Natálja Petrovna hazaért. Kinyitotta a lakása ajtaját, és a meglepetéstől felkiáltott – a küszöbön a lánya állt, és sírt.
– Szvetlana, történt valami? – aggódott az anya.
– Anya, nem lesz esküvő! A szülei megtiltották Romannak, hogy velem találkozzon…
– Hát még ilyet! – csodálkozott Natálja Petrovna.
– Azt mondták a szülei, hogy nem vagyok hozzá illő! – zokogott tovább Szvetlana.
– Szvetlana, találtál min sírni! Nem érdemli meg a könnyeidet az a Romka. Kiállt érted egyáltalán?
– Csak hallgatott…
– Drágám – ölelte át az anya a lányát. – Értem, min mentél keresztül ma… Ne törődj velük egyáltalán! Hidd el, mindez bumerángként fog visszatérni hozzájuk!
– Anya, miért vagyunk mi ketten ilyen szegények?! – sírt tovább Szvetlana.
– Egyáltalán nem vagyunk szegények! – tiltakozott az anya. – Van saját lakásunk, igaz, csak kétszobás, de a miénk. Könyvelőként dolgozom, a fizetésem teljesen rendben van. Igaz, soha nem dúskáltunk, de nyomorban sem éltünk. Hamarosan te is dolgozni kezdesz, és még jobban fogunk élni!
…Valamikor Natálja Petrovna maga is átélte ugyanazt, amit ma a lánya… Akkor, közvetlenül az egyetem elvégzése után a szerelme felajánlotta, hogy bemutatja a szüleinek. A szülők jómódú emberek voltak. És élesen tudtára adták a kis járási városból származó lánynak, hogy a fiuk sokkal többre érdemes…
Azután a találkozó után Natálja azonnal visszautazott a szülővárosába. Nem sokkal később pedig rájött, hogy gyermeket vár. A lánya születése után Natálja még csak nem is próbálta felvenni a kapcsolatot a gyermek apjával, meggyőzve magát arról, hogy valóban nem illik hozzá…
…Így hát Szvetlana is úgy döntött, hogy többé nem találkozik Romannal. A lelke azonban még nem talált nyugalomra… De Szvetlana szilárdan elhatározta, hogy nem engedi többé, hogy az érzelmei irányítsák. Hamarosan sikerült elhelyezkednie egy jó pozícióban egy nagy cégnél. Nem sokkal a munkába állása után az iroda dolgozóinak bemutatták az új igazgatót.
Az új igazgató, Makszim Alekszejevics közel ötvenéves volt. Megnyerő, jó megjelenésű férfi volt. Szinte azonnal, a bemutatkozás során felfigyelt Szvetlanára. Olyan figyelmesen nézte, hogy a lány zavarba jött, és félrefordította a tekintetét…
Már másnap az új igazgató behívta Szvetlanát az irodájába, ami nemcsak számára, hanem az iroda dolgozói számára is rejtély volt.
– Szvetlana – suttogták a kollégák –, úgy tűnik, szemet vetett rád.
– Ugyan már! – hárított Szvetlana. – Az apám is lehetne!
De e kijelentés ellenére jólesett neki ez a figyelem.
…Amikor Szvetlana az igazgató irodájában volt, a férfi egy ideig le sem vette róla a szemét. Aztán furcsa kérdéseket kezdett feltenni. Makszim Alekszejevics megkérdezte, hol és kivel él. Rákérdezett arra is, hogy hívják az édesanyját, és hány éves. Érdeklődött Szvetlana születési dátuma felől is…
Szvetlana nem tudta, mit gondoljon: vajon miért van szüksége ennek a férfinak ezekre az információkra. Amikor pedig Makszim Alekszejevics azt javasolta, hogy ebédszünetben látogassák meg az édesanyját, teljesen összezavarodott.
Szvetlanához már eljutottak a pletykák, hogy Makszim Alekszejevics elvált a feleségétől, és a szíve jelenleg szabad.
Az ebédszünetig még bőven volt idő, ezért Szvetlana felhívta az édesanyját.
– Anya, most otthon vagy? – kérdezte Szvetlana.
