— Vaszja, te vagy az, drágám?
— Igen, mama, én vagyok! Bocsáss meg, hogy ilyen későn…
Az anyja hangja, melyben aggodalom és fáradtság remegett, a sötét előszobából hallatszott. Régi köntösben állt ott, kezében zseblámpával — mintha egész életében rá várt volna.
— Vaszenykám, szívem, hol kóboroltál idáig, egészen estig? Az ég már fekete, a csillagok úgy ragyognak, mint az erdei vadak szemei…
— Anyucikám, Dimával tanultunk. Leckék, felkészülés… egyszerűen elvesztettem az időérzékem. Bocsáss meg, hogy nem szóltam. Tudom, te olyan rosszul alszol…
— Vagy talán egy lányhoz mentél? — hunyorított gyanakodva. — Nem szerettél bele véletlenül, mi?
— Ugyan már, mama, milyen butaság! — nevetett fel Vaszja, miközben levette a cipőjét. — Nem én vagyok az, akire a lányok a kapunál várnak. Ugyan kinek is kellenék — púposan, majomszerű karokkal, kócos fejjel?
De az asszony szemében fájdalom villant át. Nem mondta ki, hogy ő nem szörnyet lát benne, hanem a fiát, akit nyomorban, hidegben, magányban nevelt fel.
Vaszja valóban nem volt szép. Alig érte el a százhetven centit, görnyedt volt, hosszú karjai — mint egy páviáné — majdnem a térdéig értek. A feje nagy volt, göndör haja szanaszét állt, mint a pitypang. Gyerekkorában „majomkának”, „erdei szellemnek”, „természet csodájának” csúfolták. De felnőtt — és több lett, mint egyszerű ember.
Ő és az anyja, Galina Petrovna, akkor érkeztek ebbe a kolhozba, amikor Vaszja még csak tízéves volt. Elmenekültek a városból — a nyomor és a szégyen elől: az apát börtönbe zárták, az anya magára maradt. Csak ketten maradtak. Ketten az egész világ ellen.
— Nem él sokáig ez a Vaszka — morogta Tyaja néni, a gyenge fiúra pillantva. — Eltűnik majd, mintha a föld nyelte volna el.
De Vaszja nem tűnt el. Úgy kapaszkodott az életbe, mint gyökér a sziklába. Nőtt, lélegzett, dolgozott. Galina pedig — acélszívű asszony, pékségben eltorzult kezekkel — kenyeret sütött az egész falunak. Napi tíz órát, évről évre, mígnem ő maga is összeroppant.
Amikor ágynak esett, és többé nem kelt fel, Vaszja lett egyszerre fiú és lány, orvos és dajka. Felmosta a padlót, kását főzött, hangosan olvasta a régi magazinokat. Amikor pedig meghalt — csendben, mint amikor a szél elhagyja a mezőt — Vaszja ökölbe szorított kézzel állt a koporsó mellett, és hallgatott. Mert már nem maradtak könnyei.
Az emberek azonban nem felejtettek. A szomszédok ételt hoztak, meleg ruhát adtak. Aztán — váratlanul — látogatók kezdtek érkezni hozzá. Először fiúk, akiket lenyűgözött a rádiótechnika. Vaszja a rádióközpontban dolgozott — készülékeket javított, antennákat állított, vezetékeket forrasztott. Arany keze volt, még ha ügyetlennek is tűnt.
Később lányok is elkezdtek járni hozzá. Eleinte csak üldögélni, teát inni lekvárral. Aztán tovább maradtak. Nevettek. Beszélgettek.
És egy nap észrevette: az egyikük — Arina — mindig utoljára marad.
— Nem sietsz? — kérdezte, amikor már mindenki elment.
— Nincs hová sietnem — felelte halkan, a padlót nézve. — A mostohám otthon gyűlöl. Három bátyám van — durvák, rosszak. Apám iszik, én pedig felesleges vagyok nekik. Egy barátnőmnél lakom, de az sem örökre… Nálad viszont csend van. Nyugalom. Itt nem érzem magam egyedül.
Vaszja ránézett — és életében először megértette, hogy szükség lehet rá.
— Maradj nálam — mondta egyszerűen. — Anyám szobája üres. Te leszel a háziasszony. Én pedig… semmit nem kérek. Sem szót, sem pillantást. Csak légy itt.
Az emberek beszélni kezdtek. A háta mögött suttogtak:
— Hogy lehet ez? Egy púpos meg egy szépség? Nevetséges!
De telt az idő. Arina takarított, levest főzött, mosolygott. Vaszja pedig dolgozott, hallgatott, gondoskodott.
És amikor megszületett a fia, az egész világ kifordult önmagából.
— Kire hasonlít? — kérdezgették a faluban. — Kire?
A kisfiú, Denis, Vaszjára nézett, és azt mondta: „Apa!”
Vaszja, aki soha nem gondolta volna, hogy apa lesz, hirtelen érezte, hogy valami meleg nyílik meg a mellkasában — mintha egy apró nap sütne benne.
Megtanította Denist konnektort szerelni, halat fogni, szótagolva olvasni. Arina pedig, miközben nézte őket, így szólt:
— Találnod kellene magadnak egy nőt, Vaszja. Nem maradhatsz egyedül.
