— Van egy lányod. Hét éves.

Kiril majdnem elejtette a telefont. Tánya hangja — nyolc év hallgatás után.

— Tánya? Te vagy az?

— Igen. Találkoznunk kell. Azonnal.

— De… milyen lány? Miről beszélsz?

— Gyere el a Központi utcai kávézóba. Egy óra múlva. Mindent elmagyarázok.

A vonal megszakadt.

Kiril az iroda közepén állt, mintha villám csapta volna meg.

Lánya? Tányától? Hiszen nyolc éve elváltak!

Felhívta az otthoni számot — azt mondta, bent ragad a munkában. Ira a szokásos elégedetlen hangon morgott valamit a vacsoráról. Timofej valószínűleg megint a számítógép előtt ült. Tizenöt éves a fiú, és csak a játékok érdeklik.

A kávézóban Tánya az ablaknál ült. Nagyon lefogyott. Sötét karikák a szeme alatt. Kendő a fején.

— Szia, Kiril.

— Szia. Te… mi történt veled?

— Rák. Negyedik stádium. Talán két hónapom van, legfeljebb három.

Kiril leült vele szemben. Gombóc nőtt a torkában.

— Istenem, Tánya…

— Ne sajnálj. Nem ezért hívtalak. Van egy lányom. Kíra. A te lányod.

— Hogyhogy az enyém? Hiszen mi… védekeztünk!

— Az nem mindig működik. Egy hónappal a szakításunk után tudtam meg, hogy terhes vagyok. Te addigra már visszamentél a feleségedhez.

— Miért nem mondtad el?

— Minek? Te a családot választottad. A fiadat. Nem akartam mindent tönkretenni körülötted.

Kiril hallgatott. Felidézte azt az évet. Mennyire belefáradt Irának az örökös szemrehányásaiba, a pénzköveteléseibe, az új dolgok iránti igényébe. Aztán megismerte Tányát — könnyed volt, vidám, semmit nem követelt, csak szeretetet. Három hónap boldogság. Aztán Ira sarokba szorította: vagy visszatér, vagy többé nem látja a fiát. Timofej akkor hét éves volt. A kisfiú sírt, könyörgött, hogy apa jöjjön vissza. Visszatért. Tányához többé nem ment el. Még rendesen el sem búcsúzott — telefonon mondta meg, hogy mindennek vége.

— Mutasd meg a fényképét.

Tánya elővette a telefonját. A képernyőn egy kislány volt. Világos haj, szürke szemek. Az ő szemei.

— Istenem… a gyerekkori másom.

— Igen. A természete is a tiéd. Makacs, de jószívű.

— Hol van most?

— Otthon. A szomszédnőnél.

Kiril… hamarosan nem leszek. Nincsenek rokonaim.

Ha nem ismered el az apaságot, Kírát gyermekotthonba küldik.

— Természetesen elismerem! Miféle gyermekotthon? Hiszen ez az én gyermekem!

— És a feleséged? A fiad?

— Majd valahogy megoldjuk.

— Kiril, gondold át alaposan. Ez nem játék. Egy gyerek, aki elveszíti az anyját. Traumát hordoz, meg van rémülve. A családod talán nem fogadja el…
— Ő az én lányom. Pont.

Tánya sírni kezdett. Halkan, hangtalanul.

— Köszönöm. Annyira féltem, hogy visszautasítasz.

— Mikor láthatom Kírát?

— Akár most is. De jobb lenne felkészülni. És szólni a családodnak.

Este otthon Kiril családi tanácsot hívott össze. Ira kőarccal ült. Timofej a telefonjába mélyedt.

— Van egy lányom. Egy másik nőtől. Hét éves.

Csend. Aztán robbanás.

— Micsoda?! Megcsaltál engem?!

— Nyolc évvel ezelőtt. Amikor külön voltunk.

— Nem voltunk külön! Te elszöktél valami…

— Ira, ne így. Tánya nagyon beteg. Csak néhány hónapja van hátra. A gyereknek nem marad senkije.

— És akkor mi van? Ez a mi problémánk?

— Ő az én lányom!
— Egy összejött lány! Be nem teszem a lábam alá a házamba!

Timofej felnézett.

— Apa, minek nekünk ő?

— Ő a húgod.

— Nem is a húgom! Idegen csaj!

Kiril a feleségére és a fiára nézett. Idegenek. Mikor váltak azzá?

— Elhozom Kírát. Akár beleegyezéssel, akár nélküle.
— Akkor válassz — vagy mi, vagy ő!

— Ira, komolyan mondod?