– Tudod, hogy szabadságon vagyok – válaszolta az anyja.
– Csak sehová ne menj, az új igazgató meg akar ismerkedni veled!
– De miért? – hökkent meg Natálja Petrovna.
– Anya, én magam sem tudom! Szerintem belém szeretett… Talán meg akarja kérni a kezem. Valószínűleg a komoly emberek így csinálják.
– Ugyan már, mit beszélsz, lányom! Hiszen akár az apád is lehetne!
– Anya, nem is lenne rossz, ha megkérné a kezem. Akkor aztán Roman biztosan kapkodna…
– Felejtsd már el azt a Romant! Csak szerelemből szabad férjhez menni, nem azért, hogy valakinek bizonyítsunk valamit!
– Rendben, anya, mindent értek. Csak ne menj sehová, hamarosan megyünk…
Az igazgatónak volt sofőrje, de ezúttal Makszim Alekszejevics maga ült a volán mögé. Amikor az autó leparkolt annál a lépcsőháznál, ahol Szvetlana az édesanyjával lakott, Makszim Alekszejevics arcán jól látszott az izgalom.
– Anya, itthon vagy – kiáltotta Szvetlana már a küszöbről. – Vendégünk van.
Egy pillanat múlva Natálja Petrovna kilépett az előszobába. Ránézett Makszim Alekszejevicsre, és a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába.
– Istenem… ez nem lehet… – csak ennyit mondott. – Makszim, te vagy az?
– Ismerik egymást? – csodálkozott Szvetlana.
– Igen, Szvetlana, ismerjük egymást… Azt hiszem, itt az ideje, hogy te is megtudd. Ő az apád…
– Miiicsoda?! – Szvetlana elsápadt.
– Tessék, fáradjon be – eszmélt végre Natálja Petrovna, és beinvitálta a vendéget a lakásba…
…A beszélgetés hosszú volt. Aznap szó sem lehetett arról, hogy visszatérjenek a munkába.
– Hogy történhetett ez? – kesergett Makszim Alekszejevics. – Miért, miért nem mondtad el, hogy gyermeket vársz?
– És mit változtatott volna ez? – kérdezte Natálja Petrovna.
– Azonnal odarohantam volna hozzád, a szüleim tiltása ellenére is!
– De nem rohantál, pedig reménykedtem benne – sóhajtott Natálja Petrovna.
– Várjanak meg, mindjárt visszajövök… El kell mennem fél órára – jelentette ki váratlanul Makszim Alekszejevics.
Miután elment, Szvetlana az anyjához fordult:
– Anya, nem akarsz hozzámenni feleségül, mi?
– Ugyan már, lányom! – tiltakozott az anya. – Mindent a maga idejében. Az én időm már elmúlt…
– Ez nem igaz, te még mindig gyönyörű vagy! – nem értett egyet Szvetlana.
Hamarosan megszólalt a csengő. Anya és lánya siettek az előszobába. Amikor kinyitották az ajtót, Makszim Alekszejevicset látták a küszöbön, kezében egy hatalmas virágcsokorral.
Miután átadta a csokrot Natálja Petrovnának, térdre ereszkedett, és átnyújtott neki egy gyűrűs dobozt.
– Natálja, egész életemben csak téged szerettelek! Kérlek, légy a feleségem!
Csend lett…
– Anya, miért hallgatsz? – szólt közbe Szvetlana.
– Igen – mondta váratlanul Natálja Petrovna.
…Nem sokkal később az iroda minden dolgozója tudta már, hogy Makszim Alekszejevics Szvetlana vér szerinti édesapja.
Szinte ezzel egy időben, miután Szvetlana mindenki számára ismertté vált, feltűnt a láthatáron a volt barátja, Roman is.
Csakhogy most Szvetlana már nem dőlt be a szerelmi vallomásainak.
– Add át a szüleidnek, hogy most már te nem vagy nekem való! – mondta egyszerűen.
Fotó: a „Рідне слово” oldal saját tartalma.
💬 Barátok, ha szívesen olvastok még több történetet tőlünk, írjatok kommenteket, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket arra, hogy tovább írjunk!
