— Tudod, Vera, mi lenne a legjobb ajándék erre az Újévre? — Makszim még csak rá sem nézett, amikor ezt mondta. Töltött magának pezsgőt, hátradőlt a szék támláján. — Az, ha nem léteznél. Őszintén. Felébrednék reggel — és te nem lennél. Egyáltalán.
Vera a tűzhelynél állt. A serpenyőben forgatta a húspogácsákat. Az egyiket. A másikat. A harmadikat. Az olaj sercegett. Nem fordult meg.
— Hallasz engem, vagy megint a saját világodban vagy? — a hangja hangosabb lett.
— Hallak — mondta egyenletesen. — Menj, igyál. Tíz perc van az éjfélig.
Felnevetett, felállt. Vera hallotta, ahogy a nappaliban csörömpöl a poharakkal. Maximumra tekerte a tévét. Ő lekapcsolta a tűzhelyet. Megtörölte a kezét a konyharuhában. Felvette az asztalról a dossziét az iratokkal, amelyet már reggel előkészített. Felment a hálószobába. A takaró tetejére feküdt. A keze nem remegett. Odalent Makszim valamit kiabált, nevetett egymagában.
Amikor az óra elütötte a tizenkettőt, Vera lehunyta a szemét. Holnap egy másik életben ébred fel. Abban, amelyet ő hét éven át készített neki.
Minden a garázzsal kezdődött. Fél évvel azután a közúti baleset után Vera az apja holmijait rendezte. Korábban sehogy sem tudta rávenni magát. Makszim folyton sürgette — fel kell szabadítani a helyiséget, kiadni valakinek, minek álljon üresen. Ezt mondta minden este, evés közben, tévénézés közben. Úgy mondta, hogy rá sem nézett.
Vera egy jegyzetfüzetet talált a munkapadnál. Kopott volt, a bőrborítás megrepedezett. Az apja abba jegyezte fel az összes dokumentumot, amit aláírt. Dátumok, számok, összegek. Lapozta az oldalakat, és a keze kihűlt. Itt egy bejegyzés — az üzlet átruházása Makszimra. Dátum — egy héttel az esküvőjük előtt. Mellette pedig egy megjegyzés apai kézírással: „Az én tudtom nélkül. Ellenőrizni.”
Vera leült a betonpadlóra. A garázsban hideg volt, gumiszag terjengett. Sokáig ült ott. Aztán felállt, a jegyzetfüzetet a kabátja alá rejtette, és hazament.
Makszim az ajtóban fogadta.
— Három órája eltűntél. A vacsorát, gondolom, magam melegítem fel? Vagy azt hiszed, a cseléded vagyok?
— Mindjárt felmelegítem — Vera elment mellette a konyhába.
— És egyáltalán, hagyd abba a turkálást abban a garázsban. Nincs ott mit keresni. Az apád, nyugodjon békében, jó ember volt, de elképesztő rendetlenség uralkodott nála.
Vera feltette a serpenyőt a tűzhelyre. Hallgatott. Makszim még állt egy ideig az ajtóban, aztán elment. Hallotta, ahogy bekapcsol a televízió. Elővette a jegyzetfüzetet, az asztalra tette. Kinyitotta a megfelelő oldalon. Még egyszer elolvasta. Aztán elrejtette a legalsó fiókba, a gabonás zacskók alá.
Az ügyvéd egy héttel később fogadta. Mihail Boriszovics félbeszakítás nélkül végighallgatta. Jegyzetelt. Amikor Vera befejezte, a szemüvege fölött ránézett.
— Húsz év telt el. Érti, hogy ez szinte lehetetlen? Nem elég az, hogy hibák vannak az iratokban. Hamisítás kell. Bűncselekményre utaló szándék. Bizonyítékok.
— Meg fogom találni — Vera összeszorította a táskája füleit.
— Ez évekig is eltarthat. Talán tovább is. Semmilyen garanciát nem tudok adni.
— Van időm.
