Fáradt mozdulattal levetette a parókát, én pedig, hogy még oldalvást se lássam, erősebben nyomtam a gázt. Koncentrálni az útra… csak előre nézni… Nem bírtam megnézetlenül látni őt haj nélkül. Félelmetes, kellemetlen… és szégyenletes. Rám nézett és bűnbánóan mosolygott, simogatva kopasz, kavicssima fejét.
– Meleg van a kocsiban. A bőröm izzad, mintha sapka alatt lenne.
– Uhum.
Idegesítően nem szerettem, amikor a feleségem így mutatkozott be előttem. Nézz az útra… Szánalmas volt. Beletörődtem, hogy hamarosan nem lesz többé, sőt, vártam is már azt a napot. Nádja pedig harcolt. Egyedül. Járta a vizsgálatokat, kemoterápián volt, rehabilitációra járt…
– Hiszek benned. Meg tudod csinálni – hazudtam.
Szóban támogattam, amennyire tudtam. Érted, nem szeretem a kórházakat. Rosszul vagyok a gyógyszerek szagától és a fehér ápolónői köpenyektől, nem szeretem a kórházi folyosók hideg tisztaságát és a szobák aszketikus unalmát.
– Ne félj semmitől, meg tudod csinálni – mondtam, és egyedül engedtem be a tűk, infúziók és üvegedények világába.
A fiunkkal ritkán látogattuk meg. Jó, hogy a fiú már nagyobb kölyök, kilenc éves… Egyedül is meg tudom oldani nélküle… Nélküle még egyszerűbb is lesz. Amikor otthon van egy nagyon régóta és súlyosan beteg ember, az kimerít, kifáraszt, sok erőt elvesz azoktól, akik mellette vannak. És nekem dolgoznom kell, én tartom el mindenkit. Az energiám nem végtelen. Miután meghallgattam Nádja panaszkodását az egészségi állapotáról, magam is betegnek éreztem magam, átragadt rám a lelki állapotának sötétsége, a gondolataim depressziós irányba sodródtak, és a melankólia égető, tapadós, szüntelen – mint a rágógumi, amely halálra ragadt a farmernadrághoz. Még a szóbeli támogatás, amit nyújtottam neki, is erkölcsi kimerültségbe került nekem, mintha kiszívta volna belőlem az erőt, hogy tovább éljen. Az én rovásomra.
És még jobban elvonultam. Szorosabban fogtam a munkát, hogy legyenek objektív okai az otthoni távollétemnek. Anyámnál aludtam, azzal az ürüggyel, hogy reggel nem kell dugóban dolgozni menni. Összességében a segítségemet minimálisra csökkentettem.
Nádjának agydaganata volt. Átesett a kemoterápián, megműtötték kvóta alapján. Hosszú felépülés, remisszió, aztán… Aztán minden visszatért súlyosabb formában. A városunkban nem voltak olyan technológiák, amelyek lehetővé tették volna a pontos vizsgálatot. Aznap Moszkvába vittem. Hajnalban indultunk. A legtisztább hajnalban… Hó borította a mezőket, és szakura színű volt – a hajnali rózsaszín sugarak tükröződtek rajta. Nádja elaludt, a fiú a hátsó ülésen szintén elszundított… Stjepával úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a planetáriumba, amíg Nádja a vizsgálaton van.
Amikor Nádja felébredt, kis hóesés kezdődött, és szél támadt. A reggeli eget beborította a vihar szürke leple. Talált egy tablettát a táskájában, ásványvízzel lemosta. Megértettem, hogy fáj a feje. Nem kérdeztem rá. Kigombolta a kabátját, nyújtózkodott, és levetette a parókát.
– Meleg van a kocsiban. A bőröm izzad, mintha sapka alatt lenne.
– Uhum.
– Hova megyünk, Jur? – kérdezte, simogatva a paróka mesterséges haját. Ezen a szakaszon nem voltak jelzőtáblák, és Nádja tehetetlenül körülnézett a mezőkre.
– Hamarosan odaérünk, ahol gyerekkoromban éltem.
– Igen? Hol van? Nem meséltél róla.
– Molcsanovo. Ezen a falun keresztül kijövünk az M-2-re, hogy ne kelljen fizetni a fizető úton.
