Kiril majdnem elejtette a telefont. Tánya hangja — nyolc év hallgatás után.
— Tánya? Te vagy az?
— Igen. Találkoznunk kell. Azonnal.
— De… milyen lány? Miről beszélsz?
— Gyere el a Központi utcai kávézóba. Egy óra múlva. Mindent elmagyarázok.
A vonal megszakadt.
Kiril az iroda közepén állt, mintha villám csapta volna meg.
Lánya? Tányától? Hiszen nyolc éve elváltak!
Felhívta az otthoni számot — azt mondta, bent ragad a munkában. Ira a szokásos elégedetlen hangon morgott valamit a vacsoráról. Timofej valószínűleg megint a számítógép előtt ült. Tizenöt éves a fiú, és csak a játékok érdeklik.
A kávézóban Tánya az ablaknál ült. Nagyon lefogyott. Sötét karikák a szeme alatt. Kendő a fején.
— Szia, Kiril.
— Szia. Te… mi történt veled?
— Rák. Negyedik stádium. Talán két hónapom van, legfeljebb három.
Kiril leült vele szemben. Gombóc nőtt a torkában.
— Istenem, Tánya…
— Ne sajnálj. Nem ezért hívtalak. Van egy lányom. Kíra. A te lányod.
— Hogyhogy az enyém? Hiszen mi… védekeztünk!
— Az nem mindig működik. Egy hónappal a szakításunk után tudtam meg, hogy terhes vagyok. Te addigra már visszamentél a feleségedhez.
— Miért nem mondtad el?
— Minek? Te a családot választottad. A fiadat. Nem akartam mindent tönkretenni körülötted.
Kiril hallgatott. Felidézte azt az évet. Mennyire belefáradt Irának az örökös szemrehányásaiba, a pénzköveteléseibe, az új dolgok iránti igényébe. Aztán megismerte Tányát — könnyed volt, vidám, semmit nem követelt, csak szeretetet. Három hónap boldogság. Aztán Ira sarokba szorította: vagy visszatér, vagy többé nem látja a fiát. Timofej akkor hét éves volt. A kisfiú sírt, könyörgött, hogy apa jöjjön vissza. Visszatért. Tányához többé nem ment el. Még rendesen el sem búcsúzott — telefonon mondta meg, hogy mindennek vége.
— Mutasd meg a fényképét.
Tánya elővette a telefonját. A képernyőn egy kislány volt. Világos haj, szürke szemek. Az ő szemei.
— Istenem… a gyerekkori másom.
— Igen. A természete is a tiéd. Makacs, de jószívű.
— Hol van most?
— Otthon. A szomszédnőnél.
Kiril… hamarosan nem leszek. Nincsenek rokonaim.
Ha nem ismered el az apaságot, Kírát gyermekotthonba küldik.
— Természetesen elismerem! Miféle gyermekotthon? Hiszen ez az én gyermekem!
— És a feleséged? A fiad?
— Majd valahogy megoldjuk.
— Kiril, gondold át alaposan. Ez nem játék. Egy gyerek, aki elveszíti az anyját. Traumát hordoz, meg van rémülve. A családod talán nem fogadja el…
— Ő az én lányom. Pont.
Tánya sírni kezdett. Halkan, hangtalanul.
— Köszönöm. Annyira féltem, hogy visszautasítasz.
— Mikor láthatom Kírát?
— Akár most is. De jobb lenne felkészülni. És szólni a családodnak.
Este otthon Kiril családi tanácsot hívott össze. Ira kőarccal ült. Timofej a telefonjába mélyedt.
— Van egy lányom. Egy másik nőtől. Hét éves.
Csend. Aztán robbanás.
— Micsoda?! Megcsaltál engem?!
— Nyolc évvel ezelőtt. Amikor külön voltunk.
— Nem voltunk külön! Te elszöktél valami…
— Ira, ne így. Tánya nagyon beteg. Csak néhány hónapja van hátra. A gyereknek nem marad senkije.
— És akkor mi van? Ez a mi problémánk?
— Ő az én lányom!
— Egy összejött lány! Be nem teszem a lábam alá a házamba!
Timofej felnézett.
— Apa, minek nekünk ő?
— Ő a húgod.
— Nem is a húgom! Idegen csaj!
Kiril a feleségére és a fiára nézett. Idegenek. Mikor váltak azzá?
— Elhozom Kírát. Akár beleegyezéssel, akár nélküle.
— Akkor válassz — vagy mi, vagy ő!
— Ira, komolyan mondod?
— Teljesen. Vagy az igazi család, vagy ez a… összejött.
