Marina az ablaknál állt, és a szürke februári udvart nézte. A hó már elfeketedett, mocskos latyakká vált, amit a házmesterek hiába próbáltak eltakarítani az aszfaltról. Hallotta, ahogy Dima a konyhában matat, munka után teát tölt magának. Egy átlagos hétfő este. Egy átlagos lakás egy átlagos házban, a város szélén.
— Maris, emlékszel, mondtam neked, hogy anyuéknál meg Szerjózsánál felújítást terveznek? — a férje hangja túlságosan is könnyednek tűnt, ami azonnal gyanússá tette.
Marina megfordult. Dima a nappali ajtajában állt, bögrével a kezében, az arca pedig azt a sajátos bűntudat–makacsság keveréket tükrözte, amit Marina hét év házasság alatt megtanult felismerni.
— Mondtad — felelte röviden, majd ismét az ablak felé fordult.
— Érted, ott tényleg nagy a baj. Szerjózsát kirúgták a munkahelyéről, nincs pénze albérletre, visszaköltözött anyához. És abban a kétszobás lakásban… Láttad, amikor legutóbb ott voltunk. A tapéta leválik, a fürdőben repedt a csempe, a konyhában elkopott a linóleum. Így hogy lehet ott élni, mondd?
Marina hallgatott. Tudta, mire megy ki a játék.
— Szóval elhatározták, hogy rendbe teszik. Nem luxusról van szó, csak a legalapvetőbb dolgokról — hogy normális legyen. Szerjózsa harminckét éves, ideje lenne családot alapítania, de hogyan vigyen haza egy lányt, ha ott ilyen állapotok vannak?
— Dima — Marina megfordult, és egyenesen ránézett. — Mennyi?
A férfi elkapta a tekintetét.
— Hát… Olyan kétszázötvenezer elég lenne nekik. Már csináltak költségvetést, megegyeztek a mesterekkel. Nem kell túlbonyolítani, csak a legszükségesebb.
— Kétszázötvenezer — ismételte Marina. A hangjában nem volt kérdés, sem meglepetés. Csak fáradtság. — Az a pénz, amit a mi fürdőszobánkra gyűjtöttünk. Az a pénz, amiért másfél évig plusz műszakokat vállaltam, lemondtam az új ruhákról, meg gyakorlatilag mindenről.
— Marinka, érts meg! Ez az anyám. A testvérem. Ők ilyen helyzetben vannak, mi meg…
— Mi meg mi? — érezte, hogy odabent valami sötét és nehéz forrni kezd. — Nekünk minden rendben van, ugye? Nálunk nem folyik a kád? Nem pereg a csempe? Nem feketedtek el a fugák úgy, hogy semmilyen vegyszer nem szedi le?
— Kibírjuk még egy évig, nem halálos dolog!
Marina becsukta a szemét, és mély levegőt vett. Nem szabad elszakadni. Nem szabad kiabálni. Nyugodtan, felnőtt módon kell beszélni.
— Dima, hadd emlékeztesselek. Szeptemberben anyád két hétig nálunk lakott, mert a lakásában csövet cseréltek. Három emberre főztem, takarítottam, mostam a ruháit. Októberben a testvéred egy hónapra elvitte az autónkat, mert állítólag munkához kellett. Annak a munkának, ahonnan aztán részegen kirúgták, egyébként. Novemberben anyád „kölcsönkért” harmincezer forintot gyógyszerekre. Soha nem adta vissza. Újévre huszonötezerért vettünk nekik ajándékokat, mert te azt mondtad — hát mégsem adhatunk nekik valami vacakot, hiszen közeli rokonok.
— Mi köze van ennek ide?
— Az, hogy a családod évek óta a mi pénzünkből él! — emelte fel a hangját, a saját ígéretének ellenére. — És amikor én legalább megpróbálok tiltakozni, te elkezdesz megszégyeníteni. Azt mondod, szívtelen vagyok, hogy ők rokonok, hogyan lehet nem segíteni nekik.
Dmitrij olyan erővel tette le a bögrét a dohányzóasztalra, hogy a tea kilöttyent.
— Igen, mondom! És mondani is fogom! Mert ez az igazság! Te csak magadra gondolsz, a saját kényelmedre, valami fürdőszobára, miközben az anyám hatvanéves, és megérdemli a nyugodt öregkort!
