Amint összeházasodunk, azonnal hozzálátunk a családunk bővítéséhez! – mondta álmodozva Andrij, és rámosolygott Szvitlanára.
– Rögtön így azonnal? – a lány gyengéden nézett a vőlegényére.
– Miért is várnánk? Minek családot alapítani, ha az ember nem tervez gyerekeket?
Andrij komoly hozzáállása a közös élethez két évvel korábban éppen ezzel hódította meg az álmodozó fiatal Szvitlanát. Az évfolyamuk minden lánya szerelmes volt a magas, művelt, jóképű fiatalemberbe, aki ráadásul professzorcsaládból származott.
Mennyi szépség és milyen előkelő családok lányai udvaroltak neki! Andrij mégis a törékeny, szerény Szvitlanát választotta, akinek szülei egyszerű munkásemberek voltak. Az édesanyja személyzeti osztályon dolgozott a város egyik vállalatánál, az apja pedig ugyanott főgépész volt.
Szvitlana – az intézet sok más lányához hasonlóan – szerelmes volt Andrijba. Micsoda meglepetés és határtalan boldogság érte, amikor a fiú randira hívta! Talán csak a szülei lepődtek meg még jobban, amikor megtudták, kivel találkozik a lányuk.
Teltek az évek. A fiatalok továbbra is találkozgattak. Andrij megvédte a diplomáját, majd folytatta tanulmányait a posztgraduális képzésben. Szvitlana az államvizsgákra készült. A diplomavédés napján a fiú megkérte a kezét. A lány örömmel igent mondott, és a fiatalok szülei lelkesen kezdtek készülődni az esküvőre.
Ráadásul Szvitlanát felvették dolgozni a város egyik legjelentősebb vállalatához. Minden a lehető legjobban alakult. Ekkor hangzott el Andrij kívánsága.
– Andrij, talán várjunk még egy kicsit a gyerekekkel? – kérdezte óvatosan a lány. – Éljünk egy kicsit magunknak, szerezzünk saját lakást (a fiatalok eleinte a vőlegény szüleinek tágas lakásában terveztek lakni), és az sem lenne túl szerencsés, ha alighogy elkezdem a munkát, rögtön el is mennék szülési szabadságra.
– Magunknak? Hiszen már két éve együtt vagyunk, Szvitlana. Lakásra sincs szükségünk – a szüleimnek nagy lakásuk van. Neked meg ott a nagymamád. A munka… ugyan már, milyen munka? Ez a törvényes jogod nőként – gyerekeket szülni!
– Várj csak! De a nagymama lakásában maga a nagymama él! – csodálkozott Szvitlana. – Ha odaköltöznénk, még gyerekekkel is… egymás fején élnénk!
– Nem azt mondom, hogy azonnal odaköltözünk. De hát a nagymama nem él örökké, igaz? Később el lehet majd adni a lakását, a szüleid kicserélhetik a sajátjukat kisebbre és hozzáadhatják a nagymamáéhoz, így nekünk nagyobb lakásunk lesz!
Először érezte Szvitlana, hogy a vőlegénye talán mégsem olyan tökéletes ember. Hogyan lehet eladásról beszélni, amikor a nagymama még teljesen jó egészségnek örvend? És a szülei aligha egyeznének bele, hogy felosszák a lakásukat, ami amúgy sem túl nagy. Talán félreértette? Andrij gondtalan arcát nézve úgy döntött, megkérdezi még egyszer:
– Tehát azt akarod, hogy eladjam a nagymama lakását, a szüleim felosszák a sajátjukat, a különbözetet nekünk adják, és ebből vegyünk lakást?
– Hát persze! – Andrij úgy mosolygott a menyasszonyára, mint egy kisgyerekre. – Ó, te kis butuskám! – gyengéden összeborzolta a haját.
– Rendben. És a te szüleid mivel segítenének nekünk? – kérdezte végül Szvitlana.
– Minek? Ez így is bőven elég. Ráadásul az ő ingatlanjaik úgyis rám maradnak majd, hiszen egyedüli örökös vagyok!
A kétely beköltözött a lány lelkébe, de még mindig remélte, hogy a vőlegénye mindezt jó szándékkal és gyakorlati megfontolásból tervezi.
