– Marina, itthon vagyok – kiáltotta Oleg már az ajtóból. – Te mit csinálsz? Nem érzem a vacsora szagát. És hol vannak a gyerekek?
– Csak ülök és sorozatot nézek. A gyerekek a nagymamánál vannak.
– Furcsa, azt hittem, vársz rám.
– És miért tenném?
– Ez mit jelent?
– Hogy mit jelent? Ismered azt a viccet a horgászról? Nos… a te ikrás kis halacskád járt itt!
– Miről beszélsz? Ki járt itt? – Oleg összezavarodott.
– Mond neked valamit a halacska neve: Irina?
– Irina? Irina? Nem ismerek semmilyen Irinát.
– Ő viszont ismer téged! Hiszen az osztálytársnőd volt, és egyben anyád új szomszédja. Mindent elmondott a kapcsolatotokról. Hallgatsz? Akkor igaz. Ide akar költözni. Miért is ne? A lakás a tiéd.
– De hát két gyerekünk van! Tényleg egy ilyen szélhámos nő miatt akarod tönkretenni a családunkat?
– Szélhámos? Már annak nevezed?
– Hát minek? Én semmit nem tettem, és nem is akarok tenni. És az sem lehet, hogy bármiféle Irina terhes legyen!
– Mégiscsak eszedbe jutott Irina.
– Igen. Anyám új szomszédja. Valóban az osztálytársam volt. Ennyi az egész. Emlékezz csak: amikor anya beteg lett, minden másnap meglátogattam. Ott mindig ott volt ez az Irina is.
– Anya teával kínált minket, engem dicsért. Amikor a szomszéd elment, állandóan róla beszélt: hogy süteményt hordott, bevásárolt. Akkor még én ijesztgettem anyát a szélhámosokkal. Ezért mondtam így.
– Ő is azt mondta, hogy csak szomszédok vagytok. Csakhogy te anyádtól egyenesen hozzá mentél át. Így van ez, drágám! Mit csináljunk? Ott lakást bérel, de minek, ha hozzád is költözhet. Veled! Én meg itt senki vagyok. Elmegyek anyámhoz.
– Nem, Marina! Miért? Miért akarod elvenni tőlem a gyerekeimet?
– A gyerekek veled maradnak. Ugye nem gondolod, hogy elviszem őket anyám egyszobás lakásába? Most csak a legszükségesebb dolgokat viszem el, a többit később. A gyerekekhez pedig minden nap eljövök.
– Akkor a kis halacskád ne lazítson! Persze, te akár hozzá is költözhetsz, közelebb leszel anyádhoz, a lakást pedig hagyd a gyerekeknek. Nagykorúságukig velük fogok élni.
– Marina, esküszöm! Semmi nem volt! Nem értem, miért jött ide ez az Irina. Megyek anyámhoz, ki kell deríteni ezt az egészet. Anyám is furcsán viselkedik. Valami nem stimmel. Lehet, hogy szándékosan csinálták ezt?
– Akkor igaz. Rohansz a kis Irkádhoz! Na, intézd el.
– Anyámhoz megyek! Ha nem hiszel nekem, gyere velem. Öltözz fel, közben valahol eszünk is.
– Kell ez nekem? Nem szeretném megint látni a te Irinádat!
– Nincs nekem semmilyen Irinám! Nincs!
Oleg a saját kulcsával nyitotta ki az anyja lakását. A konyhából beszéd hallatszott. Az anya, meghallva a zajt az előszobában, kijött.
– Á… Vitya. Visszajött… Oleg, gyere ide, Vitya visszajött. És miért vagy Marinával?
– Anya, Marinával vagyok, mert én Oleg vagyok.
– Hogyhogy? Tudom, hogy a betegség óta rosszul látok, de hogyan keverhettelek volna össze benneteket?
– Akkor mégis sikerült. Gyerekkorunkban is összekevertél minket. Hiszen teljesen egyformák vagyunk.
Viktor és Oleg ikrek. Gyerekkorukban mindenki összekeverte őket: a tanárok az órán akár kétszer is meghallgathatták Oleg feleletét, anélkül hogy észrevették volna.
Vityka testnevelésórán gyakran ugrott maga helyett és a testvéréért is. Eleinte próbálták rajtakapni őket, de később feladták. Ahogy felnőttek, Viktor rossz társaságba keveredett, Oleg viszont épp ellenkezőleg, igyekezett tanulni.
És most majdnem negyvenévesek voltak: Olegnek családja volt, két gyermeke – tizenhárom és hatévesek –, Viktor pedig már a harmadik börtönbüntetését ülte.
Ilyenek voltak az egypetéjű ikertestvérek. Teljesen egyformák, mégis teljesen különbözőek.
– Na, szervusz, testvér! Miért nem szóltál? Miért csaptad be anyát?
– Csak poénból!
– A gyerekkor jutott eszedbe? Nem számítottunk rád.
– Pedig jó magaviseletem volt.
Marina a férje mögött állt. A testvérét felismerte. Összetéveszteni persze lehetett őket – Viktor nyilván felkészült. Még a ruhája is olyan volt, Oleg is ugyanígy öltözködött.
Irina az asztalnál ült, és hallgatott. Az iskolában szerelmes volt Olegbe, és most kiderült… Viktor Olegnek adta ki magát, ő pedig nem ismerte fel. Ráadásul még Oleg lakására is elment, jelenetet rendezett a feleségének.
Vagyis több mint egy hónapja, majdnem két hónapja Vitykával járt – egy bűnözővel –, Olegnek szólította…
A családi élete nem sikerült: két házasság, gyerek sehol, és most, majdnem negyvenévesen… Irina idegei nem bírták tovább, és elájult.
Marina odasietett, hogy magához térítse. Addigra már mindent megértett. Irina magához tért, és hazament.
Marina és Oleg is elindultak.
– Beülünk egy kávézóba? Éhes lettem. Meg kell ünnepelni az ártatlanságomat. Elhitted? Én már azt sem tudtam, mire gondoljak. Egyáltalán nem számítottam a testvéremre.
– Szép kis meglepetéseket csinál. Anyáért is megijedtem, amikor Vitykának nevezett. Azt hittem, már nincs rendben a feje. Állandóan rá gondol, ő meg úgy döntött, mindenkit átver. És ez az Irka is… terhes.
– Mellesleg ez a te unokaöcséd lesz.
– Unokaöcsém. Tényleg! De mit is várhatunk Vitykától?
Irinát a babával a kórházból Oleg és Marina hozták el. Viktor már rács mögött volt – újabb rablás, betörés, vagy valami hasonló miatt. Az anyjához vitték őt, Oleg és Viktor édesanyjához.
Később Irina elutazott a szüleihez egy másik városba. Senkivel sem akart kapcsolatot tartani. Fel sem merült benne, hogy a fia apja nem az az iker lesz, akinek hitte.
És mi van, ha később megtalálja őket? Mit fog követelni? Kapcsolatot, pénzt? Hát ebbe jól belenyúlt… ezt már nem lehet csak úgy lerázni.
Írjátok meg a kommentekben, mit gondoltok erről! Tegyetek lájkot!