— És én mit érdemlek? Semmit? — Marina hangja megremegett. — Heti hat napot dolgozom, aztán hazajövök, főzök, takarítok, mosok. Hétvégén plusz műszakokat vállalok, hogy legalább valamennyit félretehessünk. Két éve lemondtam a továbbképzésről, mert anyádnak fájt a foga, és drága korona kellett neki. Én…
— Marina, elég! — legyintett, mintha csak egy idegesítő legyet hessegetne el. — Szándékosan most mindent egy kalap alá veszel, hogy bűntudatom legyen. Az én családom mindig kész volt segíteni. Emlékszel, amikor apád kórházba került, ki segített először pénzzel?
— Dima, az apám négy éve meghalt. Anyád adott ötvenezer forintot, amit három hónap múlva visszafizettünk. Ez volt az egyetlen alkalom az összes év alatt.
— Na látod! Segítettek mégis!
Marina odalépett a kanapéhoz, és leült rá. Az ereje hirtelen elfogyott.
— Nem akarsz meghallani — mondta halkan. — Soha nem akarsz igazán meghallani engem. Számodra csak az anyád és a testvéred létezik. Én pedig… nekem csak kényelmesnek kell lennem. Bele kell egyeznem, mosolyognom kell, és oda kell adnom mindent, amink van.
Dima leült mellé, a hangja lágyabb lett:
— Marinka, ugyan már. Szeretlek. Csak érts meg, ők az én családom. Nem tudok nekik nemet mondani. Főleg most, amikor Szerjózsának ilyen nehéz időszaka van. Felnőtt férfi, szégyen neki az anyjánál lakni. Segíteni kell neki, hogy talpra álljon.
— Szerjózsa harminckét éves — ismételte fáradtan Marina. — Öt év alatt harmadszor rúgják ki a munkahelyéről. Mindig ugyanazért az okért: részegen megy be dolgozni. Semmi kedve változtatni, mert tudja, hogy az anyja mindig befogadja, te pedig mindig adsz neki pénzt. Minek erőltesse meg magát?
— Nincs jogod így beszélni a testvéremről!
— Jogom van kimondani az igazságot. Különösen akkor, ha ez az igazság a mi pénzünket és a mi életünket érinti.
Dima felállt, és járkálni kezdett a szobában. Marina látta, hogyan feszülnek meg az állkapcsán az izmok. Ez azt jelentette, hogy dühös, de próbálja visszafogni magát.
— Rendben — szólalt meg végül, és a hangjában hideg elszántság jelent meg. — Akkor legyen így. Vagy beleegyezel, hogy segítsünk a családomnak, vagy én befejezem az összes próbálkozást a gyerekvállalással.
Marina megdermedt. Néhány másodpercig csak nézte őt, nem hitt a fülének.
— Mit mondtál az imént?
— Hallottad. Két éve próbálkozunk, és semmi nem sikerül. Tudom, hogy szeretnél gyereket. Én is szeretnék. De ha képtelen vagy a legelemibb módon megérteni a családom helyzetét, akkor talán nem is kellene gyereket vállalnunk. Mert egy gyereknek olyan anya kell, aki nem csak magára tud gondolni.
Valami Marina belsejében halk kattanással a helyére került. Mintha hosszú ideig egy sötét folyosón tapogatózott volna, falakba ütközve, és most hirtelen kilépett volna a fényre. És mindent olyannak látott, amilyen valójában.
— Ha ultimátumot adsz, akkor elmegyek tőled — mondta. A hangja egyenletes és nyugodt volt, és ez a nyugalom őt magát is meglepte. Egyszerűen belefáradt az engedelmességbe.
Dmitrij értetlen mosollyal fordult felé:
— Mit beszélsz? Milyen elmegyek?
— A lehető legkomolyabban mondom. Elmegyek tőled. Beadom a válópert.
— Marisa, hagyd abba ezt az ostobaságot. Meg akarsz ijeszteni? Jó, jó, elsiettem. Nem kellenek semmilyen ultimátumok.
— Dima, nem ostobáskodom — felállt, és a szemébe nézett. — Most végre megértettem, mi történik. Két éve nem tudunk gyereket csinálni. Minden vizsgálaton átestem. Nálam minden rendben van, az orvosok szerint nem bennem van a hiba. Te viszont nem vagy hajlandó kivizsgáltatni magad. Miért?
— Ezt már megbeszéltük. A családomban minden férfi egészséges volt, mindenkinek volt gyereke. A nagyapámnak öt, apámnak kettő. A probléma biztosan nem bennem van.
— Biztosan nem benned — ismételte. — Annak ellenére, hogy még a legegyszerűbb vizsgálatot is megtagadod. Mert ha kiderülne, hogy a gond benned van, összeomlana ez az egész illúzió a család „egészséges férfiairól”. És akkor be kellene ismerned, hogy nem vagy olyan tökéletes, mint amilyennek hinni szeretnéd magad.
— Marina, ez képtelenség!