– Akkor sem lehet most gyerekünk. Ha elmegyek szülési szabadságra, kirúgnak.
– És akkor mi van? Majd bánhatják, hogy elveszítenek egy ilyen szakembert! – Andrij ismét elmosolyodott. Szvitlana kissé megkönnyebbült, de még egy kérdést feltett:
– Ha kirúgnak, akkor csak a te fizetésed marad…
– Ne aggódj! A saját gyerekeimet el tudom tartani!
– És engem? – bukott ki Szvitlanából a kérdés, mielőtt lelkileg felkészülhetett volna a válaszra.
– Téged? – csodálkozott Andrij. – Hát a szüleid nem segítenek majd neked? Most is ezt teszik!
– De… – Szvitlana szinte szóhoz sem jutott. A fejében kusza kérdések és magyarázatok kavarogtak.
– Várj csak… – Andrij összevonta a szemöldökét, gyanakodva nézve a menyasszonyára. – Te most… azt képzeled… hogy én majd eltartalak???
– De… hiszen a terhesség miatt elveszítem a munkámat… – hebegte a lány. – Miből fogok élni? Hiszen a te gyerekedet hordom majd… – a mondat végére a hangja teljesen elhalkult.
– Az én gyerekemet? – Andrij arca először lett dühös. Szvitlana hirtelen megijedt. – A tied is lesz! A gyerek mindkét szülő egyenlő kötelessége! Én beleegyeztem, hogy eltartom, te pedig gondoskodsz róla! Minden igazságosan!
– Az esküvő elmarad! – mondta halkan, de határozottan Szvitlana, és felállt, hogy elmenjen.
– Hát ilyen lányt akartam feleségül venni! – kiáltotta sértődötten Andrij utána. – Egy számító nőt! Neked gyerek sem kell! Csak kifogást kerestél, mert én, képzeld, nem akarlak eltartani! Miért is kellene eltartanom egy felnőtt, egészséges nőt?
Szvitlana még csak vissza sem fordult.
Amikor megtudta, hogy a lánya lefújta az esküvőt, az édesanyja, Olga Ivanovna nem fogta vissza magát.
– Hogy tehetted ezt! Ilyen férfit soha többé nem találsz! Felfogtad egyáltalán, milyen rokonságot veszítettél el? Na és ha nem akar eltartani! Igaza van! Felnőtt ember vagy, kötelességed magadról gondoskodni! Viszont ő, a korához képest, ritka módon családot és gyerekeket akar!
– Anya! Te ezt nem érted??? – Szvitlana döbbenten nézett az anyjára. Hiszen épp neki kellett volna tudnia, hogy a szülési szabadság alatt egy nő nem tudja eltartani magát. – Nem fogok tudni dolgozni! Miből éljek? Legalább ételre és valami alapvető tisztálkodási szerre szükségem lesz!
De az anyja mintha meg sem hallotta volna.
– Lehet otthonról dolgozni, amíg a gyerek alszik! Hát apáddal hiába taníttattunk? – Szvitlana értetlenül nézett rá. Az anyja mindig szigorú volt, de ennyire… – A családért ilyesmit is ki lehet bírni! Legalább rendes családod és szerető, gondoskodó férjed lesz! Azonnal kérj bocsánatot Andrijtól, és békülj ki vele!
– Soha!
– Akkor… többé ne számíts sem rám, sem az apádra! Többé semmit nem teszünk érted!
– Annál jobb! – Szvitlana hangosan becsapta a szobája ajtaját.
Már egy hónapja nem beszélt vele az anyja. A lány megpróbált nem törődni vele, teljesen a munkájába merülve. Az apja néha próbálta kibékíteni a két nőt, de a felesége hallani sem akart róla, a lánya pedig csak vállat vont.
Az egyik vállalati ünnepségen, amelyet a vállalat jubileuma alkalmából rend
eztek, Szvitlana megismerkedett Szergejjel – egy kissé komor és szűkszavú fiúval. Szergej egyszerű szerelő volt, akit a munkások közül az egyik kevesek egyikeként hívott meg a vezetőség erre a rendezvényre. Mint kiderült, ezt a megtiszteltetést szorgalmával és minden munkára való készségével érdemelte ki.