— Ne merd így nevezni a gyereket!
— Úgy nevezem, ahogy akarom! Az én házamban!
— Ez az én házam is.
— Nem sokáig.
Egy héttel később Tányát hospice-ba vitték. Kiril elment Kíráért.
A kislány az előszobában állt egy kis bőrönddel. Sovány volt, sápadt, hatalmas szemekkel.
— Jó napot. Ön az apukám?
— Igen, kicsim. Én vagyok az apád.
— Anya azt mondta, elvisz engem.
— Elviszlek. Velem fogsz élni.
— És anya? Meg fog gyógyulni?
Kiril leguggolt.
— Kíra, anya nagyon beteg. Ő… ő lehet, hogy nem gyógyul meg.
— Akkor felmegy a felhők közé?
— Talán.
A kislány bólintott. Nem sírt. Valószínűleg már mindent értett.
— Összepakoltam a dolgaimat. Nem sokat. Anya azt mondta, vesz majd nekem újat.
— Veszek. Amit csak szeretnél.
Otthon Ira az előszobában fogadta őket.
— Ez a te műved?
— Ira, a gyerek előtt!
— Mi a különbség? Tudja csak a helyét. A kamrában fog aludni.
— A kamrában? Megőrültél?
— Hát hol máshol? Nincs felesleges szoba.
— A vendégszobában.
— Az az én dolgozószobám!
— Mostantól gyerekszoba lesz.
Kíra a falhoz lapulva állt. A szeme tele volt félelemmel.
— Apa, talán inkább menjek a gyermekotthonba?
— Szó sem lehet róla! Te az én gyermekem vagy, itt fogsz élni, velem.
— Majd meglátjuk — sziszegte Ira.
Az első hét pokol volt. Ira teljesen semmibe vette Kírát. Timofej csúfolta, fattyúnak nevezte.
A kislány külön evett, mindenki után. Egy összecsukható ágyon aludt a vendégszobában — Ira nem volt hajlandó ágyat venni neki.
— Minek költeni? Lehet, úgysem marad meg itt.
Kiril próbálta védeni a lányát, de egész napokat dolgozott. Otthon pedig állandó háború dúlt.
Tánya egy hónap múlva meghalt. Kiril elvitte Kírát, hogy elbúcsúzzon az anyjától.
A kislány a sír mellett állt, nem sírt. Csak az ajkát harapdálta, míg vérezni nem kezdett.
— Apa, anya a mennyben van?
— Igen, kicsim.
— Lát engem?
— Természetesen.
— Akkor jó leszek. Hogy ne szomorkodjon miattam.
Otthon egyre rosszabb lett minden. Ira nyíltan zaklatta a kislányt. Amikor Kiril nem volt otthon, még rendesen enni sem engedte.
Ráparancsolt, hogy takarítsa ki az egész lakást. Timofej átvette az anyja „stílusát” — elrejtette Kíra dolgait, összefirkálta, tönkretette a füzeteit.
Kiril próbált közbelépni.
— Ira, hagyd abba! Hiszen gyerek! Te meg felnőtt nő vagy!
— Idegen gyerek! Tudja csak, hol a helye!
— Ő az én gyermekem!
— A tiéd Timofej! Ez meg a te hibád!
A fordulópont három hónap múlva jött el. Kiril korábban ért haza a munkából. Otthon rémisztő kiabálás fogadta.
Kíra szobájában Timofej volt. Épp az övével verte a kislányt.
— Majd megtanulod, hogy ne nyúlj a dolgaimhoz!
— Nem nyúltam hozzá! — zokogta Kíra.
— Hazudsz, semmirekellő!
Kiril berontott a szobába. Kitépte a kezéből az övet, ellökte a fiát.
— Mit művelsz, te állat?!
— Elvette a tabletemet!
— Nem vettem el! — Kíra a sarokba húzódott.
— Még ha el is vette volna — milyen jogon bántod?
— Anya mondta, hogy nevelni kell!
— Anya mondta?
Kiril a feleségéhez ment. Ira a konyhában nyugodtan teázott.
— Te engedted, hogy verjék Kírát?
— Nevelni. Ne vegyen el idegen dolgokat.
— Ő egy gyerek! Hét éves gyerek!
— Na és? Hadd tanulja meg.
— Elég volt. Kész. Szörnyetegek vagytok! Elmegyek. És Kírát is viszem.
— Takarodj! De gondold meg — Timofej velem marad.
— Maradjon. Ha szadistát neveltél belőle, nekem ilyen fiú nem kell.
