Tanja éppen az ablakot mosta, és az udvart figyelte. A játszótéren az ötéves kislánya játszott a barátnőivel. A gyerekek zajongtak, futkároztak, nevetgéltek, Tanja viszont szomorú volt. Már három hónapja élt férj nélkül… Azóta, hogy azon az újévi céges bulin a vendéglő félhomályos folyosóján meglátta Mihályt, aki egy fiatal HR-es lányt ölelt, nem akart többé vele együtt élni.
Korábban is eljutottak hozzá pletykák a férje hűtlenségéről, de nem volt hajlandó hinni bennük. Ám amikor saját szemével látta a férjét egy másik nővel, a félhomályos folyosón, nemcsak az ünnepi este ment tönkre, hanem az egész élete is. Legalábbis így gondolta akkor, amikor egyedül ment haza azon az éjszakán a városon át, ugyanabból az étteremből.
Tíz éve voltak házasok. Miskával az egyetem után házasodtak össze. A szüleik elégedettek voltak: a gyerekek megszerezték a diplomát, most már lehet családot alapítani. Minden jól és valahogy helyesen alakult. Mindkettőjüknek sikerült jó munkát találni, a szülők segítettek lakást venni. Megszületett a lányuk.
De akár azért, mert az esküvő előtt Tanja és Miska már két évig együtt éltek a kollégiumban, akár azért, mert az érzelmek már nem voltak a régiek, az utóbbi években Misa érezhetően kihűlt Tanjával szemben. Ő ezt érezte, de a férje elfoglaltságával, karrierépítésével magyarázta. Közben maga is egyre szomorúbb lett.
A férjét alig érdekelte Tanja munkája, a dolgai; minden beszélgetésük egyforma kérdésekre és az ő fáradtságára való panaszkodásra korlátozódott. Azon az éjszakán a veszekedés után a férfi elment otthonról, nem akarta hallgatni Tanja szemrehányásait, és nem akarta látni a könnyeit. Ezt nem tudta elviselni.
Tanja számára viszont minden megváltozott. Az a nő, aki mindig biztos volt a férjében, hirtelen ráébredt, hogy az örök szerelemről, hűségről és kötelességről alkotott kép csak az ő fejében létező mítosz volt.
Miután a férje elment – és ahogy később ismerősök elmondták neki, a fiatal szeretőjéhez költözött –, Tanja szinte tehetetlen gyermekként kezdte újra felfedezni ezt a számára szürkévé vált világot. Tanult nem gyűlölni, megérteni, alkalmazkodni. Egy dolgot azonban képtelen volt: megérteni és megbocsátani a férjének. Ő pedig nem is kért bocsánatot.
A leginkább az háborította fel Tanját, hogy ennyi közös év – és semmi sem maradt… Nem tudta felfogni: hogyan lehetséges ez? A szülei igyekeztek vigasztalni, még az anyósa is bocsánatot kért a fia nevében. De Tanjának ettől sem lett könnyebb.
– Valószínűleg ilyen vagyok: az embereknek a végsőkig hiszek – gondolta.
Az idő azonban telt, a férje pedig nem gondolt a visszatérésre.
Eleinte Tanja szenvedélyesen vágyott rá, hogy hallja a bűnbánatát és a bocsánatkérését. Azt hitte, ez majd meg is történik. De senki sem jelent meg a küszöbön. És csak később kezdte megérteni, hogy még ha lennének is bocsánatkérések, akkor sem tudná már szeretni a férjét, és nem tudna vele úgy élni, mint régen. Nem ugyanaz. Minden visszavonhatatlanul megváltozott…
Most, amikor a nap olyan ragyogóan sütött be a tisztára mosott ablakon, és a meleg szellő berobbant a szobába, megtöltve azt madárcsicsergéssel, Tanja felsóhajtott, és a tükörhöz lépett. A tükörben egy lehangolt, kócos, kialudt tekintetű nőt látott, régi köntösben – önmagát. És hirtelen felrázta magát. Éles vágy ébredt benne, hogy változtasson: a külsején, a lakáson, kicserélje a függönyöket, mindent megváltoztasson, csak ne legyen többé olyan szomorú és egyhangú az élete.
