– Beengedsz? – kérdezte az anya köszönés nélkül.
– Nem – mondta Tamara. – Munkába megyek, és rajtam kívül nincs otthon senki. Te is érted, nem hagyhatok idegen embert a lakásban.
Tamara soha nem látta a saját apját, de tudta, hogy Ivánnak hívják, hiszen ő Tamara Ivanovna volt. A vezetéknevét azonban az anyjáét viselte – Szizova –, mivel a szülei nem tudták törvényesen rendezni a kapcsolatukat.
Már kislányként tudta, hogy az apjának sötét haja és barna szeme volt, és hogy ő, Tomka, hasonlít rá – a nagymamája egyszer azt mondta, az apja semmi mást nem hagyott rá, csak egy csinos pofikát.
Az apja akkor tűnt el, amikor a kislány még kétéves sem volt, és ezután hárman éltek egy kétszobás lakásban, amit a nagymama „a nagyi birodalmának” nevezett.
Sem az anya, sem a nagymama nem mesélt Tamarának az apjáról, de a beszélgetéseikből, illetve a nagymama és a szomszédasszonyok párbeszédeiből a lány mégis megtudott ezt-azt.
Először is azt, hogy a nagymama nem szerette Ivánt, és egyszer kijelentette, hogy a lába be nem teszi a lakásukba. Másodszor azt, hogy az anya nem hallgatott a nagymamára, és titokban elszökött otthonról egy bérelt lakásba „azzal a szerencsétlennel”. Harmadszor pedig azt, hogy két és fél év múlva az a férfi elhagyta az anyját és őt, Tomkát is, abban a bérelt lakásban, ráadásul háromhavi tartozással. A tartozást a nagymama fizette ki, amikor hazavitte a lányát és az unokáját.
Amikor Tamara hatéves lett, megjelent az életükben Nyikolaj – „komoly, rendes férfi”, ahogy a nagymama mondta. A gyárban dolgozott, és volt egy saját kétszobás lakása, ahová magához vette Annát – Tamara anyját – a lányával együtt.
Nyáron, közvetlenül az iskola előtt az anya elmagyarázta Tamarának, hogy ők most már egy család, hogy Kolja bácsi az ő apukája, és hogy mindannyian mostantól ugyanazt a vezetéknevet viselik: Szarana.
Így Tamara Ivanovna Szizova óvodásként búcsúzott el, és Tamara Nyikolajevna Szarana néven kezdte az iskolát.
Jól éltek. A szülők dolgoztak, a pénzre nem volt panasz. Nem sokkal később pedig bővült a család – megszületett Borka.
Toma nagyon szerette a kisöccsét, igyekezett segíteni az anyjának a gondozásában, büszkén tologatta az udvaron a babakocsit, amíg az anyja a házimunkát végezte.
Nyikolaj, amikor hazaért a munkából, le sem tette a fiát a kezéből, de Tomkáról sem feledkezett meg: segített neki a leckében, megtanította sakkozni, megjavította a biciklijét.
Tamara apának szólította őt, és tetszett neki, amikor azt mondta: „Köszönöm, lányom”, ha teát vitt be neki a szobába.
Természetesen akadtak apró veszekedések a családban – kinél ne lennének –, de összességében rendben éltek.
Aztán hirtelen minden összeomlott.
Borka már hatéves volt, egy év múlva iskolába kellett mennie. Tamara a nyolcadik osztályba járt – azt tervezte, hogy a tizenegyedik után az orvosi egyetemre jelentkezik.
Nem vette észre azonnal, hogy megromlott a szülei kapcsolata: az apja abbahagyta a mosolygást, gyakran ült elgondolkodva, néha még azt sem hallotta meg, ha szóltak hozzá.
Ő és az anya alig beszélgettek, az anya pedig egyre később járt haza a munkából, sőt egyszer egyáltalán nem ment haza éjszakára.
Ezután Nyikolaj átköltözött Borkához – a régi heverőn aludt.
Egy alkalommal az iskolában elmaradt az utolsó óra, és Tamara a szokásosnál korábban ért haza. Amikor belépett a lakásba, meghallotta a nagymama hangját, amint éppen az anyját szidta.
