— Add ide — Oleg elvette tőlem a kalapácsot olyan leereszkedő mosollyal, mintha nem egy felnőtt nő, hanem egy naiv gyerek állna előtte.
— Minden kiesik a kezedből. Nélkülem még egy szöget sem tudsz a falba verni, te szerencsétlen „mester”.
Ezt könnyedén mondta, a maga módján, ahogy már számtalanszor korábban is. Ez a mondat régóta „családi” vicc volt nálunk. Az ő vicce.
Engedelmesen félreálltam, a ajtófélfának dőltem, és elmosolyodtam. Ez a mosoly már régen az egyenruhám volt.
A széles hátát néztem, ahogy magabiztosan tartja a szerszámot. Egy pontos ütés, majd még egy — és a kép, amelyet tíz perce sikertelenül próbáltam felakasztani, tökéletesen egyenesen elfoglalta a helyét a falon.
De a fejemben nem a kalapács kopogott. Ott Viktor szavai visszhangoztak, az építésvezetőmé, akit egy órával korábban hallottam telefonon:
„Anya, az alapcölöpöket kiöntötték. Ki kellene jönnöd átvenni a munkát. Nélküled nem írom alá az átvételi jegyzőkönyvet.”
A telefonom megremegett a zsebemben. A kijelzőn: „Viktor Sz.” Kinyomtam a hívást. Most nem alkalmas.
— Ki hívogat állandóan? — kérdezte Oleg lustán, a munkája eredményében gyönyörködve. — Megint a barátnőid az üres fecsegéssel?
— Csak spam — dugtam mélyebbre a telefont a farmerzsebembe. — Köszönöm, drágám. Tökéletes lett.
Felragyogott a dicsérettől, odalépett, átölelt, és magához húzott.
— Mihez kezdenél nélkülem, Anyutka? Teljesen elvesznél.
Hozásimultam. Öt év. Öt évig éltem kettős életet. Az első három évben esti mérnöki főiskolára jártam — állítólag „makramé tanfolyamra”.
Aztán még két évig éjszakai tervezési megrendeléseket vállaltam, amelyekkel sikerült összegyűjtenem a kezdőtőkét. Oleg viccelődött is rajta, hogy „éjszakai kézimunkássá” váltam.
Fogalma sem volt róla, hogy az „hímzési mintáim” valójában vidéki villák szellőztetőrendszereinek tervei voltak.
Ebből a pénzből és a nagymamámtól örökölt hagyatékból — amit Oleg csak „ócska lomnak” tartott — telket vettem.
Másfél éve pedig minden nap építkeztem. Számára én Anyutka voltam, aki megijed egy kiégett villanykörtétől. Egy kis építőbrigád számára viszont: Anna Pavlovna.
A telefonom újra megremegett.
— Rendben — szelíden kibontakoztam az ölelésből. — El kell ugranom anyuhoz, megígértem, hogy segítek a palántákkal.
Oleg fintorgott.
— Már megint azok a palánták. Nem lehetne kertészt fogadni? Hiszen adok neked pénzt.
— Neki fontos az én figyelmem, tudod jól — már vettem is fel a régi, de kényelmes kabátomat.
— Ne maradj sokáig! És hívj fel, ha valami van — defekt vagy bármi — kiáltotta utánam a jellegzetes mosolyával.
Kiléptem a házból, és a megszokott mosoly eltűnt az arcomról. Amint beültem az autóba, azonnal felhívtam Viktort.
— Igen, hallgatlak. Mi a helyzet a gerendákkal? Nem tetszik a hangjuk. Rendeljetek másik szállítmányt. Ezt nem veszem át. Negyven perc múlva ott vagyok.
Az építkezésen nedves föld és friss fa illata terjengett. Körbejártam a telket, ellenőriztem az illesztéseket.
— Anna Pavlovna, a beszállító azt mondja, az új szállítmány csak három nap múlva érkezik — mondta Viktor idegesen. — Ez állásidő.
— Nincs semmiféle állásidő — vágtam rá élesen, le sem véve a szemem a tabletről. — Hívd a tartalék beszállítót. Igen, drágább lesz, de tartjuk a határidőt. Az esős szezon előtt be kell fejeznünk. Az idő a legértékesebb erőforrás, Viktor.
Bólintott, és már tárcsázott is. Itt hallgattak rám. Itt az én szavam volt a törvény. Itt önmagam lehettem. És tudtam, miért csinálom mindezt.
Nem hagyhattam el Olegot korábban. Az vereség lett volna. Azt jelentette volna, hogy igaza volt, és valóban semmire sem vagyok képes. Ez a ház az én személyes Everestem volt. Be kellett bizonyítanom — nem neki, hanem magamnak — hogy képes vagyok rá.
Későn értem haza. Oleg a nappaliban várt. Vidáman. A kezében pezsgő és két pohár.
— Hát megérkezett az én elveszettem! — kiáltotta. — Meglepetésem van számodra! Hatalmas!
Összeszorult a szívem.