Nádja hallgatott. Tudta, hogy mindenhol spórolni próbálok, ahol csak lehet. Az első műtétre egy és fél hónapot várt a kvótára. Még szerencse. Ha azonnal akarod, fizess 250 ezer rubelt. Bonyolult eset, és az árak ennek megfelelőek. Nekünk nem volt ennyi pénzünk. Nádja nem kezdeményezett arról, hogy adósságba kellene merülni vagy hitelt felvenni. Ki fogja ezt visszafizetni? Én. Nádja nem nyafogott a fizetős műtétről, remélte, hogy megvárja az ingyenes soros műtétet. A fiáért tartotta magát, alig mászott… Én is hallgattam. Ő meghal, és nekem kell majd egyedül felnevelni Stjepkát és visszafizetni az adósságokat?
– Nézd, milyen rossz idő lesz. Ó, és sivít…
– Ezt hívják hóviharnak – válaszolta a fiú.
Molcsanovo felé közeledve a hó másodpercenként sűrűsödött. Öt perc alatt annyira fújni kezdett, hogy a sebességet minimálisra kellett csökkenteni – semmit sem látni. Megbabonázva néztük a mezőt: a szél hórétegeket emelt fel, a levegőbe csavarta és hajtotta, hajtotta, hajtotta… Megjelentek a falu első házai, de hirtelen eltűntek a hófal mögött. A szél sivított, a kocsink recsegett… Igazi fényjáték. Hirtelen le kellett térnem a úttestre – pár másodperc alatt a szélvédőnk teljesen belepődött hóval. A ablaktörlők nem bírták az elemek rohamát, és meghibásodtak.
– Kimegyek, megnézem, mi van velük.
Kinyitottam az ajtót, és rögtön a hó égette az arcomat, a jég apró kristályai belemarkoltak a bőröm minden centijébe.
– Segíthetek? – kiáltotta Nádja.
– Nem, maradj a kocsiban! – válaszoltam ugyanolyan hangosan. Olyan sivítás és csikorgás volt, hogy csak kiabálni lehetett.
– Anyu, sürgősen pisilnem kell, alig bírom – vallotta be Stjepa, és engedély nélkül azonnal kiszaladt.
Nádja utána. A kocsiba azonnal besöpört a hó, és be kellett csuknia az ajtót. Kapucnit húzott, szorosabban bebugyolálta magát a kabátjába. Kezében a paróka lobogott a szélben.
– Stjepa, ne menj messzire! Na, mi van veled? – kérdezte, kezével eltakarta az arcát.
– Kérlek, gyere vissza a kocsiba! – kiáltottam, alig tudva, mi történik. – Rosszul állunk. Takarítani fogok.
Nádja megpróbálta kinyitni az ajtót, de bezáródott.
– Jura, add ide a kulcsokat, az ajtók bezáródtak.
– Hogy mi a franc?!
– Nem tudom, valamiért bekapcsolt a zár.
Letettem a ablaktörlőket, és odamentem az ajtómhoz. Az sem nyílt ki. A kulcsok a gyújtásban maradtak.
– Hihetetlen! Ez a helyzet egyszerűen bingó! És most mit csináljunk?
Hülyén összecsődültünk a kocsi mellett. Az idegeim feladták, és ordítottam. Tudtam, hogy ilyen hóviharban egyetlen taxi sem jön el ebbe a lyukba.
– Mi a fenéért jöttetek ki mindketten a kocsiból? Mit csináltál vele, hogy bezáródtak az ajtók?!
– Nem tudom, nem tudom! – ijedt meg Nádja.
Az öt perc alatt, amíg kint voltunk, három hóemberré váltunk. Elhaladt mellettünk egy személyautó, de elszalasztottuk. Több autó nem volt, az út gyorsan elhagyatott lett, és a hó gyorsan eltakarta.
Az egyetlen, ami maradt, hogy a faluba menjünk, és valakinél kérjünk menedéket, hogy várjuk ki a vihart. Homályosan emlékeztem néhány gyerekkori barátomra onnan, de mind felnőtt, talán szétszéledt… Összességében nem tudtam, hova forduljak. Az első dőlt zöld ház előtt, faragott redőnyökkel és tornáccal, láttuk, hogy egy öregasszony próbál átvergődni az elemeken a kapuhoz. Bár a falu sokat változott, magas kőkerítésekkel és kúriákkal, ezt a házat tökéletesen emlékeztem. Furcsa, hogy harmincöt év alatt egyáltalán nem változott… Gyerekkoromban is így nézett ki: elhagyatottan és szánalmasan állt a falu szélén, az orosz mélység melegségét árasztva. A szüleimmel a közelében éltünk… Eszembe jutott, hogyan tértek haza nyári estéken a tehenek hosszú sorban, bekanyarodtak az utcákba, nedves szájukkal kapkodták a füvet, élvezték az almákat, amelyek a szezonban bőségesen hullottak a mi udvarunkon álló almafáról.
