— Háromszáznegyvennyolc hrivnya. Utald át nekem „Monóra”. A számot tudod. Viktor zsíros ujjával rákoppintott az ATB-s blokkon. A gyűrött, nedves papírfecni ott hevert az asztal közepén, a tányér mellett, amelyen a haditengerész-módra készült makaróni már kihűlt. Megdermedtem, villával a kezemben. A szám teljesen kiszáradt, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Inni akartam. Nagyon, szédülésig. A kancsóért nyúltam, vizet töltöttem. A kezem nem remegett, nem. Csak fává merevedett.
— Vitya, te meg mit csinálsz? Kortyoltam egyet. A víz langyos volt, ízetlen, klórszagú. — Huszonöt éve élünk együtt. Mindig közös volt a pénz a fiókban. Mi van veled, beverted a fejed?
A férfi gondosan kisimította a blokkot. Mindig pedáns volt, de most ez valahogy ijesztőnek hatott.
— Senki nem verte be a fejét, Galyja. Ilyen idők járnak. Nehéz. Az árak nőnek, az áram drágul, az üzemanyag is. Számoltam egy kicsit… nem hatékonyan költünk. Te állandóan összevásárolsz mindenféle marhaságot: ezek a divatos joghurtjaid, meg a kétszáz hrivnyás padlótisztító. Én meg gürcölök. Látni akarom, hová megy a verejtékkel keresett pénzem.
Villával felcsípett egy makarónit. Rágott. Elhúzta a száját.
— Kevés benne a hús. Megint akciós darált húst vettél?
Egyszóval: igen. A hónap elsejétől külön kassza. A rezsit felezzük. Az élelmiszer — mindenki magának. Mosópor, szappan — szintén. Nem szerződtem arra, hogy etesselek, dolgozol, a nyugdíj sincs messze. Elég volt a nyakamon ülni.
Néztem őt. A kopaszodó fejét, ahogy csillogott a konyhai lámpa alatt. A ketchupfoltot az otthoni pólóján. És ezt a nyomorult blokkot. Háromszáznegyvennyolc hrivnya. Kenyeret, tejet, egy tucat tojást és egy csomag kedvenc „Kávé mellé” kekszet vett. Amit mindjárt meg is eszik a tévé előtt.
— A nyakadon, azt mondod? Felálltam. A szék csúnyán megcsikordult a linóleumon. Oldalt belém nyilallt. Ideg. — Én huszonkettőt keresek, te huszonnyolcat. Én főzök, mosok, takarítok, vasalom az ingjeidet. Ez mi, ingyen van?
— Ez női kötelesség! — Viktor még csak félre sem nyelt. — Ne csavard ki a szavaimat. Nézd meg Szergejt, a felesége mindent egyedül visz, és kész. Röviden: utald a pénzt. És szokj hozzá. Autóra gyűjtök. A Dastert frissíteni kell, mielőtt az árak az égbe szállnak.
Szótlanul felvettem a telefonomat. Beléptem az appba. Átutaltam neki a 348 hrivnyát. Viktor telefonja pittyent. Elégedetten hümmögött, miközben ellenőrizte az egyenleget.
— Na látod, okos lány. Rendnek kell lennie.
Aznap este nem ettem meg a vacsorát. A falat nem ment le a torkomon. Bementem a fürdőbe. Ott zúgott a régi mosógép, ami centrifugáláskor mindig ugrált. A padlón egy zoknija hevert. Egy darab. A másikat örökké elhagyta valahol a kanapé alatt. Lehajoltam, felvettem ezt a merev, nem friss zoknit. És kidobtam a szemetesbe.
Külön kassza? Rendben, Vitya. Külön lesz.
A hűtő, mint államhatár
Az első hét valami szürreális állapotban telt. Viktor kijelölt magának egy polcot a hűtőben. A felsőt.
— Ide ne nyúlj, — jelentette ki, sorba állítva a sörös üvegeket, és odatette a kolbászt. — Ez az enyém.
Megvontam a vállam. Munka után bementem a Silpóba. Vettem magamnak vörös halat. Keveset, úgy kétszáz grammot. Jó sajtot, zöldségeket. Egy palack száraz pezsgőt. Hazajöttem. Vitya a konyhában ült, üres pelmenyit rágott. A legolcsóbbat, ami olyan ízű, mint a vizes karton. Amikor meglátta a bevásárlásomat, felhúzta az orrát.
