Okszana élő szülők mellett nőtt fel árvaként. Az édesanyját csak fényképeken és videóhívásokon látta, az apja viszont a szomszédban lakott, mégsem vett részt semmilyen módon a lánya nevelésében.
Okszanának úgy tűnt, hogy a férfi még csak ránézni is fél, nehogy a lány véletlenül kérjen tőle valamit.
Ha korábban neheztelt is az anyjára amiatt, hogy a saját boldogságát hajszolva megfeledkezett a lányáról, mostanra megértette őt. Nem lehetett könnyű tizenhat évesen, egy gyerekkel a karjában maradni, főleg úgy, hogy a gyermek apja egyszerre volt osztálytárs és szomszéd.
Legalább nem ijedt meg, és megszülte – akár meg is tehette volna, hogy nem tartja meg.
Bár az anya csecsemőként a saját szülei gondjaira bízta Okszanát, a lány mégis végtelenül hálás volt neki, hiszen ki tudja, hogyan alakult volna az élete, ha egy olyan anya mellett nő fel, akinek – minden jel szerint – nem voltak igazi anyai érzései.
Így viszont Okszanának csodálatos gyermekkora volt, szeretetben és gondoskodásban nőtt fel.
A nagyszülők rajongásig szerették, az anyja pedig időről időre divatos ruhákat és játékokat küldött a városból.
Amikor Larisa egy külföldi férfihoz ment feleségül, a csomagok és pénzküldemények áradata csak még inkább megszaporodott.
Okszanának néha az az érzése támadt, hogy az anyja mindent megtesz, hogy jóvátegye vele szemben a bűntudatát.
A tizennyolcadik születésnapjára még pénzt is küldött, hogy a nagyapa lakást vehessen Okszanának a városban.
Végül is a lány felnőtt, egyetem várt rá, és sokkal jobb volt, ha addigra saját otthona van, nem pedig egy szűk kollégiumi szoba.
Így Larisa lassan, lépésről lépésre, tapintatosan próbálta Okszanával megértetni, hogy mindaz, amit tett és tesz, kizárólag az ő érdekében történik.
A nagyszülők meglepetésére Okszana nem haragudott az anyjára, de különösebben meleg érzéseket sem táplált iránta.
Azokon a ritka alkalmakon, amikor Larisa hazalátogatott, sokan azt hitték, hogy Larisa és Okszana testvérek: annyira hasonlítottak egymásra, ráadásul Larisa nagyon ügyesen vigyázott magára – harmincnégy évesen senki sem adott volna neki huszonöt évnél többet.
– Na, Okszankó, mi lenne, ha mégis eljönnél velem?
– Nem, még tanulnom kell.
– Hát csak tanulj, tanulj… Kitől is örökölted ezt az eszességet… Itt az új telefonszámom. Ha pénz kell, vagy bármi más, hívj bármikor.
– Köszönöm, anya. Annyi mindent vettél nekem, és pénzt is adtál eleget, szerintem jó ideig elég lesz.
Okszana észre sem vette, ahogy Larisát összerándította a „anya” szó.
Még mindig nem volt felkészülve az anyaságra, és még a külföldi férjének is hazudott: azt mondta neki, hogy a szüleit és a fiatalabb húgát támogatja, arról pedig, hogy odahaza egy felnőtt lánya van, egyszerűen hallgatott.
Mintha szerette volna Okszanát, de valahogy másféle, nem anyai szeretettel – olyannal, amilyennel a rokonokat vagy a közeli ismerősöket szokás szeretni.
Ám amikor Larisa férje elment tőle – pontosabban elhagyta, és egy honfitársnőjéért dobta –, első útja a lányához vezetett.
– Okszana, ugye nem bánod, ha nálad lakom?
– Dehogy bánom, hiszen én úgyis hamarosan férjhez megyek, és az esküvő után Alekszejnél tervezzük az életünket.
– Férjhez? Nem túl korán? Hiszen még csak nemrég lettél húszéves.
– Korán???