Az öregasszony magához csalt. Odamentem hozzá, ellenállva a szembeszélnek.
– Nem helyiek?
– Jó napot! Baj történt a kocsival – intettem a kezemmel az út felé, a kocsink egy elmosódott foltra hasonlított – bezáródtak az ajtók, és nem tudjuk, mit tegyünk. A feleségemmel és a fiunkkal vagyok… A feleségem nagyon beteg.
– Hívjátok ide őket. Gyertek be hozzám! – kiáltotta rekedten az öregasszony.
A házban nagy hideg veranda volt, tele holmival. A házban csak egy szoba és egy konyha volt. A berendezés régi időkbeli: minden egyszerű, díszítés nélkül, de elég rendesen, mint a nagymamámé gyerekkoromban. A szoba egyik sarkában ikonok álltak, alattuk egy asztal fehér abrosszal, rajta egy lámpás és egy kopott könyv.
– Bocsánat, leülhetnék… Rosszul vagyok… – bűnbánóan mondta Nádja, kezével a mellkasát fogva, amelyben a paróka maradt. Nagyon sápadt volt.
A nagymama izgulni kezdett, és rendbe tette az egyetlen ágyat a magas párnával. A párna ki volt terítve hímzett szalvétával – olyan aranyos!
Elvezettem Nádját az ágyhoz. Lefeküdt, és rögtön lehunyta a szemét.
– Fázol? Csináljak teát? – kérdezte a nagymama.
– Igen, kérem.
A fiúval zavartan leültünk a kanapéra. Idegen házban nagyon kellemetlen volt, de nem hagyott el az érzés, hogy már itt voltam, és ez az óra a kanapéval szemben nagyon ismerős volt. A mobilhálózatunk nem fogott itt, és a fiú letöltött játékokkal játszott. Hallgattam a csendet és az óra ketyegését… A nagymama a konyhában tevékenykedett. Fehér kendője… szemei, amelyek olyan fényesen ragyogtak, mint a zafírok, nem fakultak el az öregségtől… haja, fehér, mint a hó, a kendő alá gyűrve… Pontosan ilyen öregasszonyhoz vitt anyám gyerekkoromban. Hat éves koromig dadogtam, egyszer megijedtem egy kutyától. Emlékszem, az az öregasszony viaszal öntötte ki az ijedtségemet, és ikonokat dugdosott az arcomba. Megesküdtem volna, hogy az az öregasszony ugyanebben a házban élt! De nem lehetett ő! Annyi év telt el! Hogyan változhatott volna meg annyira? Már rég meghalt! Baba Tonja, baba Taja… Hogy hívták?
– Figyelj, Nádja – lopakodtam a feleségemhez –, nem tűnik furcsának ez a nagymama? Emlékszem erre a házra, hogyan nem dőlt össze harmincöt év alatt… És ez az öregasszony ugyanaz, aki itt élt. Tudod, varázsolt… Vagyis viaszal gyógyított, imákkal… Furcsa minden.
– Tényleg? – nyögte Nádja.
– Mi van, fáj a fejed?
– Mindenem fáj. Ha ő az, kérdezd meg, hogy könnyebbüljek.
– Igen, futok. Nem akarok hülyét csinálni magamból.
– Kész a tea! – jelentette ki az öregasszony, és megjelent a nyílásban. – Jura, drágám, add ide a feleségednek a csészét, kanalazd meg, és itt a méz a lépben, hadd rágjon egy kicsit, talán könnyebb lesz.
– Én is tudok… – kezdte felülni Nádja.
Felállítottam a párnát, az ágy vas fejrészéhez támasztottam, hogy Nádja fel tudjon ülni.
– Tartsd meg az erődet, kislányom, még szükséged lesz rá. Jurának nem lesz nehéz – mondta, és hipnotikusan rám nézett.
Valamiért nem mertem ellenkezni, mindent úgy csináltam, ahogy mondta. Két kérdés járt a fejemben: honnan tudja ez a nő a nevemet, és miért voltam eddig ilyen kegyetlen Nádjával. Hiszen nem először történik meg, hogy Nádja nem tud magától inni-enni, órákig fekszik, amíg erőre nem kap, és én látszólag ajánlom a segítséget, de nem erőltetem. Ezért most, látva, hogyan éled fel a szemem előtt négy kanál boróka tea és egy darab mézlép után, először éreztem magam bűnösnek, és még Nádja szenvedéseit is magamra vettem.
– Innen én magam, menj, menj – mosolygott Nádja, és magabiztosan elvette tőlem a csészét, kanalat és a mézet.