— Hűha. Dőzsölünk? Honnan a pénz?
— A fizetésemből, Vitya. Külön kassza van. Én nem vonok meg magamtól semmit.
Felvágtam a halat. Szépen elrendeztem a tányéron. Kitöltöttem az italt. Leültem vele szemben. Viktor nagyot nyelt. Szerette a halat. De az ő „költségvetése” kőkemény spórolást írt elő az autó miatt.
— Adj egy falatot, — morogta, és a villáját nyújtotta.
Arrébb toltam a tányért. Nyugodtan. Felesleges mozdulatok nélkül.
— Állj. Ezt a saját pénzemből vettem. Mutassam a blokkot? A hal — háromszáz. A sajt — kétszáz. Akarsz egy falatot? Utalj egy százast. Önköltségi áron.
Elkerekedett a szeme.
— Te… alkudozol a férjeddel? Galyja, teljesen elvesztetted az eszed? Emberien kértem!
— Én meg emberien válaszoltam. Rendet akartál, nem? Tessék, itt a rend. A potyázásnak vége.
Felrobbant. Bevágta a villát a mosogatóba (persze koszos volt), és kiment a nappaliba híreket nézni. Úgy feltekerte a hangerőt, hogy remegtek a falak. Én nyugodtan megettem a vacsorám. Elmostam a saját tányéromat. Az ő tányérja a rászáradt tésztamaradékkal ott maradt bűzleni a mosogatóban. Régen elmostam volna. Automatikusan. Most — nem.
Kitettem a konyhába egy beosztást. Hétfő, szerda, péntek — ő takarít. Kedd, csütörtök, szombat — én. Szerdán természetesen semmit nem takarított. A morzsák ráragadtak a viaszos terítőre. A mosogatóban hegyek. A szemetes úgy bűzlött, hogy csípte a szemet. Munkából hazajöttem, befogtam az orrom. Bementem a saját szobámba (átköltöztem a fiam régi szobájába, aki rég külön él), bezárkóztam, és pizzát rendeltem. Hadd nője be mindent a kosz. Elvből meg sem mozdítom az ujjam.
A második hét végére Viktor úgy nézett ki, mint egy megvert kutya. Az ingei vasalatlanok voltak. Próbált ugyan maga vasalni valamit, de a kedvenc világoskék ingének odaégette a gallérját.
Most pulóverben járt, mert a mosópor nálunk is „külön kasszás” lett, a sajátját pedig elfelejtette megvenni.
Összevissza evett. Mivínát, olcsó sonkás szendvicseket. Gyenge a gyomra. Gyomorégésre panaszkodott, kanállal nyelte a szódabikarbónát. Én mindezt hideg érdeklődéssel figyeltem.
Mint egy tudós a kísérleti patkányt. Volt-e sajnálat? Nem. Odabent minden kiégett.
Huszonöt évig „kényelmes” voltam. „Galuskám, add ide”, „Galuskám, hozd ide”. Aztán kiderült: csak egy ingyenes cseléd voltam, ATM-funkcióval.
Péntek este későn jött haza. Ideges volt. Odakint ocsmány novemberi szitálás esett. Viktor a folyosón toporgott, húzta le a vizes cipőt. Az egyik cipőfűző elszakadt, káromkodott egyet. Bement a konyhába. Én teát ittam.
— Galyja, — a hangja olyan volt… mézes-mázos. Rossz hang. — Figyelj, olyan a helyzet. Holnap mennem kell anyámhoz, falura. Megkért, hogy javítsam meg a tetőt.
— Ha menni kell, menj. Én ebben hol vagyok benne?
— Hát, érted… A fizetés csak kedden jön. A tank meg üres. Már második napja világít a lámpa. Csak a benzinkútig meg vissza. Tudod, az autó eszik, mint a disznó.
Megvakarta az orrát. Biztos jele, hogy hazudik vagy nagyon ideges.
— Adj ezer hrivnyát. Kedden visszaadom. Becsületszavam.
Letettem a bögrét az asztalra. Zúgni kezdett a fülem. A vér az arcomba szaladt.
— Adj neked pénzt? Benzinre?
— Hát igen. Kölcsönbe! Nem ajándékba kérem.