— Ázsiába utazunk! Két hónapra! — nyújtotta a poharat. — Thaiföld, Vietnám, Bali! A jegyek már megvannak. Egyirányú. Egy hét múlva indulunk.
Két hónap. Pont akkor, amikor kezdődik a tetőszerelés és az ablakok beépítése. Ez katasztrófa volt.
— Oleg, ez… váratlan — próbáltam mosolyogni. — Nem tudok menni.
— Hogyhogy nem tudsz? Mindent elintéztem. Ez értünk van! Hogy kipihend magad a palántáidtól.
— Anyukám… nem hagyhatom magára.
— Anyja, ne kezdd — a hangja megkeményedett. — Felveszek ápolót. A probléma az, hogy nem értékeled az erőfeszítéseimet.
Vagy talán titkaid vannak?
Hideg futott végig a hátamon.
— Ne képzelődj — elfordítottam a tekintetem. — Csak… kell egy kis idő.
— Nincs idő. A jegyek péntekre szólnak — letette a poharat. — És ez nem vita tárgya.
A következő napok pokollá váltak. Szerdán váratlan csapást mért.
— Letiltottam a kártyádat — mondta reggeli közben. — Hogy ne csábulj el felesleges dolgokra. Mindent megveszek, amire szükséged van. Pakolj.
Belül valami elszakadt. Hiszen ez az a pénz volt, amit pénteken a brigádnak kellett volna átutalnom.
Csütörtökön, mint mindig, azt mondtam, anyuhoz megyek. Bólintott. De pár perc múlva az autója feltűnt mögöttem. Követett. Nyíltan.
A kezem jéghideg lett. Elfordulhattam volna anyu felé, eljátszhattam volna a szerepet. De minek? Elég volt.
Nem változtattam útvonalat. Az építkezés felé mentem. A visszapillantó tükörben láttam a döbbent arcát, amikor letértünk az aszfaltról a földútra.
Megálltam a kapunál, kiszálltam. Ő is. A tekintete végigsiklott a kétszintes ház vázán. Az arcát lassan eltorzította a gúnyos mosoly.
— Szóval ilyen az anyád palántája — húzta el a száját. — Ide ment el a pénzem. Anyutka, Anyutka… Sejtettem, hogy nem vagy valami okos, de hogy ekkora hülyeségbe vágod a fejszéd…
Hangosan, őszintén nevetett.
— Fel sem fogod, mennyi pénzt ástál itt el? Ez az ostobaságod emlékműve! Most nekem kell majd bagóért eladni. Tényleg azt hitted, hogy ezt nélkülem véghezviszed? Hiszen te…
És ebben a pillanatban valami átkattant bennem. Szó nélkül elővettem a telefonomat.
— Viktor, jó napot. Kérem, álljon be a főbejárathoz. Alá kell írnunk az átvételi jegyzőkönyveket. És hozza magával a vevőkkel kötött előzetes szerződést is — szeretném még egyszer ellenőrizni a számokat.
Oleg abbahagyta a nevetést.
— Miféle szerződés? Milyen vevők? Teljesen magadnál vagy egyáltalán?
Egyenesen a szemébe néztem.
— Ez az „ostobaság emlékműve”, ahogy te nevezted, már elkelt. Előzetes szerződés alapján.
Oleg hirtelen elsápadt. A tekintete ide-oda kapkodott köztem és a ház között.
— Micsoda? Miféle harminchét millió? Anya, mit beszélsz?
Néhány perc múlva megérkezett Viktor pickupja. Kiszállt, magabiztosan bólintott felém, és átnyújtott egy mappát.
— Anna Pavlovna, itt vannak az akták. És a szerződés másolata is. A vevők telefonáltak, azt mondták, készen állnak befizetni a fennmaradó összeget, amint a tető elkészül.
„Anna Pavlovna.”
Ez a megszólítás Olegot jobban sújtotta, mint az elhangzott összeg. Felváltva nézett rám és az építésvezetőre.
— Maga… maga így szólítja őt? — kérdezte hitetlenkedve.
Viktor meglepetten vont vállat.
— Hogyan máshogy szólítsam a projekt vezetőjét és a megrendelőt?
Oleg hallgatott. A világa a szeme láttára omlott össze.
— Öt év, Oleg — mondtam halkan. — Öt éven át éjszakánként dolgoztam, miközben te aludtál. Viccelődtél, hogy nélküled még egy szöget sem tudok beverni. És kiderült, hogy igenis tudok. Tudok házat építeni. Egyedül. És el is tudom adni. És te? Mit tudsz te azon kívül, hogy egyirányú jegyeket veszel és letiltod a bankkártyáimat?
Idegesen nyelt egyet.
— Anya… én… én nem tudtam. Azt hittem…
— Nem gondolkodtál — vágtam közbe. — Csak egy kényelmes babát láttál bennem. Egy kiegészítőt a saját életedhez. De a baba felnőtt. És most már saját babavára van.
Oleg lehajtotta a fejét.
— Bocsáss meg — suttogta. — Hülye voltam.
