– Ki lehet az? Mintha senkit sem várnék – gondolta.
Közelebb ment, és az udvaron egy fiatal férfit pillantott meg.
– Megjöttél! – kiáltotta Natália, és a fia felé sietett, hogy átölelje.
– Anya, várj egy kicsit. Valamit el kell mondanom – lépett hátrébb hirtelen a fia.
– Mi történt? – aggódott Natália.
– Jobb, ha leülsz – mondta halkan Viktor.
Natália leült a padra, a legrosszabbra készülve.
Natália Ivanovna egyedül élt egy festői faluban. A férje két évvel ezelőtt hunyt el, az egyetlen fia, Viktor pedig a katonaság után tanulni ment a városba, és azóta nem tért vissza az anyjához. Mérnökként dolgozott egy gyárban, eleinte albérletet bérelt, de mostanra minden megváltozott az életében. Az anyját azonban nem avatta be a részletekbe.
Ritkán járt haza, egészen addig, amíg nem vett autót. Az utóbbi egy évben viszont egyre gyakrabban felbukkant – hol így, hol úgy, előzetes bejelentés nélkül. Élelmiszert hozott, ruhát, ezt-azt. Natália Ivanovna tiltakozott, de ő akkor is hozta. Legutóbb egy kézzel kötött gyapjúkendőt ajándékozott neki.
A saját életéről azonban nem beszélt.
– Minden rendben van, ne aggódj – mondta mindig. Ez volt az egész válasz.
Ám akadtak „jóindulatú” emberek, akik meséltek. A szomszédja, a fiatal Vira a városba utazott. Az együttérző anya csomagot adott neki a fia számára: házi lekvárt, savanyított gombát. Megvolt neki Viktor telefonszáma, így Vira felhívta, találkoztak is.
– Jaj, Natália néni, autóval jött, egy valami cicababa ült mellette. Mindent átvett. Üdvözletét küldte, azt mondta, majd jön – mesélte Vira.
– Milyen cicababa? – csodálkozott Natália Ivanovna.
– Hát honnan tudnám? Ki sem dugta az orrát az autóból. De szerintem idősebb nála, esküszöm! Olyan öt évvel lehet több, telt, erősen kifestve.
Az asszony elgondolkodott. A fia sosem beszélt a magánéletéről. Majd legközelebb kifaggatja – gondolta. És nem is kellett sokat várni.
Éppen a boltból jött hazafelé, amikor az udvaron meglátta a fiát egy kisfiúval. A kapu mellett ott állt az autó.
– Megjöttél! – sietett felé, hogy átölelje a fiát, de Viktor kissé félrehúzódott, és így szólt:
– Szervusz, anya. Ismerkedj meg vele. Ő Jurcsik. Mostantól olyan nekem, mintha a fiam lenne.
– Gyertek be a házba, mit állunk kint az udvaron – mondta Natália.
Gyorsan megterített: a krumpli még meleg volt a fazékban, savanyú káposzta, uborka, főtt hús – puha és szaftos. Jurcsik komoran ült az asztalnál, kelletlenül piszkálta az ételt, senkire sem nézve.
Miután ettek, teáztak, kiküldték a fiút az udvarra. Hadd nézelődjön, ők pedig beszélnek.
– Anya, az a helyzet – kezdte Viktor –, hogy tavaly megnősültem. Pontosabban csak összeházasodtunk Olénával. Ő az ő fia. Nem mondtam el neked, ne haragudj. Oléna nem akar megismerkedni az anyósával.
– Miért is? Talán olyan rossz vagyok? Vagy mert falusi vagyok, és ez nem méltó hozzá?
– Nem erről van szó. Az első házassága szerencsétlen volt, az anyósával rettenetes veszekedéseik voltak. Rosszindulatú volt, gyűlölte Olénát. Miatta hagyta ott a férjét. Egy év múlva a férj meghalt, utána az anyós is. A lakás a fiával együtt rá maradt, meg az autó. Amikor megismerkedtünk, magához költöztetett, aztán összeházasodtunk. De az anyós témájáról hallani sem akar.
– Akkor minek hoztad el a fiút? – kérdezte meglepetten az anya.