A fiú már falatozta a nagymama palacsintáit, lekváros tányérral.
– Mióta eszel lekvárt, bogár?
– Próbáld ki, apu! Eperlekvár! – nem tudott megállni Stjepka.
A nagymama azonnal elém tette a tányért.
– Bocsánat, hogy hívják? – kérdeztem, zavartan.
– Antonina. Csak baba Tosza. Egyél, töltsél, mert a fiad fürge.
– Igen… a feleségem nem főz ilyet, mióta… És honnan tudja a nevemet? Úgy emlékszem, nem mutatkoztam be.
– Hogyhogy? Azt mondtad: „Jó napot, Jurijnak hívnak…”
– Tényleg?
– Biztosan.
Az öregasszony gúnyos mosollyal nézett rám. Nem tudtam, kinek higgyek: neki vagy magamnak?
Evés után elálmosodtam, korán keltem. A hóvihar tovább sivított az ablakon kívül. Lefeküdtem Nádja mellé, és próbáltam kitalálni, hogyan nyissam ki az átkozott autó ajtóit. Elaludtam, de egy idő után Nádja szava ébresztett fel, pontosabban a hangja. Felkelt, és beszélgetett a házigazdával.
– Mondja, nem tudja véletlenül, hogy vannak-e itt a környéken gyógyítók vagy valami hasonló?
„Úgy döntött, hogy hosszú úton jár” – gondoltam álmosan. – „Ravasz.”
– Hát hol lennének, kislányom, mind kihaltak.
Nádja sóhajtott.
– Hogy érzed magad? Jobban? Látom, az arcod kipirult.
– Igen, tudja, a fejfájás megszűnt.
– Tudod mit? Segíts nekem egy kicsit, én meg gondolkozom, talán eszembe jut valaki. Látod az ikont a sarokban? Vedd le, kérlek, és töröld le a port, adok egy rongyot. Én meg gondolkozom…
Annyit vacakoltak, hogy megint elaludtam. És azt álmodtam, hogy azon az ikonon Szent Miklós van, és mi valahogy mindig távol álltunk az egyháztól. És én Nádja szemével nézem ezt az ikont, és szívemből imádkozom, hogy gyógyítsa meg engem, vagyis őt, nem magamért, hanem a férjemért és a fiunkért, hogy nem hagyhatja el őket egyedül, hogy jobban szeret minket, mint bármit a világon…
Baba Tosza ébresztett fel. Meglepődve fedeztem fel, hogy már dél van. Az ablakon besütött a nap, a feleségem és a fiú nem voltak mellettem.
– Kimentek sétálni. Öltözz fel, neked is jót fog tenni.
Álmosan semmit sem értettem, ahogy baba Tosza kiszorított a verandára. Majdnem leesett az állam, amikor megláttam, mi volt az ablakon túl.
Nem fogod elhinni. Nyár volt. Az ablakon kívül nyár volt.
Megnyomtam az ajtót, és kimentem a tornácra… Meleg, madarak csiripelnek, tyúkok kotkodácsolnak, és valahol messziről hallatszik a kacsa nevetése: „ha-ha-ha”. Megdöbbenten néztem körül, és megértettem, hogy egyáltalán nem baba Tosza udvarában vagyok… Ez volt a gyerekkori udvarom. Valaki pénzt nyomott a markomba, és anyám (anyám!) hangja mondta:
– Menj el kerékpárral kenyérért.
Ez gyerekkoromban ezerszer megtörtént…
Odamentem a kapuhoz. Ott volt a kerékpárom, a virágok kerítéséhez támasztva. A kapun túl almafa volt, tele gyümölccsel. Az úton teheneket hajtottak, és én féltem a tehenektől, egyszer egy tehén üldözött. Úgy döntöttem, hogy várok, és elbűvölten néztem az utcát. Ez mi – álom? Hiszen nem emlékeztem a részletekre! Itt minden pontosan úgy volt, mint akkor! A tehenek elmentek, de egy megállt a kapum előtt, és elkezdte enni a földön heverő almákat. Kijött a szomszéd. Tudta, hogy félek a tehenektől, ezért parancsot adott a kutyájának, hogy „fogja meg”, de nem engedte ki a telekről. A kutya hangosan ugatni kezdett.
– Ne kell, ne ugasson, a tehén magától elmegy! – mondtam.
