Aszja szinte futva indult a ház mögötti bolt felé. A kisgyermekét a lakásban hagyta a férjével. Andrej félt, nem tudott, és nem is akart megtanulni egy csecsemőt ellátni. Még pelenkát sem volt hajlandó cserélni, ezért Aszja sietett, mert ki tudja, mi történhet odahaza. A szupermarketig már csak úgy ötven méter volt hátra. Itt a szépségszalonjuk, az ott pedig a patika.
Állj! Aszja hirtelen megállt, mintha üvegfalba ütközött volna. Ismerős babakocsi a patika előtt. Megörült, odalépett, és meglátta Mihályt. Miska a barátnője kisfia volt. Mindössze öt hónappal idősebb Aszja lányánál. Először örült, aztán hirtelen felfogta: hogyan lehet egy gyerek itt egyedül a babakocsiban? Talán Vika bent van a patikában?
– Szia, barátnőm – Aszja, el sem mozdulva a babakocsi mellől, felhívta a lépcsőházbeli szomszédját.
– Szia.
– A patikában vagy?
– Nem, itthon.
– Egyedül vagy, vagy Miskával?
– Miért kérdezed? Mihályt elvitte az anyósom. Sétálni akart vele, én meg pihenek, élvezem a csendet.
– Vika! – szólt rá szigorúan Aszja.
– Mi az?
– Tudod, hogy a fiad itt van egyedül, az utca közepén, a babakocsiban?
– Mit jelent az, hogy az utca közepén? Hol van Szvetlana Fjodorovna?
– Nem tudom! Boltba indultam, megláttam a babakocsit, azt hittem, üres, és ti valahol a közelben vagytok, beugrottatok a patikába vagy a szalonba. De majdnem elájultam, amikor odamentem és megláttam Miskát, egyedül! Sokkoló.
Hogy Vika milyen stresszt élt át otthon, azt Aszja el sem tudta képzelni. Vika megpróbálta szavakba önteni, gyorsan, hangosan, előszedve a szókincséből minden jelzőt az anyósára.
– Na, én bosszút állok azon a…! Többé a közelébe sem engedem Mihálynak! Még Tolinak is elmondom… Majd helyre teszi az anyját.
– Tanítsuk meg egy leckére – javasolta Aszja.
A kis Mihály mosolyogva nyújtotta a karjait a jól ismert néni felé.
– Elviszem őt, hadd rohangáljon az anyós!
– Pontosan! Indulok érte.
– Jó, gyere ki, odaadom Mihályt. Az anyósod meg hadd fusson körbe a környéken! Legközelebb majd a fejével gondolkodik, nem mással.
Aszja kivette Mihályt a babakocsiból. A patikából egy idős pár jött ki, és észre sem vették a fiatal nőt a babakocsi mellett. Azt hitték: anya a gyermekével. Pár perc, még annyi sem kellett, és a barátnők mindent elintéztek. Aszja elfelejtette, hogy a lánya otthon van az apjával, aki fél odamenni a kiságyhoz; most a barátnőjének segített, megmentette a gyermekét.
A lépcsőház előterében még váltottak pár szót Vikával, miközben elítélték Toli anyját.
– Hogy lehet ilyet tenni?!
– Elment az esze!
– Nem kétlem. Vika, tarts ki, ne idegeskedj túlzottan. Értem, megijedtél.
Vika magához szorította a kisfiát, csókolgatta, a baba pedig nem értette, miért szorongatják és adják kézről kézre.
– Most hadd idegeskedjen ő. Többé a közelébe sem engedem Mihálynak! – biztosította Aszját.
A nők elváltak. Vika hívta a liftet, felment a szintjére. Aszja pedig elindult a boltba, de a másik irányba – ez közelebb volt. Gyorsan megvette, amire szüksége volt, és ő is hazatért a férjéhez és a lányához.
Aszja és Vika közben végig telefonáltak és üzeneteket küldtek egymásnak. Aszját érdekelte, mennyi idő múlva jelenik meg Vika anyósa, és esik térdre előtte. Mit fog mondani a buta akciójáról? Gyereket az utcán hagyni! Egy felnőtt nő! Anya és nagymama! Mekkora agyatlan tyúknak kell ehhez lenni?
