Ez a kilencvenes évek elején történt, egy kis vidéki városban. Egy korai júniusi reggelen a könyvesbolt ajtajánál hirtelen éles fékcsikorgás hangzott fel. A zajra azonnal kiszaladtak az eladónők, ám amikor az utcára értek, az kihaltnak tűnt. Majdnem kihaltnak…
Az út szélén egy kutya feküdt. Szánalmasan nyüszített, és hiába próbált felkelni, a hátsó lábai egyáltalán nem engedelmeskedtek neki.
A legbátrabb lány, Vera, azonnal az állathoz sietett. Gyengéden beszélt hozzá, óvatosan megérintette a pofáját és a hátát, próbálta kideríteni, mi történhetett.
— Na, mi van vele, Ver?
Mellette, kissé távolabb maradva, Natasa és az üzletvezető, Jelena Viktorovna álltak. Féltek közelebb menni, attól tartva, hogy valami különösen szörnyűt látnak majd, bár külső sérülések nem voltak rajta. De ahogy a hátsó lábai élettelenül vonszolódtak, az súlyos sérülésről árulkodott.
— Lányok, vigyük be a raktárba — javasolta Vera. — Talán magához tér. Az utcán nem maradhat.
Natasa kérdőn nézett az üzletvezetőre, aki kis hezitálás után bólintott:
— Rendben, teszünk alá valamit… Elbírod egyedül?
— El — felelte Vera, miközben kényelmes fogást keresett.
A kutya közepes termetű keverék volt, külsejében volt valami lajkaszerű. Sovány, koszos, nyakörv nélkül — minden bizonnyal utcai kutya.
Egész nap a raktárhelyiségben feküdt, estére pedig, kissé túljutva a sokkon, már képes volt inni és megenni az elé tett ételt — mindezt felkelés nélkül. Mozogni nem tudott.
Másnap Vera rábeszélte az apját, hogy ebédszünetben érte menjen, és vigyék el a sérült kutyát az állatorvoshoz.
A városban mindössze egyetlen kicsi állatorvosi rendelő működött, felszerelés nélkül, még röntgen sem volt, így az orvos nem tudott semmi biztosat mondani:
— Lehet, hogy idővel összeszedi magát… Fiatal, erős kutya. Jó gondozás mellett élni fog — mondta komolyan. — De hogy járni… arra nagyon kevés az esély.
Hazafelé mindenki hallgatott. Vera hátul ült, átölelte a kutyát, az apja pedig időnként a visszapillantó tükörben rájuk nézett, és sóhajtott. Este, vacsora közben megszólalt:
— Veruskám, csak próbálj meg nem túlságosan kötődni hozzá. És ne szoktasd magadhoz. Ősszel úgyis elköltözünk.
— Tudom, apa — felelte halkan Vera.
A kutyát Júliának nevezték el. Így maradt a könyvesbolt raktárában. Az első két hétben szinte fel sem kelt, később viszont elkezdett kikúszni az udvarra — a béna hátsó lábai vonszolódtak utána.
— Mi lesz vele? Az utcán elpusztulna, de hazavinni senki sem meri… — tanakodtak az eladónők. — Jó, hogy Jelena Viktorovna legalább megengedi, hogy itt maradjon.
Gyulya maga mintha nem is szenvedett volna különösebben az állapotától. Lassan feltérképezte az udvart, mindent megszaglászott, elvégezte a maga kutyadolgait, majd visszatért a helyére.
Hétvégenként a lányok felváltva magukhoz vitték. Csak Vera mondott nemet: néhány hónap múlva a család két évre a Távol-Keletre költözött — az apa munkája miatt, és a család követte őt. Igaza volt: a kötődés csak még fájdalmasabbá tett volna mindent.
De Vera maga is érezte — a kötődés már megszületett. Attól a pillanattól kezdve, amikor először találkozott az úton a kutya tekintetével. És Gyulya is különösen nézett rá: melegen, hűségesen.
Egy alkalommal azonban Verának mégis magához kellett vennie a kutyát a hétvégére — a többiek egyszerűen nem tudták.
— Csak egyetlen egyszer! — mentegetőzött apja szigorú tekintete előtt. — Mindenkinek utazása van, sütögetések, piknikek…
— Mi egyébként szintén a nyaralóba készültünk — hallatszott anya hangja a konyhából.
Gyulya azonnal odasietett. Mintha megértette volna, hogy éppen az anya az a főszemély, akinek a jóindulatát meg kell nyernie. A vonszolódó lábak önmagukban is szánalmat keltettek, de Gyulya még ráadásul azzal a szomorú, „éhes” tekintettel is ránézett, és egy perc múlva anya már sajnálkozva sopánkodott:
— Szegénykém… Éhes vagy? Vera, ti tényleg nem etetitek őt a boltban? Sebaj, elvisszük magunkkal a nyaralóba. Apa grillt tervez, tetszeni fog neked…
Vera sokatmondó pillantást vetett az apjára, ő azonban csak megrázta a fejét.
A nyaralóban Gyulya boldog volt: volt grillezés, és ott volt a szomszéd kutya, Bim is, aki azonnal úgy fogadta, mintha régi ismerősök lennének. Másnap, amikor visszatértek a lakásba, Gyulya olyan természetességgel feküdt le Vera ágya mellé, mintha egész életében ott élt volna.
Ezért a reggeli visszavitel a boltba sokkolta a kutyát. Egész nap nyugtalan volt a raktárban, majd amikor ebédidőben kiengedték az udvarra, egyszerűen eltűnt.
Az eladónők hívták, keresték, de Gyulya a bolt zárásáig sem tért vissza.