Letette a rongyot a konyhaasztalra, és a telefonhoz lépett.
– Anya, felújítást szeretnék csinálni a lakásban. Hogy milyet? Hát… nem, teljes felújításra nincs pénzem és erőm. Már nem is menne. Tapéta, új csillár, karnisok függönnyel, a padlót mindenképp le kell festeni. A konyhába pedig új linóleum kell. Add meg annak a brigádnak a számát, amelyik ősszel a szomszédodnál dolgozott.
Egy hét múlva eljött hozzá egy brigádvezető, körülbelül negyvenéves férfi. Körbenézett a lakásban, majd azt mondta:
– Nincs itt sok munka. De most le vagyunk kötve, hónapokra előre tele van a naptárunk. Tud várni?
Tanja elszomorodott. Erre a brigádvezető így folytatta:
– Van egy jó srác, csak a főállása után tud jönni, esténként, meg hétvégén dolgozik. Megfelel így?
Tanja beleegyezett, és rögtön megbeszélték az árakat. Ettől kezdve Tetyana teljesen a lakás felújításával volt elfoglalva. A következő hétvégén mindent megvásárolt az építőanyag-üzletben, amire szükség volt. Megérkezett a munkás is – Pál. A fiú a konyhával kezdte. Gondosan tologatta a bútorokat, és egyetlen hétvége alatt megújult a padló. Tanja örült, dicsérte Pált, és a lányával együtt készült elmosogatni az összes edényt.
Pál ezután esténként is jött. Néhány nap alatt kicserélte az egész lakásban a vezetékeket, és felakasztotta az új csillárt. Tanja teával kínálta a mestert, és megbeszélték a munka következő szakaszát. A szobákban tapétázni kellett.
Ehhez elkezdték elhúzni a bútorokat a falaktól.
A lakás egyre inkább megújult. Tanjának úgy tűnt, hogy nemcsak tisztább lett, hanem világosabb, otthonosabb és tágasabb is.
Pál mindig hozott magával teához való cukorkát és a nagymamája által sütött pirogot. Az érkezésének Tanja lánya, Olenka is nagyon örült. Tapssal fogadta, amikor Pál ismét egy csomag édességet adott neki.
Hogy ne maradjon adós, Tanja ebéddel kínálta a mestert.
Az asztalnál beszélgettek, nevettek, és hamar összebarátkoztak. Egy alkalommal Pál összeszedte a bátorságát, és rákérdezett Tanja családi állapotára. A nő nagyon tetszett neki.
Tanja pedig egyszerűen válaszolt:
– A férjem elhagyott. Elment egy másikhoz.
Pál egy percig hallgatott, majd meglepetten kérdezte:
– De hát az ilyen nőktől el szoktak menni?
Tanja maga is meglepődött a nyugalmán, sőt, a válaszában érződő közönyön. Korábban egy ilyen mondat könnyeket csalt volna a szemébe. Most viszont Pál szeretettel teli szemébe nézett, és mindent megértett.
A felújítás haladt, és amikor a padló festése következett, Olenkát elvitték a nagymamához. A lakásban erős festékszag volt, és nem lehetett a padlóra lépni.
Tanja maga is a szüleihez készült, Pál pedig befejezte a festést.
Ezzel a munkája véget ért. Tanjával együtt kiléptek a házból, és úgy döntöttek, sétálnak egyet, hogy kipihenjék a festést.
A parkon át sétálva Pál karon fogta Tanját, és ő nem húzta el a kezét. Sötétedett, de egyiküknek sem volt kedve elválni.
Mint a fiatalok, leültek egy padra, és csókolózni kezdtek. Egyszerűen nem tudtak elszakadni egymástól. Hirtelen Tanja nevetni kezdett.
– Min nevetsz? – kérdezte Pál.
– A lányok az első randira francia parfümmel fújják be magukat… mi meg ketten festékszagúak vagyunk, már egy kilométerről érezni.
Nevettek.
Egy hét múlva Tanja újra a lakásában volt. Olenkával együtt ráléptek a fényes, megújult padlóra, és örömmel nézték körbe a megszépült otthonukat.