Közben Szvetlana Fjodorovna, szinte nem érezve a lábát, rohangált a patika körül, kérdezősködött a gyerekről, az unokájáról. Leírta őt a ritka járókelőknek, visszament a patikába, remegett, alig tudott beszélni, és elmagyarázta a helyzetet: ellopták az unokáját! Amíg ő itt gyógyszert vett és vérnyomást méretett. Úgy gondolta, csak egy percre ugrik be a patikába, egy pillanatra, de a kis sorban rosszul lett, a gyógyszerész felajánlotta, hogy megméri a vérnyomását. 3–5 percet volt bent. Többször kinézett az ablakon, nézte az unokáját a babakocsiban. Amikor utoljára kinézett, Mihály már nem volt ott.
A nagymama majdnem lezuhant a lépcsőről, amikor kiszaladt az utcára. Szvetlana Fjodorovna rosszul lett. Rendőrt hívtak. Hívta Vikát, de az nem vette fel. Tudta, miért hívja az anyósa már tizedszer is, és nem vette fel. Vika továbbra is tájékoztatta a barátnőjét, hangüzeneteket küldött neki. Mindkettőjüknek mulatságos volt.
Azt is szerette volna, ha a férje meggyőződik róla: az anyjára nem lehet rábízni a fiukat! Csak az ő jelenlétükben. Vika nem kételkedett – Toli az ő oldalán lesz. Az anyós örökre megjegyzi ezt a napot! És többé nem fogja a fiának szemére vetni, hogy ritkán látja az unokáját. És nem fogja őt uszítani.
Szvetlana Fjodorovna végül mégis berohant a menyéhez. És igen, majdnem térdre rogyott előtte közvetlenül az ajtóban, a lépcsőházban. Annyira fel volt zaklatva, hogy észre sem vette a menye háta mögött, a lakás mélyén az unokát a járókában. Ide-oda szaladgált, nekicsapódva a falak sarkainak.
– Vika, bocsáss meg! Vika, tényleg csak egy pillanatra… figyeltem az ablakból, aztán a vérnyomás… Vika! A rendőrség már kint van, kérdezik a járókelőket. Összegyűjtik a kamerafelvételeket. Mindenki keresi… Mih…
Vika a falhoz lépett. Szvetlana Fjodorovna meglátta az unokáját. Állt és nézte a gyereket, nem értette, hogyan került ide.
Elsötétült előtte a világ.
– Na, folytassa csak! – mondta Vika, összefonva a karját a mellkasán, és figyelmesen hallgatta. – A rendőrségnek is ezt mesélte? Egyáltalán ki hívta ki őket? Magától ennyi ész sem telt volna, ha egyedül hagyta a gyereket az utcán a babakocsiban. Magára még egy macskát sem lehet rábízni, nemhogy az unokáját!
– De hogy… ő… itt van? – próbálta felemelni elnehezült karját Szvetlana Fjodorovna. – Nem értem… nem tudom felfogni…
– Akadtak rendes emberek, nem mentek el mellette. De magának nem szabad a közelébe mennie Mihálynak, ezt én mindig is tudtam. Csak a fia iránti tiszteletből…
Szvetlana Fjodorovna lassan megfordult, és elindult a lift felé. Veszekedni, magyarázkodni nem volt ereje. A patikánál még mindenkit figyelmeztetni kellett, hogy a gyerekkel minden rendben van.
A nő beszállt a liftbe, az ajtók becsukódtak, de a földszinten már nem a saját lábán szállt ki a fülkéből. A mentőre nem kellett sokáig várni, ott állt a patika előtt.
Mihály nagymamáját kórházba vitték.
A rendőrség felment Viktóriához, és meggyőződött róla, hogy a gyerekkel minden rendben van. Vika elmagyarázta nekik, hogyan történt minden. Az anyósa elvesztette a józan eszének maradékát is, amikor egyedül hagyta a gyereket az utcán. Hosszan hallgatták a felzaklatott anyát, próbálták elmagyarázni, hogy a barátnője tetteiben akár bűncselekmény tényállása is felfedezhető, és felelősségre lehetne vonni.
De Vika hajthatatlan volt! Aszja megmentette a fiát, nem ellopta. A gyermeket veszélybe az anyósa sodorta, amikor magára hagyta.
Felesleges volt vitatkozni. A fiatal anyával elbeszélgettek, és ennyiben hagyták a dolgot.
Tolik a szokásos időben, este hétkor jött haza a munkából. Semmit sem sejtett, bár a felesége már az ajtóban figyelmeztette: olyat fog most mesélni neki!
Csakhogy Vikánál ez mindennapos volt. Hol a sorozata egyik epizódja volt túlságosan felkavaró, hol a szupermarket pénztárosával veszett össze, hol valamelyik barátnőjéről tudott meg valami hihetetlent.