– Anna, teljesen megőrültél? Családod van! A lányod tizennégy éves! Borka hamarosan iskolába megy! Értem én, régen fiatal és meggondolatlan voltál, de most már meg kellene becsülnöd azt, amid van!
– Tizenkét évvel ezelőtt elhagyott, azóta egyszer sem – se levél, se telefon, se egy fillér a lányának. És most egyszer csak előkerült! Csábított egyet, te meg mindent dobsz, és rohansz utána, mint egy pórázra kötött kutya!
Az anya mondott valamit, de nagyon halkan, Tamara nem hallotta.
– Szerelem! – csendült fel újra a nagymama hangja. – Arra nem emlékszel, hogyan jártál tele kék-zöld foltokkal? Vagy arra, amikor februárban köntösben és otthoni papucsban rohantál hozzám a háromhónapos Tamarát fürdőlepedőbe csavarva?
– Erre emlékszel? És arra, hogy elment, és otthagyott benneteket a bérelt lakásban, mindent elvitt – még a nyomógombos telefonodat is? Erre sem emlékszel? Nem szégyelled magad Mikola előtt?
– Ő rendesen feleségül vett, a lányodat a saját nevére vette, dolgozik, az egész fizetését egy fillérig a családra költi. És te? Megjelent ez a csirkefogó, intett egyet, te meg rohansz utána, mint egy kóbor macska, felcsapott farokkal!
– Egy szemernyi büszkeség sincs benned? Ha magadra nem gondolsz, gondolj a gyerekekre! A férjedre! Rám! Hogy fogunk az emberek szemébe nézni?
Tamara csendben kiment otthonról, leült a játszótéren egy padra. Hát erről van szó! Visszatért az igazi apja, és az anyja hozzá jár? Otthon azt mondja, túlórázik, közben meg kiderül, hogy… Mikola persze mindent megértett.
– Hogyan fogunk most élni? – gondolta. – Apa elmegy, és a helyére anya ezt az Ivánt hozza? Bár miért is kellene apának elmennie a saját lakásából?
– Akkor nekünk kell elmennünk. De hová? Iván anyja nem enged be minket a lakásába. Ráadásul csak két szoba van, nem férnénk el mindannyian.
Tomka még egy órát ült a játszótéren, míg meg nem látta, hogy a nagymama kilép a házuk bejáratából.
Amikor a lány hazament, az anyja úgy tett, mintha mi sem történt volna, serénykedett a konyhában. Mikola még nem volt otthon.
A lány szó nélkül ment be a szobájába, nem válaszolt az anyja kérdésére.
– Miért hallgatsz? Hozzád beszélek – mondta az anya, benézve a szobába.
– Nem akarsz nekem mondani valamit? – kérdezte Tomka.
– Miről?
– Arról!
– Honnan tudod?
– Hallottam, ahogy a nagymamával beszéltetek.
– És akkor mi van? Nem akarsz megismerkedni az igazi apáddal?
– Nekem van apám, és más nem kell! Jegyezd meg: nem megyek veled hozzá élni – mondta a lánya.
– Még kicsi vagy, nem értesz semmit – kezdte az anya, de Tomka félbeszakította.
– Értem, mi az árulás!
– Mikola nem adja nekem Borját, de te Iván és az én lányom vagy. Mikolának nincs rád szüksége – mondta az anya.
– Akkor a nagymamához költözöm, és egyikőtöket sem akarom látni!
…Az anya másnap elment. Összepakolta a holmiját, amíg a férje dolgozott, a lánya iskolában volt, a fia pedig óvodában. Egy cetlit hagyott Mikolának. Hogy mi állt rajta, Tamara nem tudta.
Egy hét múlva Borka megbetegedett. Magas láza lett, amit nem sikerült levinni. Mentőt kellett hívni – Borját kórházba vitték.
Két héten át Tamara és a nagymama minden nap meglátogatták a fiút, vitték neki a kedvenc lekváros palacsintáját, gyümölcsöt. Az apa hétvégenként ment hozzá.
Borka könyörgött, hogy vigyék haza, sírt, panaszkodott, hogy sok injekciót kap. Tamara az ölében tartotta a hatéves öccsét, ringatta, mint egy kisgyermeket.