— Ez az igazság. Ahogy az is, hogy évek óta kihasználsz. Dolgozom, pénzt keresek, befektetem ebbe az otthonba, a közös életünkbe. Te pedig újra és újra mindent odaadod az anyádnak és a testvérednek. Gyereket akartam. Saját családról álmodtam. Ehelyett valami párhuzamos valóságban élek, ahol felnőtt férfiakat kell kiszolgálnom, akik még egy fürdőszobát sem képesek megjavítani, és a munkahelyükön sem tudnak megmaradni.
— Állj! — Dmitrij végre felfogta a helyzet komolyságát. — Marina, beszéljünk nyugodtan. Értem, hogy fáradt vagy. Talán tényleg ki kellene venned egy szabadnapot, pihenned egy kicsit. Mindannyian mondunk néha olyat, amit nem gondolunk komolyan…
— Nem hirtelen beszélek, Dima. Régóta gondolkodom ezen. Csak nem volt bátorságom beismerni magamnak, hogy a házasságunk nem is házasság. Ez egy számodra kényelmes konstrukció, ahol én a dadus és a pénztárca szerepét töltöm be a családod számára. Az én vágyaim, az álmaim, az életem — mindez teljesen lényegtelen.
Bement a hálószobába, és az ágy fölötti szekrényből elővette a régi sporttáskát.
— Mit csinálsz? — Dmitrij az ajtóban állt, és először az egész este során bizonytalanság csendült a hangjában.
— Csomagolok. Ma éjjel Lenánál alszom, holnap pedig elkezdek albérletet keresni.
— Marisa, várj már! Hiszen mindent meg tudunk beszélni!
— Megbeszélni már késő. Két éve próbálok mindent megbeszélni. Valahányszor az anyád vagy a testvéred akart valamit, megpróbáltam elmagyarázni, hogy nekünk is vannak terveink, hogy magunkra is kell gondolnunk. És te minden alkalommal azt mondtad, hogy önző vagyok. Hogy a család szent. Csakhogy a „család” szó alatt te valamiért mindig csak az anyádat és a testvéredet érted. Én pedig ebben a családban mintha nem is léteznék.
Marina elkezdte pakolni a holmiját a táskába. Dmitrij belépett a szobába.
— Rendben! Rendben, nem adok nekik pénzt! Megcsináljuk a fürdőszobát, jó? Csak ne menj el.
Marina megállt, és felé fordult.
— Dima, tényleg nem érted? Nem a fürdőszobára szánt pénzről van szó. Hanem arról, hogy az előbb a gyerekkel zsaroltál meg. Azt mondtad, felhagysz a próbálkozásokkal, ha nem adom oda mindazt, amit összegyűjtöttünk, a családodnak. A legnagyobb vágyamat használtad fel manipulációra. És ez… ez mindent lenulláz.
— Nem zsaroltalak! Csak azt akartam, hogy megértsd, hogy…
— Hogy az én vágyam a gyerekvállalásra kevésbé fontos, mint a testvéred felújítása? Megértettem. Mindent megértettem.
Dmitrij leült az ágy szélére.
— Nem így akartam — mormolta. — Csak anya hívott, sírt. Azt mondta, Szerjózsának nagyon rossz, depressziós. Hogy ha most nem segítünk, teljesen lecsúszik.
— Szerjózsa már régen lecsúszott — mondta Marina keményen. — És tovább fog csúszni, mert te és az anyád állandóan alátoljátok. Nem akar dolgozni — ti etetitek. Elissza a fizetését — ti pénzt adtok. Harminckét évesen nem képes lakást bérelni — ti felújítást csináltok más pénzéből. Pontosabban az én pénzemből.
— Marina, ez az én családom…
— És én? Én ki vagyok? Hét éve vagyok a feleséged. Én nem vagyok család?
Hallgatott. És ebben a hallgatásban benne volt a válasz minden kérdésére.
Marina becipzározta a táskát.
— Felhívom az ügyvédet. A lakás a te neveden van, nem fogok semmit követelni. Csak a válást.
— Várj… és a gyerek? Hiszen annyira akartad…
Marina hosszan ránézett.
— Olyan férfitól akartam gyereket, aki szeret engem. Aki számára fontos vagyok. Te pedig… te az anyádat és a testvéredet szereted. Ez a te választásod, és én tiszteletben tartom. De ebben a háromszögben élni többé nem tudok és nem is akarok.
Marina anélkül ment ki a lakásból, hogy visszanézett volna. Odakint hideg volt, a hó nagy, vizes pelyhekben kezdett hullani. Taxit hívott, és leült a bejárat melletti padra.