– Nyár van, Oléna pedig várandós, augusztusban szül. Nehéz neki Jurcsikkal, állandóan figyelni kell rá, én meg egész nap dolgozom. Nem vigyáznál rá őszig? Utána elviszem.
– Vigyázok, miért is ne. Csak vajon ő maga akar itt maradni a nagymamával?
– Kit érdekel, mit akar? Az anyja azt mondta, az ő dolga engedelmeskedni.
Natália Ivanovnát meglepték ezek a szavak, de nem avatkozott közbe. Nem ismeri ezt az Olénát – mit várhatna tőle? Egy nyolcéves fiú nem teher a háznál, nem is olyan kicsi már. Ráadásul hamarosan megszületik a saját unokája is. Micsoda öröm!
Másnap reggel a fia elutazott, Jurcsik pedig duzzogva tapadt az ablakhoz. Az asszony odalépett hozzá, és így szólt:
– Na, akkor rendezzük be a közös életünket. Szólíthatsz Natália nagyinak. Melyik osztályba mész?
– Másodikba – morogta a fiú, meg sem fordulva.
– Gyere, megmutatom a tyúkokat, a kertet is. Érik az eper, hamarosan szedheted, nálunk korán terem.
– Nem megyek veled.
– Miért nem? Nem bántalak, és az én Atosom sem bánt az udvaron, ha miatta aggódsz.
– Anyu azt mondta, hogy te rossz vagy. És én csak rövid ideig maradok itt. Az Atosod miatt meg nem aggódom.
– Na, ezt aztán! És honnan tudja anyád, hogy én rossz vagyok, amikor nem is ismerjük egymást? Ülj csak itt, ha úgy akarod. Én kimegyek az udvarra, dolgom van, unokám.
Natália Ivanovna eltűnt az ajtó mögött. Sajnálta a fiút. Valószínűleg Olénának annyit kellett eltűrnie az előző anyósától, hogy most már hallani sem akar róla, sőt a fiát is ellene hangolta. De sebaj – gondolta –, jósággal és szeretettel majd csak felolvasztja a szívét.
Az asszony nekilátott a gyomlálásnak és a maga egyszerű gazdaságának. Nagy gazdaságot nem tartott, de néhány tyúk és pár kacsa még erején felül sem volt. Tejet, túrót és tejfölt a szomszédoktól vette, Vira anyjától, pénzért. Cserébe hol egy kosár tojást vitt nekik, hol a kertből egy kis bogyós gyümölcsöt. Így éltek.
Eltelt egy hét. Jura lassan elkezdett kijárni az udvarra. Hol Atost simogatta meg, hol epret csipegetett az ágyásról. Segíteni nem nagyon igyekezett, de Natália nem is erőltette. Egy alkalommal, amikor Natália a boltba készült, felajánlotta Jurának, hogy tartson vele – a fiú beleegyezett.
Hazafelé menet a gyerek be nem állt a szája. Beszélgetve értek haza. Ettől a pillanattól kezdve mintha kicserélték volna. Otthon is rendet rakott, megöntözte az ágyásokat, Atost már csak ő etette, összebarátkozott a szomszéd gyerekekkel. Esténként alig lehetett hazaparancsolni.
Vidámabb lett, elővette a Robinson Crusoe-ról szóló könyvet. Nagyon régi volt, még Vityáé, de ő élvezettel olvasta, oldalról oldalra. Mindent elmesélt a nagymamájának, nevetett Pénteken, miközben Natália esténként ült és kötött. Eszébe jutott a fia gyerekkora – ő is ilyen vidám volt, be nem állt a szája.
Augusztusban Viktor érkezett hozzájuk. Boldog volt, örömhírt hozott: Olénával megszületett a kislányuk, Julija. Másnap vitték haza a szülészetről, ő pedig eljött, hogy elmesélje a hírt az unokáról, és megtudja, hogy van itt Jura.
– Apa, mi Natália nagymamával jól élünk, nekem nagyon tetszik itt! Maradhatok még? A kishúgomat majd megnézem később, amikor iskolába megyek.
Így is maradt szeptemberig. Natália Ivanovna ajándékokat adott a fiának az unokának: apró zoknikat kötött, egy sapkát és egy könnyű, pihés takarót. A menyének kesztyűt készített. A fia megköszönte, megcsókolta az anyját, Jurának – mint egy felnőttnek – kezet szorított, majd elutazott.
