– Elaltatott, elment az én kabátomban, elvitt százezeret meg a macskát. De minek a macskát? Őt sajnálom a legjobban! – zokogta a férfi a rendőrkapitányságon.
Nyomorultul nézett ki. Feldagadt arca volt. Erős szag árulkodott a nemrég véget ért dorbézolásról. Minden fényképet megmutatott a telefonján. A feljelentést is megírta, de remegett a keze. Állítólag a bánattól.
– Fiúk, találják meg őt, jó? Hozzák vissza nekem Miklós Miklósicsot! – könyörgött a károsult, miközben könnyeit szétkente az arcán.
– Ki az a Miklós Miklósics? – kérdezte egy fiatal hadnagy.
– Hát ki lenne? A macskám! Miklós Miklósics! Bajszos. Akit az a tolvaj nő elvitt! – csapta össze a kezét a férfi.
– Nem mehetett el magától? – vetették fel.
– Soha az életben! Először is minden ablak bukóra zárva volt, a balkon is. Másodszor, fél az utcától. Pórázon sem hajlandó sétálni! Ő vitte el, az biztos. Egy gazfickó. Minden olyan ködös, de arra emlékszem, hogy nagyon megtetszett neki a macskám. Mintha még most is hallanám a szavait: olyan, mint egy reklámból. Csíkos, jól megtermett. Nekem Kolja ajándékozta, a barátom. Együtt szolgáltunk a seregben. Tizenöt évig nem láttuk egymást! Aztán egyszer csak rátaláltunk egymásra az interneten. És kész! Elmentem hozzá, aztán ő jött el hozzám! És hozott nekem egy kiscicát. Koljának pedig az apai neve Miklósics. Hát így neveztem el a macskát is! A feleségemmel elváltunk, most ő a családom. Megtalálják, ugye? – ismét reménykedve nézett a rendőrökre.
– A kabátja és a pénze is eltűnt. Egyébként miért nem a kártyán volt a pénz? Miért a szőnyeg alatt? – hangzott a kérdés.
– Hát mert előző nap anyám felhívott, pénzt kért. Le is vettem. Be akart ugrani, de megbetegedett. Készpénz kellett neki. Erre én elmentem ebbe a klubba, ahol megismerkedtem ezzel a… gazemberrel. Jaj, fiúk. Ne ismerkedjetek ilyen helyeken. A pénzt pedig néha a szőnyeg alatt tartom. Anyám tanított így. Úgy látszik, őt is. És nagy valószínűséggel tett valamit az italomba. Engem nem könnyű kidönteni, jól bírom az erőset. Uraim! A macskát adják vissza, jó? – kezdte megint.
– Nem sajnálja a kabátot és a pénzt? Mintha kevesebbet beszélne róluk – mosolygott a hadnagy.
– Ugyan már, veszek másik kabátot. Az csak egy tárgy. A pénz… hát, majd megoldjuk. De a macska.
– Jaj, mit tegyek! Hiszen ő nekem a családom! – mondta, majd lerogyott egy székre, és az áldozat ismét zokogásban tört ki.
Csend telepedett a helyiségre. Vizet adtak neki inni.
És végül, friss nyomokon haladva, a kameráknak köszönhetően mégiscsak megtalálták az idegen tulajdon „kedvelőjét”.
A kabátot már sikerült eladnia a szomszédjának. A pénzből pedig harmincezret elköltött.
A macska viszont, Miklós Miklósics, ijedten ült a tolvajnő konyhájának sarkában. Az asszony valóban meg akarta tartani magának – nagyon megtetszett neki.
– Miklós Miklósics! Köszönöm, fiúk! Adjon az Isten jó egészséget maguknak! Mégiscsak megtalálták! – suttogta, magához szorítva a pihe-puha cicát, a vendégek nagy kedvelője, amikor a rendőrök visszahozták neki.
Igen, idegenekkel óvatosabban kell bánni. Mert így, egy pillanat alatt, sok mindent el lehet veszíteni!
Hogy ne maradjatok le az új, érdekes számotokra publikációkról, iratkozzatok fel az oldalra! Írjátok meg gondolataitokat és érzéseiteket kommentben, támogassatok egy lájkkal!