Szergej kényelmetlenül érezte magát az eseményen. Kissé félrehúzódva állt, és Szvitlanának úgy tűnt, azt sem tudja, mit kezdjen a kezében lévő pohárral, amelyet a pincér nyomott a kezébe. Szvitlana valamiért megsajnálta, és odalépett hozzá.
– Hogy tetszik az este? – érdeklődött.
– Szokatlan – válaszolta egyszerűen a fiú.
– Miért?
– Ismerős dolgok között érzem magam otthonosabban: gépek, csavarok és anyák között.
Egy ideig hallgattak. Szergej lopva a lányra pillantott. Tetszett neki. Egyszerűen és visszafogottan volt öltözve, kevés sminkkel, és kedves fürtök szöktek ki elegáns frizurájából.
– És ön? Önnek tetszik az ünnepség?
– Zajos – mosolygott a lány, és Szergej azonnal elhitte, hogy a mosolya őszinte.
– Nem szöknénk meg innen? – bukott ki belőle hirtelen a kérdés, és örömmel hallotta a választ:
– Menjünk!
Sokáig sétáltak az éjszakai városban, betértek kis kávézókba, kávét vagy forró csokoládét ittak. Úgy érezték, mintha egész életükben ismerték volna egymást.
A hír, hogy a lánya egy egyszerű munkáshoz megy feleségül, először meglepte az anyját, aztán nagy veszekedés lett belőle, és végül teljesen kitagadta a lányát. Szvitlanát ez nem érdekelte. Fürdött Szergej szeretetében, és nem akart a jövőre gondolni. Az esküvőjük csendes volt. Csak a legközelebbi barátok, Szergej szülei és Szvitlana édesapja voltak jelen.
– Bocsásd meg anyádat, Szvitlánka – mondta az apa, amikor egy időre kettesben maradtak. – Nem ilyen sorsot szánt neked. Hiszen te okos és szép lány vagy…
– És ezért megérdemlem, hogy szeressenek – suttogta Szvitlana az apja fülébe.
A fiatalok eleinte bérelt lakásban éltek, később jelzáloghitellel lakást vettek. Szergej minden tőle telhetőt megtett: bármilyen mellékállást elvállalt, az új lakásban mindent saját kezűleg csinált meg, szakemberek nélkül, és amennyire csak tudta, igyekezett megóvni Szvitlanát minden túlórától.
– Hiszen férfi vagyok! – mondta mosolyogva. – Mindent kibírok. Neked pedig vigyáznod kell magadra a gyerekeink miatt!
Szvitlana hitt neki, de aggódott is, hogy a férje túlhajszolja magát azzal a vággyal, hogy mindent megadjon a kis családjuknak – a lehetetlent is.
A felújítás befejeződött, már csak a jelzálogot kellett fizetni, amikor Szvitlana megtudta, hogy várandós. Izgatottan mondta el a férjének. Szergej hosszasan nézett rá hitetlenkedő szemmel, majd megpörgette a szobában.
– Így van! Ettől a naptól kezdve semmi idegeskedés és semmi házimunka! – kiáltotta. – Mindent én intézek!
– Kedvesem – mosolygott meghatottan Szvitlana –, te már így is megállás nélkül dolgozol! Én pedig nem vagyok beteg, csak gyermeket várok!
A szülés nehéz volt. Szergej egy percre sem tágított Szvitlana mellől, és a hazatérés után is segítette. Később az asszony megerősödött, rendbe jött, és teljes mértékben visszatért a mindennapi teendőihez. A kis család élete ismét nyugodt kerékvágásba került.
Szergej minden tőle telhetőt megtett, hogy a családja semmiben se szenvedjen hiányt: bármilyen munkát elvállalt a vállalatnál, amit csak felkínáltak neki, éjszakánként taxizott, hogy az ő Szvitlánkája és a fiuk semmiben ne szenvedjen hiányt.
Szergej szülei is segítették a családot, amennyire tudták – Szvitlana szüleivel ellentétben. Az anyja még az unokáról sem akart hallani.
Szerencsére a kisfiú nyugodt természetű volt, és két év múlva Szvitlana visszatérhetett dolgozni, amikor Olezsikot bölcsődébe adták.
Eltelt öt év. A fiatal család talpra állt. Szergejt előléptették, Szvitlanát pedig jobban fizető állásba helyezték át. Összeszorított foggal a fiatal családnak sikerült idő előtt kifizetnie a jelzáloghitel-tartozást. Előttük már az adósságmentes és boldog élet ígérete lebegett.