Nem értette, miért nem jött el az anya egyszer sem a kórházba, pedig Tamara üzenetet küldött neki Borka betegségéről.
– Elutaztak – magyarázta a nagymama. – Még egyszer beszélni akartam Annával, elmentem ahhoz a lakáshoz, amit béreltek, de a szomszédasszony azt mondta, hogy három nappal korábban elmentek – bőröndökkel jöttek ki a lépcsőházból.
Borját kiengedték a kórházból, de nagyon hiányzott neki az anyja, gyakran kérdezgette, mikor jön vissza.
– Nem tudom, mikor, Borka. Várnunk kell – mondta neki Toma. – Gyere, ismételjük át azokat a betűket, amiket az óvodában tanultatok. Hiszen hamarosan iskolába mész.
– És amikor iskolába megyek, akkor anya visszajön? – kérdezte újra a testvére.
De Anna nem tért vissza. Hogy hol van, mi van vele – még a nagymama sem tudta.
– Nézd, ezt küldte: „Minden rendben van velem, ne aggódjatok” – mondta egyszer, megmutatva az unokájának az üzenetet a telefonján.
Borját az iskolába az apja, a nagymamája és a nővére kísérte el.
Tamara megértette, hogy nem hagyhatja magára az apját és az öccsét, ezért úgy döntött, hogy a kilencedik osztály után orvosi főiskolára jelentkezik. Ehhez nem kellett elutaznia otthonról.
Nyikolaj egy évvel azután vált el a feleségétől, hogy az elment.
– Jól tetted – mondta neki a nagymama. – Fiatal férfi vagy, még bőven megtalálhatod a boldogságodat. A gyerekeket pedig majd én magamhoz veszem, ha kell.
De Nyikolaj nem sietett boldogságot keresni: továbbra is dolgozott, a fiával foglalkozott, és próbálta rábeszélni Tomkát, hogy ne mondjon le az álmáról.
Ő azonban mégis a főiskolát választotta.
Eltelt hat év.
Tamara már ápolónőként dolgozott a városi kórház gyermekosztályán, Borka iskolába járt, és szabadfogású birkózásra edzett. Nyikolaj dolgozott – az ő életében semmi sem változott.
Egy alkalommal, amikor Tamara éppen az éjszakai műszakra készült, megszólalt a csengő. Meglepődött: az apjának még túl korán volt, Borka pedig edzésen volt.
Amikor ajtót nyitott, megdermedt: előtte állt az anyja – lefogyva, megöregedve. A kezénél fogva egy körülbelül négyéves kislányt tartott, aki feltűnően hasonlított Tamarára.
– Beengedsz? – kérdezte az anya köszönés nélkül.
– Nem – mondta Tamara. – Munkába megyek, és rajtam kívül nincs otthon senki. Te is érted, nem hagyhatok idegen embert a lakásban.
Az anya felkapta a földön álló kis utazótáskát, megfordult, és egy szó nélkül elindult a lift felé.
Tamara becsukta az ajtót. Amikor fél óra múlva kilépett a házból, az anyja és a kislány már nem voltak az udvaron.
Másnap a nagymama telefonált.
– Beengedtem, mit tehettem volna. Minden ugyanúgy történt, mint akkor: kidobta őket, azt mondta, takarodjanak. Szerencse, hogy nyár van, különben megint a hóban kötöttek volna ki papucsban.
– A kislány, Vika, süket. És gyógyítani – mondták az orvosok – hiába. Arra kért, kérdezzem meg tőled, megbocsátasz-e neki vagy sem.
– Nem bocsátok meg! És többé látni sem akarom! Borka majd maga eldönti – mondta Tamara.
Az anya Vikával egy hétig a nagymamánál lakott, aztán összepakoltak és elutaztak. Hogy hová, Anna nem mondta. A volt férjével és a fiával így sem találkozott.
Tényleg nem emlékezett az a meggondolatlan nő, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni?!
Mit gondoltok az „anya” tettéről? Írjátok meg kommentben a véleményeteket! Tegyetek lájkot.