– Egyébként ez nem tehén, hanem bika – válaszolta a szomszéd –, a modern gyerekek az anatómiában teljesen nullák, hogy egy ilyen állatot tehennek neveznek…
Ekkor megértettem, hogy tényleg gyerek lettem rövid nadrágban és bőrszandálban. A szomszéd valamiért megsértődött, és otthagyta a kutyát ugatni, én pedig úgy döntöttem, hogy pótolom az anatómiai hiányosságomat, és közelebb mentem a kerítéshez. Ekkor megjelent egy borjú. Bejött egy kis zsákutcába a kapum előtt, és félelmében bőgni kezdett, a kutya megijesztette. A bika ránézett a borjúra, az almákra, majd a nyughatatlan kutyára. Az ételt félretéve, a bika odament a szomszéd kapujához, és a patáival a földbe kapaszkodott, olyan pózba állt, mintha a kaput tartaná a szarvával, bár valójában még meg sem érintette a kaput. A kutya egyszerűen megőrült, fuldokolva az ugatástól, a borjú pedig megértette, hogy többé nem kell félnie: a bika háta mögött kijött a főutcára, vidáman elszaladt, és bőgött, hogy biztonságban van. Más borjak azonnal odasiettek hozzá, és az egész csapat elszaladt előre, a bika pedig visszatért az almákhoz. A bikára néztem, és sokkban voltam.
Először is, emlékeztem erre a gyerekkori epizódra, másodszor pedig felmerültek a következtetések. Nem hiába ábrázolták a görögök Zeuszt bikaként – okos, bátor, erős és gondoskodó állatként. Nem szóval, hanem tettel segített a borjúnak. Úgy is tehette volna, ahogy számtalanszor mondták nekem a kutyások, amikor hozzájuk mentem. Ahelyett, hogy megfékezték volna a dühös kutyát, azt mondták: „ne félj, nem harap”. És én átmentem az udvaron, leküzdve a félelmeimet, a kutyák pedig rám estek, mert érezték a félelmemet. És felnőttem, és olyan lettem, mint azok a kutyások – ahelyett, hogy tettel támogattam volna a beteg feleségemet, csak azt mondtam: „ne félj, sikerülni fog”, és nem tettem semmit, hogy segítsek neki. Pedig magam is foglalkozhattam volna olyan dolgokkal, mint a kvóta kiharcolása, orvosi központok keresése, orvosi konzultációk, a legsikeresebb kezelés kiválasztása és így tovább… Én csak vártam, hogy meghaljon. Rosszabb voltam, mint azok a kutyások, és a nemes bikától messze álltam, mint a csillagok.
A gondolataimból egy öregasszony rázott ki. Tósza néni odalépett a bika mellé, megpaskolta, majd rám nézett, és így szólt: „Nos, mit ácsorogsz? Cselekedj! Tökfej…”
– Jura, Jura, Istenem, de alszol!
Kinyitottam a szemem, és hirtelen felkeltem. A feleségemre, Tósza nénire és a fiunkra néztem, mintha forró vízzel öntöttek volna le. Tósza néni fulladozott a mosolyban. Mi volt ez? Tehát aludtam? Milyen valóságosnak tűnt!
– Az időjárás megnyugodott – mondta Nadja –, és el sem hiszed – Gyopár lefutott a kocsihoz, kinyílt! Itt a kulcs!
Őszinte köszönetet mondtunk a nagymamának a vendégszeretetért, majd kimentünk, és a hóval borított ösvényen indultunk el a kocsihoz. Letisztítottam a szélvédőt, kihajtottam a vállról, és továbbindultunk. Ránéztem Tósza néni házára, és hirtelen fékeztem. A ház helyén romok álltak… Leomlott tető, benőtt udvar, leszakadt redőnyök…
– Nadja, nézd meg a házat!
– Ez hogy lehet… – csodálkozott Nadja is.
Kicsit továbbhajtottunk. Talán összetévesztettük a házat? De nem, más hasonló közelében sem volt. Borzongtam a babonás rémülettől.
Nem sokkal később Nadyát újra megoperálták. Nem vártunk kvótákra. Felvettem egy kölcsönt, a munkatársak és a rokonok is sokat segítettek, nem szégyelltem kérni. Mindenhová elkísértem, minden kérdést én intéztem… Annyira bűntudatom volt előtte. És Nadja meggyógyult. Öt éve remisszióban van. Nem tudni, ki segített nekünk: azok az ikonok, amelyekhez imádkozott, vagy a kísérteties Tósza néni, aki fél napra visszatért a túlvilágról, hogy megmosson az agyam, vagy egyszerűen Nadyának nem volt elég ereje, hogy egyedül megbirkózzon ezzel… Valószínűleg mindegyik együtt.