— Teljesen. Vagy az igazi család, vagy ez a… összejött.

— Ne merd így nevezni a gyereket!

— Úgy nevezem, ahogy akarom! Az én házamban!

— Ez az én házam is.

— Nem sokáig.

Egy héttel később Tányát hospice-ba vitték. Kiril elment Kíráért.

A kislány az előszobában állt egy kis bőrönddel. Sovány volt, sápadt, hatalmas szemekkel.

— Jó napot. Ön az apukám?

— Igen, kicsim. Én vagyok az apád.

— Anya azt mondta, elvisz engem.

— Elviszlek. Velem fogsz élni.

— És anya? Meg fog gyógyulni?

Kiril leguggolt.

— Kíra, anya nagyon beteg. Ő… ő lehet, hogy nem gyógyul meg.

— Akkor felmegy a felhők közé?

— Talán.

A kislány bólintott. Nem sírt. Valószínűleg már mindent értett.

— Összepakoltam a dolgaimat. Nem sokat. Anya azt mondta, vesz majd nekem újat.

— Veszek. Amit csak szeretnél.

Otthon Ira az előszobában fogadta őket.

— Ez a te műved?

— Ira, a gyerek előtt!

— Mi a különbség? Tudja csak a helyét. A kamrában fog aludni.

— A kamrában? Megőrültél?

— Hát hol máshol? Nincs felesleges szoba.

— A vendégszobában.

— Az az én dolgozószobám!

— Mostantól gyerekszoba lesz.

Kíra a falhoz lapulva állt. A szeme tele volt félelemmel.

— Apa, talán inkább menjek a gyermekotthonba?

— Szó sem lehet róla! Te az én gyermekem vagy, itt fogsz élni, velem.

— Majd meglátjuk — sziszegte Ira.

Az első hét pokol volt. Ira teljesen semmibe vette Kírát. Timofej csúfolta, fattyúnak nevezte.

A kislány külön evett, mindenki után. Egy összecsukható ágyon aludt a vendégszobában — Ira nem volt hajlandó ágyat venni neki.

— Minek költeni? Lehet, úgysem marad meg itt.

Kiril próbálta védeni a lányát, de egész napokat dolgozott. Otthon pedig állandó háború dúlt.

Tánya egy hónap múlva meghalt. Kiril elvitte Kírát, hogy elbúcsúzzon az anyjától.

A kislány a sír mellett állt, nem sírt. Csak az ajkát harapdálta, míg vérezni nem kezdett.

— Apa, anya a mennyben van?

— Igen, kicsim.

— Lát engem?

— Természetesen.

— Akkor jó leszek. Hogy ne szomorkodjon miattam.

Otthon egyre rosszabb lett minden. Ira nyíltan zaklatta a kislányt. Amikor Kiril nem volt otthon, még rendesen enni sem engedte.

Ráparancsolt, hogy takarítsa ki az egész lakást. Timofej átvette az anyja „stílusát” — elrejtette Kíra dolgait, összefirkálta, tönkretette a füzeteit.

Kiril próbált közbelépni.

— Ira, hagyd abba! Hiszen gyerek! Te meg felnőtt nő vagy!

— Idegen gyerek! Tudja csak, hol a helye!

— Ő az én gyermekem!

— A tiéd Timofej! Ez meg a te hibád!

A fordulópont három hónap múlva jött el. Kiril korábban ért haza a munkából. Otthon rémisztő kiabálás fogadta.

Kíra szobájában Timofej volt. Épp az övével verte a kislányt.

— Majd megtanulod, hogy ne nyúlj a dolgaimhoz!

— Nem nyúltam hozzá! — zokogta Kíra.

— Hazudsz, semmirekellő!

Kiril berontott a szobába. Kitépte a kezéből az övet, ellökte a fiát.

— Mit művelsz, te állat?!

— Elvette a tabletemet!

— Nem vettem el! — Kíra a sarokba húzódott.

— Még ha el is vette volna — milyen jogon bántod?

— Anya mondta, hogy nevelni kell!

— Anya mondta?

Kiril a feleségéhez ment. Ira a konyhában nyugodtan teázott.

— Te engedted, hogy verjék Kírát?

— Nevelni. Ne vegyen el idegen dolgokat.

— Ő egy gyerek! Hét éves gyerek!

— Na és? Hadd tanulja meg.

— Elég volt. Kész. Szörnyetegek vagytok! Elmegyek. És Kírát is viszem.

— Takarodj! De gondold meg — Timofej velem marad.

— Maradjon. Ha szadistát neveltél belőle, nekem ilyen fiú nem kell.