— Te nekem olyan vagy, mint egy testvér — felelte. — Előbb férjhez adlak. Jó, rendes emberhez. Aztán… majd meglátjuk.
És találtak is ilyen férfit. Fiatal volt, a szomszéd faluból. Becsületes. Dolgos.
Megülték az esküvőt. Arina elköltözött.
Ám egy napon Vaszja találkozott vele az úton, és így szólt:
— Kérni szeretnék valamit… Add nekem Denist.
— Tessék? — lepődött meg a nő. — Miért?
— Tudom, Arina. Amikor megszületik egy gyermek, odabent minden megváltozik. De Denis… ő nem a te vér szerinti fiad. Te idővel elfelejted majd. Én viszont… én nem fogom tudni.
— Nem adom oda őt!
— Nem elveszem — felelte halkan Vaszja. — Gyere látogatóba, amikor csak akarsz. Csak engedd meg, hogy velem éljen.
Arina egy pillanatig gondolkodott. Aztán odahívta a fiát:
— Deniskó! Gyere ide! Mondd meg, kivel akarsz élni — velem vagy apával?
A fiú odaszaladt, a szeme ragyogott:
— Nem lehetne úgy, mint régen? Hogy anya és apa is együtt legyen?
— Nem — mondta Arina szomorúan.
— Akkor apával maradok! — kiáltotta Denis. — Te meg, anya, gyere hozzánk látogatóba!
Így is lett.
Denis maradt. És Vaszja először lett igazán apa.
De egy nap Arina ismét eljött:
— A városba helyeznek minket. Elviszem Denist.
A fiú úgy zokogott, mint egy megsebesült kisállat, Vaszjába kapaszkodott:
— Nem megyek sehova! Apával maradok! Apával!
— Vaszja… — suttogta Arina, a padlót nézve. — Hiszen ő… ő nem a tiéd.
— Tudom — válaszolta Vaszja. — Mindig is tudtam.
— Akkor is elszököm apához! — kiabálta Denis, könnyeibe fulladva.
És valóban elszökött. Újra és újra.
Elvitték — ő visszatért.
Végül Arina feladta.
— Legyen így — mondta. — Meghozta a döntését.
És ekkor egy új történet kezdődött.
A szomszéd, Mása férje belefulladt a folyóba. Iszákos volt, zsarnok, rettenetes ember. Isten nem adott nekik gyermeket — mert abban a házban nem volt szeretet.
Vaszja elkezdett átjárni tejért. Aztán megjavította a kerítést, betömte a tetőt. Később már csak úgy bejárt. Teázni. Beszélgetni.
Közelebb kerültek egymáshoz. Lassan. Óvatosan. Felnőtt módon.
Arina leveleket írt. Megírta, hogy Denisnek kishúga született — Diana.
— Hozd el őt is — írta Vaszja. — A családnak együtt kell lennie.
Egy év múlva eljöttek.
Denis el sem mozdult a húga mellől. A karjában tartotta, altatódalt énekelt neki, tanította járni.
— Kisfiam — kérlelte Arina —, élj velünk. A városban színház van, iskola, lehetőségek…
— Nem — rázta a fejét Denis. — Nem hagyom el apát. És Mása nénit már anyának tekintem.
Aztán jött az iskola.
Amikor a fiúk sofőr, katona vagy mérnök apáikkal dicsekedtek, Denisnek nem volt kisebbségi érzése.
— Az én apám? — mondta büszkén. — Ő mindent meg tud javítani. Érti, hogyan működik a világ. Ő megmentett engem. Ő az én hősöm.
Eltelt egy év.
Mása és Vaszja a kandalló mellett ültek Denisszel.
— Kisbabánk lesz — mondta Mása. — Egy egészen kicsi.
— És… és engem nem küldtök el? — suttogta Denis.
— Hogy mondhatsz ilyet! — kiáltotta Mása, átölelve a fiút. — Te nekem olyan vagy, mintha a sajátom lennél. Egész életemben ilyen fiúról álmodtam!
— Fiam — mondta Vaszja, a lángokat nézve. — Hogy gondolhattál ilyesmire? Te vagy az én világom.
Néhány hónap múlva megszületett Szlavko.
Denis úgy tartotta a kisöccsét, mint a legdrágább kincset.
— Most már van egy húgom — suttogta. — És egy öcsém. És apám. És Mása néni.
Arina továbbra is hívta.
De Denis mindig ugyanazt válaszolta:
— Már megérkeztem. Otthon vagyok.
Évek teltek el. Az emberek elfelejtették, hogy Denis nem vér szerinti. A suttogás is megszűnt.
És amikor Denis maga is apa lett, gyermekeinek és unokáinak mesélte a történetet a világ legjobb apjáról.
— Nem volt szép ember — mondta Denis. — De több szeretet volt benne, mint mindazokban, akiket valaha ismertem.
És minden évben, az emlékezés napján, mind összegyűltek abban a házban — Mása gyermekei, Arina gyermekei, unokák, dédunokák.
Teát ittak, nevettek, emlékeztek.
— A mi apánk volt a legjobb! — mondták a felnőttek, felemelve a bögréket. — Bárcsak több ilyen apa lenne!
És minden alkalommal egy ujj az ég felé mutatott — a csillagok felé, egy ember emlékéhez, aki mindennek ellenére igazi apává vált.
Az egyetlenegyé.