Egy óra alatt összepakolt. Kíra az ágyon ült, remegett.
— Apa, ez miattam van?
— Nem, kicsim. Miattuk. Menjünk el innen.
— És a bátyám?
— Ő nem a testvéred. Egy testvér ilyet nem tett volna.
Lakást béreltek. Egy kétszobásat a város szélén. Kíra először mosolygott, amikor meglátta a saját szobáját.
— Tényleg az enyém?
— Tényleg. Úgy rendezzük be, ahogy szeretnéd.
— Lehetnek rózsaszín tapéták?
— Akár aranyszínűek is.
A válás nehéz volt. Ira mindent követelt. A lakást megosztották, az autót eladták, Timofej után a gyerektartás a fizetés negyede lett.
De Kiril nem bánta. Látta, hogyan bontakozik ki Kíra. Ahogy megszűnik félni. Ahogy elkezd nevetni.
Az új iskolában eleinte nehéz volt. A gyerek zárkózott volt. De jó tanítónőjük akadt, segített a beilleszkedésben.
— Apa, lett egy barátnőm!
— Tényleg? Hogy hívják?
— Mása. Meghívott a születésnapjára!
— Remek! Veszünk neki ajándékot együtt…
… Egy évvel később Timofej felhívta.
— Apa, találkozhatnánk?
— Miért?
— Beszélni szeretnék.
A parkban találkoztak. A fia megnőtt, felnőttesebb lett. De a szeme nagyon szomorú volt.
— Apa, bocsáss meg nekem.
— Miért?
— Kíráért. Tévedtem.
— Tévedtél.
— Anya azt mondta, idegen nekünk. Hogy miatta hagytál el minket.
— Nem hagytalak el titeket. A kegyetlenségtől mentem el.
— Tudom. Most már tudom. Anya új férfit talált. Ő is „nevel” engem. Övvel.
— És?
— Megértettem, milyen lehetett Kírának… Meg lehetne őt látnom?
— Előbb megkérdezem tőle.
Kíra nem azonnal egyezett bele. Félt. De Kiril meggyőzte — talán a bátyja megváltozott.
Egy kávézóban találkoztak. Timofej egy hatalmas plüssmackót hozott.
— Kíra, bocsáss meg. Hülye voltam.
— Semmi baj. Mindenki szokott hülye lenni.
— Te… te tényleg a húgom vagy?
— Igen. Apa felől.
— Néha találkozhatnék veled?
Kíra az apjára nézett. Ő bólintott.
— Lehet. Ha többé nem fogsz…
— Soha! Megígérem!
Elkezdtek találkozni. Először ritkán, aztán egyre gyakrabban. Timofej ragaszkodni kezdett a húgához. Védte, segített neki a leckében.
Amikor betöltötte a tizennyolcat, az apjához költözött.
— Anya, elmegyek.
— Ahhoz az árulóhoz?
— Az apámhoz. És a húgomhoz.
— Ő nem a húgod!
— De igen. A vér szerinti húgom. Te pedig… te csak egy rosszindulatú nő vagy.
Ira egyedül maradt. Az új férje elhagyta, amikor fiatalabbat talált. Timofej nem hívta. Kiril pedig abbahagyta a gyerektartás fizetését — a fia nagykorú lett.
A város szélén lévő kétszobás lakásban szűk volt a hely, de… boldog volt az élet. Kíra nőtt, kiválóan tanult. Timofej egyetemre járt, mellette dolgozott.
Esténként mind együtt ültek a konyhában. Teát ittak, beszélgettek, nevettek.
— Apa — mondta egyszer Kíra. — Köszönöm, hogy elhoztál engem.
— Én köszönöm neked.
— Miért?
— Azért, mert megszülettél. Mert megmutattad, mi az igazán fontos az életben.
— És mi az, ami fontos?
— A szeretet. Nem a vagyon, nem a státusz. A szeretet.
Timofej bólintott.
— Apának igaza van. Akkor értettem meg, amikor anya inkább az új férfit választotta helyettem.
— Ő egyszerűen boldogtalan — mondta Kíra.
— Miért véded őt? Mindezek után?
— Mert a harag azt pusztítja el, aki haragszik. Anya mondta nekem. Az igazi anyám.
Kiril átölelte a lányát.
— Okos asszony volt az anyád.
— Az volt. De nekem van apám. És bátyám. Ez is család.
— Igazi család — tette hozzá Timofej.
És ez igaz volt. Nem mindig a vér tesz családdá. Néha a döntés. A döntés, hogy együtt legyünk, bármi történjék is.