Szerette volna hozzátenni: „hiszen te tizenhat évesen szültél meg engem”, de elhallgatott. Talán nem akarta erre emlékeztetni az anyját, talán nem akart gorombának tűnni. Egyáltalán: Okszana már felnőtt volt, és maga dönthette el, mikor és kihez megy férjhez.
Okszana gyakran hasonlította össze leendő férje szüleit a saját anyjával. Míg azok örömmel fogadták őt, mintha a sajátjuk lenne, Larisa még csak nem is érdeklődött, kihez készül férjhez menni a lánya.
– Eljövök az esküvőre, most viszont pihennem kell, erőt gyűjteni. Görögországba megyek.
– Mmm… Görögország… Biztosan gyönyörű lehet… Alekszej néha jár ott üzleti ügyben, tegnap is elutazott tárgyalásokra…
Az esküvőig már csak néhány nap volt hátra. Okszana nagyon elfáradt az előkészületekben, miközben a saját élete legfontosabb ünnepére készült.
Alekszejnek sürgős ügyei akadtak, ezért kissé késett. Az anyja pedig, mióta elutazott, egyáltalán nem jelentkezett, Okszana pedig nem is tudta, mit gondoljon.
Egy dolgot azonban biztosan tudott: Alekszej mennyire örülni fog, amikor megtudja, hogy hamarosan apa lesz!
Okszana persze nem tervezett gyereket az esküvő előtt, de az már a küszöbön állt, így senkinek sem jut majd eszébe, hogy a házasság „véletlenül” köttetett.
– Végre! Már azt hittem, beleszerettél egy görög nőbe, és meggondoltad magad velem kapcsolatban.
– Ugyan, szerelmem. Milyen görög nő? Hiszen jól tudod, hogy nem viselem el a félrelépéseket.
Pedig ebben hazudott… Volt neki egy ilyen félrelépése…
Olyan volt az egész, mint egy értekezlet, mint egy színes tűzijáték – és azok a napok… Volt-e valami titka előttem?!
Okszana ott állt, és nem értette, mi történik.
– Miféle titkok? Gyereket várok Alekszejtől, már régen megmondtam neki, hogy szóljon neked…
– Ismételd meg, mit mondtál?! Gyereket vársz a férjemtől?! Ez valami vicc?!
– Viccnek nézek ki? Görögországban ismerkedtünk meg, ott töltöttünk néhány szenvedélyes éjszakát, aztán itt, az esküvőtök kellős közepén… Alekszej, mondd meg neki, milyen jó volt nekünk együtt!
– Takarodjatok! Mindketten! Nem akarlak látni benneteket!
– Okszana, bocsáss meg, ez a kapcsolat tévedés volt!
– A tévedés az volt, hogy hozzámentem egy olyan emberhez, aki képes ekkora aljasságra!
Okszana beadta a válókeresetet. A férjének soha nem bocsátott meg, az anyjával pedig többé nem tartotta a kapcsolatot.
Visszaköltözött a szülőfalujába, a nagyszüleihez, ahol gond nélkül kihordta és világra hozta a kisfiát.
Az anyjáról és volt férjéről semmit sem hallott, és nem is akart hallani róluk.
Egy hónappal a fia születése után azonban telefonhívást kapott a városi szülészetről:
– Ön Larisa Kuzmuk lánya?
– Igen, történt valami?
– Az édesanyja a szülés közben elhunyt, őszinte részvétem. Egy kislány született. Arra gondoltunk, talán szeretné magához venni a gyermeket. Kisasszony, miért hallgat? A csecsemőotthonba intézzük a kislányt, vagy mégis eljön érte?
– Én… én… én elmegyek!
Okszana magához vette a kislányt. Egyszerűen nem tudott volna másképp dönteni…
Alekszej úgysem vitte volna el a gyereket, mind a mai napig úgy gondolja, hogy minden bajért kizárólag Larisa a felelős.
Okszana viszont úgy vélte, hogy mindketten hibásak, és egyáltalán: a gyerekeknek nem kell felelniük a szüleik bűneiért.
A gyerekek boldogságot jelentenek – az ő boldogságát. A boldogságból pedig, mint tudjuk, soha nem lehet túl sok…