A telefon rezgett — Dmitrij üzeneteket írt. Először dühöseket, vádaskodókat. Aztán könyörgőket. Majd megint dühöseket. Marina nem válaszolt.
Furcsa érzés volt — mintha hatalmas teher esett volna le a válláról. Először hosszú idő óta Marina úgy érezte, hogy végre teljes tüdővel tud lélegezni.
Előtte az ismeretlen állt. Albérlet, talán egy ideig anyagi nehézségek. Válás. De előtte volt a szabadság is. A lehetőség, hogy önmagáért éljen. A lehetőség, hogy találkozzon egy olyan emberrel, aki nem pénzforrásként és ingyen munkaerőként értékeli, hanem társként.
A taxi tíz perc múlva érkezett meg.
Másfél év telt el.
Marina a munkahelyével szembeni kávézóban ült, kapucsínót ivott, és a telefonján nézte a híreket. Keze ösztönösen a gömbölyödő hasára simult — a terhesség hatodik hónapjában volt, hamarosan már nehéz lesz lehajolnia.
— Szia, Mariska — egy ismerős hang késztette arra, hogy felnézzen.
Dmitrij állt az asztala mellett, kissé esetlen mosollyal. Sokkal megváltozott — megöregedett, lefogyott, mély ráncok jelentek meg a szája körül.
— Szia, Dima — bólintott. — Ülj le, ha szeretnél.
Bizonytalanul leült vele szemben.
— Hallottam, hogy férjhez mentél.
— Igen. Nyolc hónapja.
— És rögtön… — a hasára intett.
— Igen, rögtön — elmosolyodott. — Két hónappal az esküvő után tudtuk meg.
Dmitrij a kezét nézte, amelyek az asztal szélét szorították.
— Akkor végül mégis bennem volt a hiba — mondta tompán.
— Úgy tűnik — Marina nem akart hazudni, sem vigasztalni.
— Később kivizsgáltattam magam. Már a válás után. Az orvos azt mondta… szóval kezelhető lett volna. Csak időben kellett volna orvoshoz fordulni.
Hallgattak.
— Hogy van az édesanyád? És Szerjózsa? — kérdezte Marina inkább udvariasságból.
— Jól vannak. A felújítást egyébként megcsinálták. Szerjózsa talált egy új munkát, egyelőre tartja magát. Anyu egészséges, és azt mondta, adjam át az üdvözletét, ha látlak.
— Add át az enyémet is.
Újabb szünet következett, hosszú és kínos.
— Marina, én… szeretném mondani. Neked volt igazad. Mindenben. Kihasználtalak. Nem becsültelek. Csak anyámra és a testvéremre gondoltam, rád pedig teljesen nem figyeltem. Bocsáss meg.
Marina ránézett — erre az egykor szeretett emberre, akivel hét évet élt le. És nem érzett sem haragot, sem sérelmet. Csak nyugalmat.
— Megbocsátok neked, Dima. Már régen megbocsátottam.
— Köszönöm — felállt. — Akkor megyek. Boldogságot kívánok neked. Neked és a babának.
— Köszönöm.
Marina nézte, ahogy elmegy — görnyedt háttal, megöregedve, üres tekintettel. Aztán a pillantása a telefonjára esett, ahol a képernyőn egy fénykép világított: ő és Anton egy gyógyfürdőben, ölelkeznek és nevetnek.
Anton. A férje. Az az ember, aki az első naptól kezdve egyenrangú félként bánt vele. Aki az ismerkedésük után elsőként elment kivizsgáltatni magát, amikor Marina mesélt neki az előző házasságáról. Aki mindig azt mondta: „a mi pénzünk”, nem pedig „az enyém” és „a tiéd”. Aki minden kérdésben kikérte a véleményét. Aki legalább annyira boldog volt a terhesség hírének, mint ő maga.
Marina megitta az utolsó korty kávét, otthagyta a borravalót, és kilépett az utcára. Szeptember eleje volt, meleg, napos nap. Előtte egy szokásos munkanap állt, aztán otthon vacsora a férjével, beszélgetések a jövőről — arról, milyen színű legyen a babakocsi, és hogyan nevezzék el a kicsit.
Egy átlagos élet. De milyen boldog.
Elmosolyodott a gondolataira, és elindult a megálló felé. Valahol ott, a múltban maradt az engedelmes Marina, aki félt ellentmondani, félt tiszteletet követelni magának, félt elmenni. Itt, a jelenben pedig már egy egészen más nő lépkedett — szabad, szeretett és boldog.
És mindez azért történt, mert egy napon volt ereje kimondani:
„Ha ultimátumot adsz, akkor elmegyek tőled.”