Egy óra alatt összepakolt. Kíra az ágyon ült, remegett.

— Apa, ez miattam van?

— Nem, kicsim. Miattuk. Menjünk el innen.

— És a bátyám?

— Ő nem a testvéred. Egy testvér ilyet nem tett volna.

Lakást béreltek. Egy kétszobásat a város szélén. Kíra először mosolygott, amikor meglátta a saját szobáját.

— Tényleg az enyém?

— Tényleg. Úgy rendezzük be, ahogy szeretnéd.

— Lehetnek rózsaszín tapéták?

— Akár aranyszínűek is.

A válás nehéz volt. Ira mindent követelt. A lakást megosztották, az autót eladták, Timofej után a gyerektartás a fizetés negyede lett.

De Kiril nem bánta. Látta, hogyan bontakozik ki Kíra. Ahogy megszűnik félni. Ahogy elkezd nevetni.

Az új iskolában eleinte nehéz volt. A gyerek zárkózott volt. De jó tanítónőjük akadt, segített a beilleszkedésben.

— Apa, lett egy barátnőm!

— Tényleg? Hogy hívják?

— Mása. Meghívott a születésnapjára!

— Remek! Veszünk neki ajándékot együtt…

… Egy évvel később Timofej felhívta.

— Apa, találkozhatnánk?

— Miért?

— Beszélni szeretnék.

A parkban találkoztak. A fia megnőtt, felnőttesebb lett. De a szeme nagyon szomorú volt.

— Apa, bocsáss meg nekem.

— Miért?

— Kíráért. Tévedtem.

— Tévedtél.

— Anya azt mondta, idegen nekünk. Hogy miatta hagytál el minket.

— Nem hagytalak el titeket. A kegyetlenségtől mentem el.

— Tudom. Most már tudom. Anya új férfit talált. Ő is „nevel” engem. Övvel.

— És?

— Megértettem, milyen lehetett Kírának… Meg lehetne őt látnom?

— Előbb megkérdezem tőle.

Kíra nem azonnal egyezett bele. Félt. De Kiril meggyőzte — talán a bátyja megváltozott.

Egy kávézóban találkoztak. Timofej egy hatalmas plüssmackót hozott.

— Kíra, bocsáss meg. Hülye voltam.

— Semmi baj. Mindenki szokott hülye lenni.

— Te… te tényleg a húgom vagy?

— Igen. Apa felől.

— Néha találkozhatnék veled?

Kíra az apjára nézett. Ő bólintott.

— Lehet. Ha többé nem fogsz…

— Soha! Megígérem!

Elkezdtek találkozni. Először ritkán, aztán egyre gyakrabban. Timofej ragaszkodni kezdett a húgához. Védte, segített neki a leckében.

Amikor betöltötte a tizennyolcat, az apjához költözött.

— Anya, elmegyek.

— Ahhoz az árulóhoz?

— Az apámhoz. És a húgomhoz.

— Ő nem a húgod!

— De igen. A vér szerinti húgom. Te pedig… te csak egy rosszindulatú nő vagy.

Ira egyedül maradt. Az új férje elhagyta, amikor fiatalabbat talált. Timofej nem hívta. Kiril pedig abbahagyta a gyerektartás fizetését — a fia nagykorú lett.

A város szélén lévő kétszobás lakásban szűk volt a hely, de… boldog volt az élet. Kíra nőtt, kiválóan tanult. Timofej egyetemre járt, mellette dolgozott.

Esténként mind együtt ültek a konyhában. Teát ittak, beszélgettek, nevettek.

— Apa — mondta egyszer Kíra. — Köszönöm, hogy elhoztál engem.

— Én köszönöm neked.

— Miért?

— Azért, mert megszülettél. Mert megmutattad, mi az igazán fontos az életben.

— És mi az, ami fontos?

— A szeretet. Nem a vagyon, nem a státusz. A szeretet.

Timofej bólintott.

— Apának igaza van. Akkor értettem meg, amikor anya inkább az új férfit választotta helyettem.

— Ő egyszerűen boldogtalan — mondta Kíra.

— Miért véded őt? Mindezek után?

— Mert a harag azt pusztítja el, aki haragszik. Anya mondta nekem. Az igazi anyám.

Kiril átölelte a lányát.

— Okos asszony volt az anyád.

— Az volt. De nekem van apám. És bátyám. Ez is család.

— Igazi család — tette hozzá Timofej.

És ez igaz volt. Nem mindig a vér tesz családdá. Néha a döntés. A döntés, hogy együtt legyünk, bármi történjék is.