Anatolij megmosta a kezét, felvette a fiát, és vele együtt bement a konyhába. Vika terített a vacsorához, közben mesélt:
– Ma akár a karodban sem tarthatnád a fiadat. És talán soha többé nem is látnád…
Anatolij figyelmesen ránézett a feleségére.
– Igen, igen! Anyád itt valami egészen elképesztőt művelt!
– El kellett volna vinnie Mihályt, és csak sétálnia vele pár órát. Egy héttel előtte kérte. Mi történhetett volna? Nem jött el? Mihály nem akart vele menni?
– Dehogyisnem, simán elment vele! Tudod, ő ilyen, mindenkivel elmegy. De a te anyád! Képzeld el…
És Viktória mindent elmondott a férjének, szóról szóra. Hogyan hívta fel a barátnője, és közölte vele, hogy Mihály majdnem az úttesten volt, egyedül a babakocsiban, felnőttek nélkül, nagymama nélkül.
Vika szíve megállt, miközben hallgatta Aszját. Elmondta, hogyan beszélték meg a barátnőjével, és hogyan mentette meg a fiukat, majd adta vissza az anyjának.
Hosszú történet volt, Anatolij türelmesen hallgatta, a szemöldöke egyre közelebb húzódott az orrnyergéhez. Vika már az asztalnál ült, Anatolij viszont nem tudott egy helyben maradni, felállt.
Miután áthelyezte a fiát az etetőszékbe, dühösen ránézett a feleségére, és egyenesen kimondta:
– Te hülye vagy! Nem, ti ketten, te meg a barátnőd, egyáltalán normálisak vagytok? Vagy teljesen elvesztettétek az eszeteket, miközben egész nap az internetes videókat pörgetitek?!
– Tolik… – Vika felállt az asztaltól. Annyira fájt neki, annyira rosszul esett.
– Teljesen meghibbantál? Anyámnak szíve van! Hol van most?
– Nyugodtan hazament, láttam, ahogy beszállt a liftbe.
Anatolij átment a másik szobába, és tárcsázni kezdte az anyját. Szvetlana Fjodorovna azonnal felvette, vagy talán nem is ő volt – Vika nem tudta kivenni a hangokat. Amikor benézett a férjéhez a nappaliba, az elszáguldott mellette az előszobába, és golyóként kiviharzott a lakásból, még odakiáltva útközben:
– Kórházban van!
Anatolij három napig nem jelent meg otthon, és a felesége nem is hívta. Miért tette volna? Azon a napon ő sérült meg, neki és a fiuknak volt szüksége pszichológiai és orvosi segítségre.
A gyerek megijedhetett volna, elrabolhatták volna, vagy akár bántalmazhatták is. Bármi megtörténhetett volna!
Bármennyire is győzködte magát Vika, a kisfia mellette volt, nála, az anyósa viszont kórházban feküdt, és nem tudta, mi van vele. Nem akarta megkérdezni a férjét – rá is haragudott. Végül mégis ő hívta fel először.
– Tolik, mikor jössz haza?
– Egyelőre nem tudom. Nappal dolgozom, este anyához megyek.
– Éjszakára haza tudsz jönni?
Tolik nem kertelt sokáig, egyszerűen csak annyit mondott: „majd meglátjuk”. Érezhető volt, hogy nem akarja látni és hallani Vikát. Vikának bocsánatot kellett kérnie tőle, be kellett ismernie, hogy nem volt igaza, és így nem lehetett volna viselkedni az édesanyjával.
Még az anyósát is meglátogatta a kórházban, de bűntudatot nem érzett, és nem kért tőle bocsánatot.
Tolik visszatért a családjához, lassan minden rendeződött, de a gyermekét Vika többé nem bízta az anyósára. Szvetlana Fjodorovna már nem is kérte. Eljött, megnézte az unokáját, játszott vele, aztán hazament.
Néhány évvel később, amikor a fiataloknak megszületett a lányuk, Vika szemrehányást tett a férjének: az anyja teljesen közömbös az unokákkal szemben, nem viszi el őket magához, nem segít.
Tolik a feleségének válaszolt, magáért és az anyjáért is:
– Az édesanyánál senki sem gondoskodik jobban a gyerekekről! Az én anyámnak magas a vérnyomása, szívproblémái vannak, vigyáznia kell magára.
💬 Barátaink, ha szívesen olvastok még több ilyen történetet, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket, hogy tovább írjunk!