Nagyon jó kedvük volt. Tanja már elkészítette a vacsorát, és éppen az asztalhoz hívta a lányát, amikor megszólalt a csengő. Az ajtóban Pál állt egy csokor virággal és egy tortával.
– Íme, az első vendég! – mondta Tanja, beinvitálva Pált. – A te munkádnak köszönhetően majdnem házavatót tarthatunk.
– Itt felejtettem a munkaruhámat – mondta Pál.
– Csak ezért jöttél? – kérdezte Tanja mosolyogva.
– Nem. Nem csak ezért. Szeretnék még feliratkozni néhány felújítási munkára. Csak már ingyen.
– Tényleg teljesen ingyen? – nevetett Tetyana.
– Hát… nem egészen – Pál Olenkára pillantott, majd halkan hozzátette: – Később elmondom, milyen jutalmat szeretnék ezért cserébe…
Olenka megfogta Pál kezét, és a szobájába húzta, hogy megmutassa a játékait. Tanja leült egy székre, és két kézzel a fejét fogta. Régen nem volt ilyen boldog.
Attól, hogy mellette volt egy férfi, aki szerette őt. És attól is, hogy úgy tűnt, ő maga is beleszeretett…
Hirtelen újra megszólalt a csengő.
– Ki lehet az? – gondolta Tanja. – Biztos a szomszédasszony, meg akarja nézni a felújítást.
Az ajtóban a férje állt.
– Te? – lepődött meg Tanja.
– Zavarok? Már egy hete nem tudok bejutni hozzátok. Néhány holmimat jöttem elvinni.
– Nem néhányat, hanem mindent el kellett volna már vinned, hogy ne zavarj minket – mondta Tanja.
A szobából Pál és Olenka jöttek ki, kézen fogva.
– Ki ez? – lepődött meg Mihály, és Pálra meredt. – Ja, igen… Látom, nem hiába töltötted itt az időt. Azt hallottam, hogy nagyon szenvedsz a magánytól… Gyorsan találtál magadnak helyettest.
– Először is köszönj a lányodnak.
Mihály megcsókolta Olenkát. A kislány pedig naivan megkérdezte:
– Nekem is hoztál ajándékot?
Mihály zavarba jött, majd így szólt:
– A születésnapodra veszek. Mit szeretnél?
– És mikor lesz a születésnapom? – kérdezte a lánya.
– Nem mostanában, Olenka. Még fél év van hátra. Menj vissza a szobádba. Én pedig mindjárt kiviszem apu bőröndjét – válaszolta Tanja.
Tanja kivitte a bőröndöt a holmikkal, és letette a férje elé. Amíg távol volt, a két férfi barátságtalan tekintettel nézte egymást.
Amikor Mihály elment, Tanja elkomorult. A hangulat teljesen elromlott. Pál odalépett hozzá, átölelte, és megkérdezte:
– Még mindig szereted őt?
– Nem. És a váratlan látogatása kifejezetten kellemetlen volt számomra.
– Kellemetlen neked, hogy én itt vagyok? – kérdezte ismét Pál.
– Nem. Te az én vendégem vagy, jogom van hozzá.
– Nem szeretnék csak vendég lenni, Tanja. Vagy csupán mester. Veled akarok lenni… Érted? Gyere hozzám feleségül.
– Ugyan… Ilyen gyorsan nem lehet. Ezt nem szabad, Pasa. Nem lehet elsietni. A szüleim sem értenék meg.
– Akkor ígérd meg, hogy gondolkodsz rajta. Nem siettetlek. Régóta keresek egy olyan nőt, mint te. És megtaláltalak…
Pál felállt, és búcsúzás nélkül elment, óvatosan becsukva maga mögött az ajtót.
– Gondolkodom rajta, persze hogy gondolkodom – ismételgette magában Tanja, miközben ringatta az ölében ülő Olenkát.
Elvitte lefektetni a lányát. Olenka ágya mellett ülve Tanja már nem gondolt a férje látogatására.
Behunyt szemmel Pál arcát látta maga előtt, és gondolatban így válaszolt neki:
– Természetesen gondolkodom rajta… csak ne siess, szerelmem.
💬 Barátaink! Ha szívesen olvasnátok még több történetet tőlünk, írjatok kommenteket, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket, hogy tovább írjunk!