— Vitya, — nagyon halkan beszéltem. — Nem kevertél össze valamit? Hiszen spórolunk. Külön kassza van. Te autóra gyűjtesz. Akkor vedd a saját perselyedből.
— Nem tudok! — csattant fel. — A pénz lekötésen van, elúszik a kamat, ha kiveszem! Galyja, légy már ember! Anyámon segíteni kell!
— Anyádon kell segíteni — akkor segíts te. Nekem nincs pénzem.
— Hogyhogy nincs? — kikerekedett a szeme. — Hiszen tegnap kaptad meg az előleget! Láttam az értesítést, a telefon az asztalon hevert!
Ja, még a telefonomat is ellenőrzi. Felálltam. Odaálltam elé egészen közel. Nedvesség és állott dohány szaga volt.
— Pénz van. De nem neked. Ma vettem bérletet az uszodába. És bejelentkeztem masszázsra. A hátam, tudod, fáj. Húsz év főzéstől és takarítástól.
— Te… te egy kígyó vagy! — Viktor elvörösödött, kidagadt a halántékán az ér. — Anyámhoz megyek! Szent ügy! Te meg dőzsölsz! Még megemlékezem erről az aprópénzről!
— Emlékezz csak. És közben emlékezz arra is, ki dobta össze tavaly a téli gumira neked, „családfenntartó”. Ki fizette ki a horgászbotod hitelét. Ki kezeltette a fogaidat, amikor fájdalmadban üvöltöttél. Mind én. A „közös” pénztárcából. Mostantól vége. A bolt bezárt. Menj gyalog. Egészséges.
Kirohant a konyhából. A folyosón valami nagyot csattant — talán fellökte a kisszekrényt. Az ajtó úgy csapódott, hogy potyogott a mennyezetről a meszelés.
Szabad ember
Ott maradtam ülni a csendben. Csak a hűtő zúgott. A lelkem undorodott. Mintha sárban hempergőztem volna. De félelem nem volt. Csak tiszta felismerés: ez a vége.
Felvettem a telefonomat. Beléptem az oldalra, a portálon keresztül beadtam a válókeresetet. A illetéket habozás nélkül befizettem. Ez volt az elmúlt hónap legkellemesebb kiadása.
Egy óra múlva Viktor visszajött. Valószínűleg a szomszédok nem adtak pénzt. Bement a szobába, szó nélkül lefeküdt a kanapéra, és a fal felé fordult. Benéztem hozzá.
— Vitya.
— Mit akarsz? — mordult bele a kanapé háttámlájába.
— Beadtam a válókeresetet. Egy hónap múlva elválasztanak minket. A lakás az enyém, a szüleimtől örököltem, tudod. Szóval nézz magadnak megoldást.
Hirtelen felült. Az arca szürke volt, gyűrött.
— Viccelődsz? Egy ezer hrivnya miatt? Galyja, na, felkaptuk a vizet, ennyi… Beszéljük meg normálisan.
— Nem az ezer hrivnya miatt, Vitya. Hanem azért, mert nem tekintesz embernek. Függetlenséget akartál? Gratulálok. Most teljesen szabad vagy.
Becsuktam a szobám ajtaját. A zár kattanása hallatszott. Sok év után először úgy feküdtem le aludni, hogy nem azon járt az eszem, mit kell holnapra kiolvasztani, ki kell-e vasalni a nadrágját, vagy megkeresni a párját egy zokninak.
Odakint csend és sötét volt — semmi hangos szó, csak a nyugodt éjszakai ég, amely többé nem ijesztett az ismeretlennel.
Arra gondoltam, milyen úszósapkát vegyek. Kéket vagy pirosat? Talán pirosat. Élénket. Hiszen az élet most kezdődik.
Így osztotta meg velünk a történetét Galina. Amikor valaki aprópénzben kezdi mérni a kapcsolatokat, gyakran elveszíti azt, amit semmilyen millióért nem lehet megvenni — a tiszteletet, az otthonosságot és a közeli lelket.
Ti mit tettetek volna Galina helyében? Érdemes lett volna még egy esélyt adni a férjének, megpróbálni „átnevelni”, vagy egy ilyen lépés a blokkal már végleges pont, amely után nincs visszaút?
💬 Barátok, ha szívesen olvasnátok még több történetet tőlünk, írjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket, hogy tovább írjunk!