Közeledett augusztus vége. Jurka a többi fiúval labdázott az utcán, amikor a távolban feltűnt egy autó. Mindenki félrehúzódott, a vendégeket nézve. Az autó Natália háza előtt állt meg. Egy telt asszony szállt ki belőle, karjában egy kisgyerekkel, majd Viktor is. Átvette a drága csomagot a feleségétől, Jurka pedig máris rohant feléjük.
– Megjött anya! – kiáltotta, de közben megbotlott egy kőben.
Nem sírt el magát: rögtön letépett egy útifűlevelet, és a térdére tette, ahogy a fiúk tanították. Oléna megcsókolta a fiát, kézen fogta, és a férje után bement a házba.
– Miért rohangál Jura felügyelet nélkül az utcán? – kérdezte köszönés helyett.
– Jó napot, lányom – felelte Natália Ivanovna. – Hát végre találkoztunk. Nálunk a fiúk mindig az utcán futkároznak, játszanak. Jura pedig segít nekem a ház körül és a kertben is. Miért ne játszhatna?
Ezután Natália Ivanovna odalépett az unokájához. A kicsi csendesen aludt, angyalkaként szép volt, és a nagymama szemébe meghatottságtól könnyek szöktek.
A háziasszony borsccsal, tejföllel, friss kenyérrel kínálta a drága vendégeket, majd kérdezősködni kezdett, mi újság, hogy vannak.
– Juráért jöttünk – jelentette ki Oléna határozottan. – Hamarosan iskola lesz. Biztosan megunta már itt magukat, ő maga is alig várja, hogy visszamenjen a városba.
A fiú felpattant, és hangosan mondta:
– Nem akarok a városba menni! Natália nagymamával akarok élni. És te, anya, becsaptál, amikor azt mondtad, hogy ő rossz. Ő jó!
Oléna arca mélyvörös lett, az arckifejezése sértetté vált.
– Ilyet nem szabad mondani az édesanyádnak, Jura! Kérj bocsánatot, és menj ki játszani, de az udvarról egy lépést se! – mondta halkan és nyugodtan Natália Ivanovna.
A fiú lehajtotta a fejét, elmotyogta, hogy „többet nem fordul elő”, majd kiment az ajtón.
– Ne aggódj miatta, Oléna. Nagyon jó gyerek, engedelmes. Jól nevelted, ügyes vagy. Nekem pedig mekkora öröm volt az egész nyár! Köszönöm, hogy elhoztad, fiam. Jöjjön csak el minden nyáron, én csak örülni fogok neki.
Ekkor azonban sírni kezdett a kislány, Oléna pedig azonnal odasietett hozzá. A család két napot töltött Natália Ivanovnánál. A fiú ezt-azt megjavított, megigazított, Oléna el sem mozdult a kislány mellől, az anyósa főzött, etette a drága családot, Jura pedig mindenben segített: hol az apjának, hol a nagymamájának, hol az anyjával együtt a kishúga mellett ült, és folyton mesélte, milyen jól élt itt.
Végül összepakoltak az útra. Viktor a fiával és a lányával elbúcsúzott, kimentek az udvarra, Oléna pedig odalépett az anyósához, megölelte, és ezt mondta:
– Köszönöm, anya. A saját édesanyámra már alig emlékszem, és soha nem gondoltam volna, hogy ilyen anyósok is léteznek. Bocsáss meg nekem. Vityát pedig nagyon szeretem. Jó ember lett belőle, gondoskodó.
– Most már a tiéd, lányom. Nekem meg micsoda öröm ez. És Jurcsikát is hozzátok el, megszerettem őt, mintha a sajátom lenne.
Így váltak el egymástól. A családban minden jóra fordult. A nagymamát télire magukhoz vették, hogy segítsen a gyerekekkel és a ház körüli munkában. Anyós és meny úgy összenőttek, hogy egy léleknek érezték magukat – Viktor és a talpraesett Jurka legnagyobb örömére.
💬 Barátaink, ha szívesen olvasnátok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem! Ez ad nekünk erőt ahhoz, hogy tovább írjunk.
