrovnának hívnak – mutatkozott be a nő, miközben a teát kavargatta. – Most pedig mesélje el, mi történt.
Marina mesélni kezdett – a munkáról, az ostoba vádaskodásról, Vadimról és a szerződésekről… A szavak csak úgy ömlöttek belőle, mintha átszakadt volna egy gát.
– Tehát Vadim – mondta elgondolkodva Vera Alekszandrovna. – És Inna… És mi a főnöke vezetékneve, ha szabad kérdeznem?
– Sztepanenko – szipogott Marina. – Andrij Mihajlovics Sztepanenko.
Vera Alekszandrovna hirtelen kiegyenesedett:
– Várjon csak. Magas férfi, őszülő halántékkal? A felesége pedig feltűnő barna nő?
– Igen – csodálkozott Marina. – Ismeri őket?
– Nos igen – csóválta a fejét a nő. – Hallottam már róluk…
Marina mozdulatlanul ült a csészével a kezében.
Vera Alekszandrovna elővette a telefonját:
– Most felhívunk valakit.
– Ne, ne! – kiáltott fel Marina. – Ne telefonáljon senkinek! Majd találok másik munkát…
– Gyermekem – állította meg gyengéden Vera Alekszandrovna. – Nem szeretne inkább változatosságképpen tisztességes emberekkel dolgozni? Éppen szükségem lenne egy segítőre – iratokat kellene rendszerezni, mindent rendbe tenni. Lehet, hogy már visszavonultam az üzlettől, de bizonyos ügyeket még mindig én intézek…
Tárcsázott, és úgy tartotta a telefont, hogy Marina is hallja a beszélgetést:
– Andrij? Az anyád vagyok. Mit művelsz te ott? Elhatároztad, hogy minden értelmes alkalmazottat elkergetsz? Igen, Marináról beszélek. Most nálam van… Nem, inkább te figyelj ide! Hol vannak a szerződéseid? Kérdezd meg a drága öcsikédet, tegnap egy étteremben hagyta őket. Már hívtak miatta… Hogyhogy honnan tudom? Lehet, hogy nyugdíjas vagyok, de szemem és fülem azért van… És mondd meg az Innácskádnak, hogy ne rendezzen jeleneteket a munkahelyen. Inkább tanulná meg megbecsülni a férjét, nem pedig veszekedéseket provokálni… Ennyi. Holnap várlak nálam. És hozd az összes dokumentumot!
Letette a telefont, majd a döbbent Marinára nézett:
– Nos, mikor tudna munkába állni?
– Én… én nem tudom – jött zavarba Marina. – Ez valahogy kellemetlen…
– Mi kellemetlen? – Vera Alekszandrovna még egy csésze teát töltött. – Szakemberekkel dolgozni ahelyett, hogy mások szeszélyeit tűrné?
Marta, mintha egyetértene a gazdájával, ugatott egyet, majd átült Marina ölébe.
– Látja, még a kutya is mellette van – mosolygott Vera Alekszandrovna. – Tudja, nem véletlenül adtam át a vállalkozást a fiamnak. Azt gondoltam, tanuljon… De egy dolog a saját hibáiból tanulni, és egészen más dolog hagyni, hogy a felesége ostoba féltékenységből elkergesse az értelmes alkalmazottakat.
Elhallgatott, és elgondolkodva nézett ki az ablakon.
– Innát rögtön megértettem. Elkényeztetett lány, hozzászokott, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja. Az ügyefogyott testvérét állandóan mentegeti – hogy árva, nehéz gyerekkora volt… De az már nem számít, hogy ő maga nevelte ilyenné? A szülei korán meghaltak, ő pedig a pártfogásába vette. Csakhogy ahelyett, hogy az életre tanította volna, mindent helyette döntött el. Így kaptunk egy fiút, aki éttermekben hagyja el a dokumentumokat…
Megszólalt a csengő. Az ajtóban Andrij Mihajlovics állt – ziláltan, kigombolt kabátban.
– Anya – kezdte már a küszöbről. – Mindent megtudtam, a szerződések megkerültek…
– Hallgass már, szerencsétlen vezető – mondta Vera Alekszandrovna. – Előbb kérj bocsánatot a hölgytől.
– Marina – nézett bűnbánóan a volt titkárnőre. – Bocsásson meg. Én… nem lett volna szabad így tennem. Visszajöhet dolgozni…
– Nem – mondta határozottan Vera Alekszandrovna. – Marina nem megy vissza sehova. Velem fog dolgozni.
– De anya!
– Semmi „de”! Előbb tanuld meg vezetni a saját cégedet. A feleségedet pedig neveld meg – már nem kislány, ideje bekapcsolni az eszét. Vadimot pedig… Vadimot majd én nevelem. Elég volt a játékból.
Marta, aki mindeddig Marina ölében ült, hirtelen leugrott és odaszaladt Andrij Mihajlovicshoz. Megszaglászta a cipőjét, majd csengő hangon ugatott.
– Látod, Marta is egyetért velem – mosolygott Vera Alekszandrovna. – Egyébként tudod, hogyan találtam Marinára? Megmentette Martát. És én, tudod, hiszek az ilyen jelekben.
Később, amikor mindenki elment, Marina a konyhában ült, és a sors változékonyságán gondolkodott. Reggel elvesztette a munkáját, estére pedig nemcsak újat talált, hanem – úgy tűnt – egy igazi barátot is: egy okos, erős nőt, aki nem félt kiállni az igazságért.
Megszólalt a telefon – az anyja volt.
– Kislányom, hogy vagy? Talán mégis odamenjek?
– Nem kell, anya – mosolygott Marina. – Képzeld, most egy ékszerüzlet-hálózat tulajdonosának személyi asszisztense vagyok. És van egy barátom is – egy vörös tacskó, Marta…
És elmesélte az anyjának ezt a különös történetet – arról, hogy a jóság néha sokszorosan tér vissza, és hogy milyen fontos embernek maradni még akkor is, amikor igazságtalanul bánnak velünk.
Néhány hónap múlva pedig a cégnél sok minden megváltozott. Vadim, Vera Alekszandrovna szigorú felügyelete alatt, lassan kezdett felnőni.
Inna, miután ráébredt, hogy ostoba féltékenységével majdnem tönkretette a férje karrierjét, lecsillapodott.
Marina pedig… Marina minden reggel örömmel ment dolgozni, ahol érdekes feladatok és bölcs mentor várták.
Csak Marta, aki Vera Alekszandrovna irodájában összegömbölyödve feküdt, mosolygott titokzatosan, mintha már a kezdetektől tudta volna, hogyan végződik minden…