Bólintott. Mintha megértett volna valamit. Megnevezte a munkadíjat. Vera elővette a borítékot. Meglepődött.
— Hiszen ön nem dolgozik? A férje ad pénzt ilyesmire?
— Apám hagyott rám egy betétet. Kicsit. Makszim nem tud róla. Apránként vettem ki. Gyűjtöttem.
Mihail Boriszovics átvette a borítékot. Az íróasztal fiókjába tette.
— Rendben. Kezdjük az archívumokkal. Kell az édesapja cégének alapító okiratáról egy példány. Az eredeti. Ha Makszim valóban meghamisította a dokumentumokat, ott eltérések lesznek.
Vera önkéntesként helyezkedett el a városi levéltárban. Mindenkinek azt mondta, segíteni szeretne, hasznosan lefoglalni magát. Makszim felnevetett, amikor ezt elmondta neki.
— Te? A levéltárban? Hát menj csak, szórakozz a papírjaiddal. De a vacsora hétre legyen kész. Nem azért viszem az üzletet, hogy a feleségem jótékonykodásokon csatangoljon, és félkész kajával etessen.
Két éven át poros dobozokat válogatott. Talált, összevetett, megjegyzett. A levéltár dolgozói megszokták, már fel sem figyeltek rá. Vera lassan, alaposan dolgozott. És megtalálta. Az alapító okirat másolata abban az évben bejegyzett cégek iratai között volt. Az apja aláírása nem egyezett azzal, amely a Makszimra történő üzletátruházás dokumentumain szerepelt.
Vera rögtön a levéltárból felhívta Mihail Boriszovicsot. Reszketett a keze, amikor tárcsázta a számot.
— Megtaláltam. Az aláírások különböznek.
— Jöjjön be. Ma. Azonnal.
A szakértő egy hétig dolgozott. Amikor Vera elment az eredményért, némán átnyújtotta a dossziét.
— Hamisítás. Ráadásul nem is túl igényes. Húsz éve a szakértői vizsgálat egyszerűbb volt. Ma rögtön látszik — más a nyomás, más a dőlésszög. Ezt nem az apja írta alá.
Vera átvette a mappát. Leült az ablak melletti székre, mert megremegett a lába. Mihail Boriszovics vizet töltött neki.
— Ez még nem minden — mondta. — Meg kell értenünk, miért nem támadta meg az apja az átruházást. Miért hallgatott. Ha erre nem találunk magyarázatot, a bíróság úgy ítélheti meg, hogy utólag beleegyezett.
— Nem volt ideje — Vera megitta a vizet. — Fél évvel az esküvő után történt az a baleset. Felmondtak a fékek.
Mihail Boriszovics figyelmesen ránézett.
— Azt gondolja, hogy ez nem véletlen volt?
— Azt gondolom, meg kell találnunk azt, aki a kocsit szervizelte.
A szerelőt Grigorij Petrovicsnak hívták. Vera emlékezett rá — nagyjából tizenöt évig dolgozott az apjánál. A baleset után felmondott és eltűnt. A szomszédok azt mondták, elköltözött valahova. Vera fél évig kereste. Egy idősek otthonában találta meg a város szélén. A közös helyiségben ült, az ablakot nézte. Amikor Vera mellé ült, még csak meg sem fordult.
— Vera vagyok. Anatolij Ivanovics lánya.
— Tudom. Rögtön felismertem. Vártam, mikor jön el.
— Meséljen a fékekről.
Sokáig hallgatott. Aztán megszólalt. Halkan, rá sem nézve. Makszim a baleset előtti napon ment hozzá. Megkérte, hogy „állítgassa meg” az após autóját. Fizetett érte. Sok pénzt. Akkoriban Grigorij Petrovics felesége beteg volt. Nem volt pénz a kezelésre. Beleegyezett. Úgy csinálta meg, hogy a fékek nagy sebességnél felmondják a szolgálatot. Utána hallgatott. Félt. A felesége egy év múlva így is elment. Ő pedig ezzel élt tovább.