A következő házassági évfordulón Szergej meglepetéssel ajándékozta meg a feleségét – egy családi üdüléssel egy üdülőhelyen. A kis Olezsik és maga Szvitlana is örömmel fogadta az ajándékot. Jólesett végre kikapcsolódni az évekig tartó megfeszített munka és az adósság miatti aggodalmak után.
Három hónappal a nyaralás után Szvitlana örömhírt közölt a férjével: ismét gyermeket vár!
És ismét már két férfi hordozta szó szerint a tenyerén, teljesítve minden kívánságát, és nem engedve, hogy bármilyen – szerintük nehéz – házimunkát végezzen.
A kellő időben megszületett egy gyönyörű kislány, aki mosolyával beragyogta az egész osztályt. Csak az édesanyja nem tudott felkelni a szülés után.
A vizsgálatokon az orvosok csak széttárták a karjukat, semmilyen jóslatot nem tudtak adni. Nehéz, komor napok következtek, tele kezelésekkel és lehangoló eredményekkel.
Szergej magánkívül járt az aggodalomtól, de így is teljesítette férji és apai kötelességeit: gondoskodott a gyerekekről, és látogatta a feleségét a kórteremben. Az édesanyja otthagyta a munkáját, és a fiához költözött, hogy amennyire tud, segítsen. Az édesapja mellékállást vállalt, hogy anyagilag támogassa a fia családját.
Szvitlana anyja nem akarta elhinni, hogy a lánya ilyen állapotban van.
– Szülnek, aztán meg azt akarják, hogy segítsenek rajtuk, mindenfélét kitalálnak! – mondogatta.
Később, amikor megértette, hogy a lánya állapotáról szóló hírek igazak, így beszélt:
– Nem kellett volna egy szegény emberhez feleségül menni, aki csak gyerekeket tud csinálni, de a felesége egészségére nem gondol!
A saját – szerinte igazságos – gondolatai által felbátorodva Olga Ivanovna elhatározta, hogy elmegy a lánya otthonába, és megszégyeníti a vejét.
Nyugodtan fogadták. Az anyós csendben beinvitálta a lakásba, teával kínálta. A kisfiú, az unokája, Olezsik a gyerekszobába vezette, ahol gondtalanul aludt Okszanka, mit sem sejtve az édesanyja betegségéről.
– Hol van Szergej? – kérdezte az asszony szigorú, de remegő hangon.
– Apa mindjárt itt lesz – válaszolta az unokája. – Elvállalta az utolsó munkát, és már jön is haza.
– És Szvitlana?
– Hamarosan megcsinálják neki a kezelést, és jobban lesz – felelte nyugodtan, szemrehányás nélkül Szergej édesanyja.
Szergej fáradtan érkezett haza, de nem mutatta ki az állapotát. Köszönt az anyósának, beszélgetett egy kicsit a fiával, majd benézett a kislányához.
Az asszonyt hirtelen mélységes szégyen fogta el amiatt, ahogyan korábban viselkedett. A veje gondoskodó és szerető férjnek és családapának bizonyult, aki nem hagyta magára a feleségét a bajban, hanem minden erejével segítette őt, és igyekezett jó apja lenni a gyerekeinek.
– Miben segíthetek? – kérdezte könnyek között az újdonsült nagymama.
– Sógornőm, ha nem nehéz, vigyázzon egy-két órát a gyerekekre – válaszolta nyugodtan Szergej édesanyja –, én addig lezuhanyozom és elkészítem a holnapi ételt.
– Természetesen.
Egy hónap múlva Szvitlanát kiengedték a kórházból, fél év múlva pedig ismét gondoskodó anya és szerető feleség lett. Nem mondták el neki, milyen nehéz volt nélküle: hogy az anyósa éjszakákon át nem aludt, hogy az édesanyja – felismerve saját hibáinak súlyát – minden megtakarított pénzét a kezelésekre adta, amelyek segítettek a lányán, és hogy bűntudatától vezérelve minden erejével a lánya családját támogatta.
Szvitlana visszatért a nagy, szerető családjába, amely bármelyik pillanatban kész volt segíteni neki.