Néztem őt — és nem éreztem sem haragot, sem diadalt. Csak nyugodt ürességet.
— Igen — válaszoltam. — Hülye voltál.
Viktor felé fordultam, hogy megbeszéljük a további munkafázisokat. Oleg az autója mellett maradt. Amikor mindent átbeszéltünk, újra odalépett.
— És most mi lesz? — kérdezte halkan.
— Most befejezem ezt a projektet. Aztán jön a következő. Te pedig nyugodtan repülhetsz Ázsiába egyedül. Ja, és szükségem van rá, hogy feloldd a kártyám zárolását. Holnap reggel kell a pénz.
Szó nélkül elővette a telefonját. Egy pillanat múlva megérkezett a banki SMS.
— Szeretlek, Anya — mondta.
— Tudom — feleltem nyugodtan. — De most meg kell tanulnod nem a tehetetlen Anyutát szeretni, hanem Anna Pavlovnát. És hogy ez menni fog-e, abban nem vagyok biztos. Most pedig bocsáss meg — ellenőriznem kell a költségvetést.
Beültem az autóba. És vezetés közben pontosan tudtam: soha többé nem fogom megkérni, hogy akasszon fel egy képet. Nem büszkeségből. Hanem azért, mert most már van saját fúrókalapácsom. És kiválóan tudom használni.
Két év telt el.
Az új projekt második emeletén álltam — egy hatlakásos sorházban, egy előkelő környéken. Lent betonkeverők zúgtak, a levegőben nedves föld, friss festék és fém illata keveredett.
Az építészeti irodám, a „Pavlovna és Partnerei”, a kezdetektől fogva vitte a projektet. A sisakomon, amely hanyagul a tarkómra volt tolva, jól látszott a cég logója.
Ez idő alatt megtanultam bocsánatkérés nélkül nemet mondani, nyolc órát aludni, és megkülönböztetni az építő kritikát attól, amikor valaki le akarja értékelni a munkámat.
Eladtam azt az első házat, aztán még hármat. És minden egyes szerződés aláírásakor nem eufóriát éreztem — csak magabiztos elégedettséget. Olyat, mint amikor egy tökéletesen illeszkedő blokk kerül a saját új életem alapjába.
— Anna Pavlovna, látogatója érkezett — kiáltott fel lentről Viktor, aki most már a helyettesem volt. — Azt mondja, személyes ügyben.
Kinédztem az ablaknyíláson. A kapunál Oleg állt. Nem márkás öltönyben — farmerben és ingben. És nem engem nézett, hanem az épület homlokzatát — értékelően, szakmai szemmel.
Lementem hozzá.
— Szia — mondtam nyugodtan.
— Szia, Anya — elmosolyodott. A mosoly őszinte volt, fáradt, de már nem volt benne a régi lekezelő árnyalat. — Lenyűgöző. Láttam a projektjeidet egy szakmai magazinban. Erős munka.
— Köszönöm — bólintottam. — Valami ügyben jöttél?
— Igen — kissé zavarba jött. — Saját vállalkozásba kezdtem. Moduláris pavilonokat gyártunk. Kellene egy tervezőmérnök, aki kiszámolja a terheléseket egy egyedi megrendeléshez. Arra gondoltam, talán… tudnál ajánlani valakit? Vagy…
Nem fejezte be. De megértettem. Szakmai segítséget kért. Tőlem.
— Hagyja a terveket a titkárnőmnél — válaszoltam egyenletes hangon. — Megnézem, amikor lesz egy szabad percem. Ha a projekt érdekes, elvállaljuk. Költségvetést készítünk — mint mindenki másnak.
Bólintott. A tekintetében hála csillant.
— Köszönöm. Elmesélhetném, hogy alakulnak a dolgaim.
— Nem érdekel, Oleg — feleltem halkan. — De őszintén remélem, hogy jól vagy.
— Én is remélem — tartotta rajtam a tekintetét. — Gyakran eszembe jut az a nap. És az a szög. Tényleg azt hittem, boldoggá teszlek. Csakhogy az én „boldogságom” csak nekem volt kényelmes.
— Mindannyian a saját házunkat építjük, Oleg. Van, aki kész elemekből, és van, aki — mint én — saját kézzel éget ki minden egyes téglát. A lényeg, hogy az alap a miénk legyen.
Bólintott, kezet fogtunk. A kézfogás határozott volt, nyugodt. Nem uralkodó — egyenrangúaké.
Elment. Én pedig visszatértem a munkához. Elkértem Viktortól a tabletet, módosításokat vittem fel az elektromos terven. És először, amikor eszembe jutott az a mondat, hogy „nélkülem még egy szöget sem tudsz beverni”, nem éreztem sem fájdalmat, sem haragot.
Csak elmosolyodtam. Mert igaza volt.
Valóban nem én vertem be azt a szöget. De miért is tettem volna?
Ha képes vagyok egy egész falat felépíteni — kifejezetten annak a képnek.
Ha a történet megszólított téged is, írj egy kommentet. Ez lesz a legnagyobb támogatás.