— Mindent leírok. Aláírom. Csak segítsen nekem. Műtét kell. Nélküle tavaszig sem élem meg.
— Írja le — Vera elővette a jegyzetfüzetet és a tollat. — Mindent kifizetek.
Lassan írt. Reszketett a keze. Vera mellette ült, az ablakot nézte. Odakint esett az eső. Amikor végzett, Vera átvette a lapokat. Gondosan összehajtotta.
— Két napon belül hívni fogják a klinikáról. A műtét ki van fizetve.
Bólintott. Fel sem emelte a tekintetét.
Vera későn tért haza. Makszim az asztalnál ült, előtte egy tányér kihűlt étel.
— Hol csavarogsz? Két órája várok. Az étel kihűlt. Egyáltalán felfogod, hogy egész nap dolgozom? Nekem rendes vacsora kell, nem ezek a jótékonykodásaid.
— Bocsánat. Mindjárt megmelegítem.
— Nem kell. Már nincs kedvem. — Felállt, elment mellette. Az ajtóban még visszafordult. — Figyelj, nem lenne elég már ez az archívum? Van bármi haszna? Nem fizetnek érte. Otthon káosz van. Nézz magadra — úgy nézel ki, mint egy hajléktalan. Szégyellem magam veled emberek közé menni.
Vera hallgatott. Ő felment az emeletre. Bevágódott az ajtó. Vera leült az asztalhoz. Kivette a táskájából Grigorij Petrovics vallomását tartalmazó dossziét. Újra elolvasta. Letette az asztalra. Így ült hosszú ideig. Aztán felállt, és elrejtette a dossziét a rejtekhelyen — a konyhaszekrény mögött, ahová Makszim soha nem nyúlt.
Minden megvolt neki. A szakértői vélemény. A szerelő beismerése. Az alapító okirat másolata az archívumból. Az apja jegyzetfüzete. Mihail Boriszovics azt mondta, be lehet nyújtani a keresetet. Vera azonban megkérte, várjanak. Újévig. Azt akarta, hogy pontosan akkor történjen meg. Hogy Makszim a csúcson ünnepeljen, elégedetten önmagával. És a pokolban ébredjen.
Egy utolsó részlet maradt. A meghatalmazás. Makszim tizenkét évvel korábban írta alá Verának, még akkor, amikor köztük volt valami, ami egy családra hasonlított. Hosszú kiküldetésre kellett mennie, és felhatalmazta őt a számlák kezelésére. Később elfelejtette. Vera a dokumentumot külön mappában őrizte.
December utolsó hetében Vera az összes hozzáférhető pénzt átutalta egy jótékonysági alapítvány számlájára. A lányuk nevére nyitotta — így volt biztonságosabb. Makszim soha nem ellenőrizte a banki alkalmazásokat. Egyszerűen levette a pénzt, amikor szüksége volt rá, és nem gondolkodott azon, honnan származik.
December harmincegyedikén Vera korán kelt. Megterítette az asztalt. Minden a szokásos volt — saláták, hidegtálak, meleg étel. Makszim este kilenckor érkezett. Dohány és idegen parfüm szaga áradt belőle. Nem is titkolta. Leült az asztalhoz, töltött magának.
— Jó év volt — mondta a semmibe. — Nőtt a nyereség. Bővítettük a raktárakat. Az apád, nyugodjon békében, biztosan büszke lenne. A kis irodájából birodalmat csináltam.
Vera sajtot szeletelt. Vékony szeletekre. Egyenletesen.
— Tudod, Vera, mi lenne a legjobb ajándék erre az Újévre? — felemelte a poharat, ránézett. A szeme részeg volt és gonosz. — Az, ha nem léteznél. Őszintén. Felébrednék reggel — és te nem lennél. Egyetlen hangod sem, az arcod sem. Csend. Szabadság.
Vera letette a kést. Felemelte a tekintetét.
— Rendben. Legyen így.
Nem értette. Gúnyosan elmosolyodott, a televízió felé fordult. Bekapcsolta az újévi műsort. Vera felállt az asztaltól. Felment a hálószobába. Lefeküdt az ágyra. Odalent Makszim hangosan nevetett valamin. Amikor megszólaltak az éjféli harangok, nem ment le koccintani. Csak feküdt, és várta a reggelt.
A telefon fél nyolckor csörgött. Vera már a konyhában volt. Hallotta, ahogy Makszim fent káromkodik. Csattanások. Gyors léptek. Berontott, a telefon a kezében. Az arca hamuszürke volt.
— Mit csináltál?! — megragadta a vállát, maga felé fordította. — Nem engednek be a raktárakba! Végrehajtók vannak ott! Mit tettél?!
Vera kiszabadította magát. Az ablakhoz lépett.
— Visszavettem azt, ami az enyém. A törvény szerint.
— Micsoda a tiéd?! Húsz évig én irányítottam ezt az üzletet! Én építettem fel! Az apád maga adta át nekem!
— Nem adta át. Meghamisítottad az aláírását. Van szakértői vélemény.
Makszim megdermedt. Elfehéredett.
— Te… megőrültél. Milyen szakértői vélemény? Ez húsz éve volt!
Vera elővette a köntöse zsebéből az összehajtott lapot. Átnyújtotta neki. Ő kirántotta, széthajtotta. Olvasta. Reszketett a keze.
— Ez… ez csapda. Szándékosan…
— Csapda az volt, amikor tönkretetted apám fékeit — mondta Vera halkan, nyugodtan. — Grigorij Petrovics él. Mindent elmondott. Leírta. Aláírta. Az ügyészség már eljárást indított.
Makszim leült a székre. A papír kiesett a kezéből.
— Nem érted, mit tettél. Ez a vég. Neked is. Hol fogsz élni? Miből?
— Apám pénzéből. Amit húsz éven át a sajátodnak hittél. A számlák be vannak fagyasztva. A raktárak zár alá kerültek. A házat is meg kell osztani — apám pénzéből vettük. Délre az összes helyi csatorna arról fog beszélni, hogyan ölted meg az apósodat az üzletért.
Felemelte rá a tekintetét. Először hosszú évek óta Vera félelmet látott a szemében.
— Vera. Várj. Meg tudunk egyezni. Odaadom a felét. Többet is. Csak állítsd meg ezt. Az ügyészséget, az eljárásokat. Fizetek. Amennyit mondasz.
— Miből fizetnél? — Vera közelebb lépett. — Már semmid sincs. Még azt a meghatalmazást is, amit tizenkét éve írtál alá nekem, felhasználtam. Minden pénzt átutaltam. Abban a világban ébredtél fel, amelyről tegnap álmodtál. Abban, ahol én nem létezem. Csakhogy nem én tűntem el. Te tűntél el.
Vera felvette az asztalról az autó kulcsait. Felvette a kabátját. Makszim mozdulatlanul ült. A padlót bámulta. Vera kilépett a küszöbön. Még visszafordult.
— Boldog új évet, Makszim.
Bezárta az ajtót. Beindította az autót. Elindult az üres utcákon. A város lassan, kelletlenül ébredt. A közterület-fenntartók színes konfettit söpörtek. Valahol zene szólt — valaki még mindig ünnepelt.
Vera megállt a rakpartnál. Kiszállt. Megállt a korlátnál. A folyó sötét volt és hideg. A szél cibálta a haját. Elővette a telefonját. Írt a lányának: „Boldog ünnepet. Ma találkozunk. Mindent elmesélek.”
A telefon rezgett. Mihail Boriszovics: „Minden elindult. Nagyon jól csinálta. Tartson ki.”
Vera elrakta a telefont. Még állt egy ideig. Aztán visszatért az autóhoz. Beült. A visszapillantó tükörbe nézett. Meglátta az arcát — fáradt, megöregedett, de hosszú évek óta először élő.
Beindította a motort. Elindult. Nem tudta, hová. És ez volt az elmúlt húsz év legjobb érzése — nem tudni, merre tart. Csak menni.