Vera borzasztóan aggódott. Úgy döntött, gyalog megy haza, és minden lépésnél a kutyát hívta:
— Gyulya! Gyulya, hol vagy? Kerülj elő…
És Gyulya elő is került — éppen a lépcsőházuknál, félholt állapotban. Látszott, hogy az út rendkívül nehéz volt számára. Amikor azonban meglátta Verát, kitört belőle az öröm: visított, nyalogatta a kezét, tekergőzött, mintha a farka is mégiscsak megmozdult volna.
Visszavinni a boltba már nem volt értelme — az utat hazáig ismerte. És bezárni oda Verának már nem lett volna szíve.
— És most mi lesz? — kérdezte az apa, miközben a lánya lábánál heverő, boldog Gyulyát nézte.
— Kezelni fogom, apa. És remélem, segítesz majd nekem.
Egy hét múlva Verának szabadsága kezdődött, aztán fel akart mondani. A költözésig hátralévő valamivel több mint két hónapot Gyulyának szánta.
Az apa többször elvitte őket a megyeszékhelyre, ahol komoly klinika működött röntgennel. Az orvosok nem ígértek csodát, de vállalták a műtétet — vagyis volt remény.
Vera és Gyulya kiköltöztek a nyaralóba. Vera minden percben gondoskodott róla: gyógyszerek, masszázsok, lábtorna. A kutya mintha újra tanult volna járni.
Eleinte úgy tűnt, nincs eredmény. De a látogatóba érkező szülők apró javulásokat vettek észre: a lábak már nem vonszolódtak élettelenül, még ha szét is csúsztak.
Egy hónap múlva Gyulya már Bim után szaladgált, mókásan billegve, még egy hónap elteltével pedig már csak enyhe sántítás maradt.
Vera örült neki, de a szíve összeszorult a közelgő búcsú gondolatától. Szinte már nem maradt idő.
A szomszédasszony, Bim gazdája felajánlotta:
— Hagyd itt nálam. Ketten vidámabbak lesznek, és a hely is ismerős, nem fog annyira hiányozni neki…
Az indulás napján Vera átvitte Gyulyát a szomszédhoz, „látogatóba Bimhez”. Estére a család már vonaton ült Moszkva felé. Aztán repülővel tovább Vlagyivosztokba, átszállás — és megérkeztek Usszurijszkba.
Miután odaértek és kipakoltak, Vera felhívta a szomszédasszonyt. És azt hallotta, amitől a legjobban félt.
Éjszaka Gyulya megérezte, hogy baj van, és egész éjjel alagutat ásott. Reggelre a szomszédasszony az udvaron már csak Bimet találta. Megértve, hogy hiába vár, elindult Vera házához.
És ott meglátta Gyulyát — a lépcsőház bejáratánál. A kutya felismerte őt, de morgással jelezte, hogy innen nem szándékozik elmenni. A zajra összegyűltek a szomszédok — mindenki tudta, hogy a 22-es lakás családja hosszú időre elutazott. Most pedig a bejáratnál egy kutya ült, aki úgy döntött, hogy várni fog.
Addig, ameddig csak kell.
Most már Vera egy másik szomszédot hívott — Olga Nyikolajevnát a 23-as lakásból. Ő rendszeresen tájékoztatta a történtekről:
— Ott ül a Gyulyátok a bejáratnál, mint egy őrszem! Senkit nem enged közel magához. A szomszédasszonyt a nyaralóból párszor láttam — könyörögtem neki, kolbásszal csalogattam, de semmi haszna!
Vera megpróbált pénzt küldeni Olga Nyikolajevnának Gyulya etetésére, de az határozottan visszautasította:
— Ugyan már, Verácska… Az egész udvar eteti! Miféle pénzről beszélsz…
Eljött a tél. A ház lakói, köztük Olga Nyikolajevna is, gyakran beengedték Gyulyát a lépcsőházba, hogy kicsit felmelegedjen. A kutya felment a harmadik emeletre, ahol a 22-es lakás volt, és lefeküdt a zárt ajtó előtti lábtörlőre. Úgy tűnt, pontosan tudja, hogy a gazdái nincsenek ott, és amint megérezte a meleget, újra kiment az utcára — folytatni a néma őrszolgálatot.
Vera a könyvesbolt lányival is tartotta a kapcsolatot. Ők is párszor elmentek a házhoz, hogy meglátogassák az ismerős kutyát. Gyulya örömmel felismerte őket, hálásan elfogadta a hozott falatokat, de velük elmenni kategorikusan megtagadta.
Vera lelke darabokra szakadt: legszívesebben mindent otthagyott volna, és azonnal hazatért volna, de komoly körülmények — köztük anyagiak is — a Távol-Keleten tartották. A kilencvenes évek elején nehéz idők jártak, az emberek úgy éltek túl, ahogy tudtak.
Csak júniusban tudott visszatérni. Amikor a lépcsőházhoz ért, meglátta Gyulyát. A kutya mozdulatlanul ült, füleit hegyezve, de a testén végigfutó enyhe remegésből látszott: már felismerte a gazdáját, csak félt túl korán hinni a boldogságban, nehogy az hirtelen szertefoszoljon.
Ezután ölelések, könnyek és a hihetetlen csoda teljes érzése következett. Verának úgy tűnt, a szíve mindjárt kiugrik a helyéről — és a kutyáé is, mintha ugyanígy dobogott volna.
A nyár egy pillanat alatt elrepült. Augusztusban megérkeztek a szülők — az apának egy hónap szabadsága volt, de szeptemberben újabb kiküldetés várt rá, még egy teljes évre. Vera kérlelte a szüleit, hogy vigyék magukkal Gyulyát. Az anya kérdőn nézett a férjére, ő pedig csak hallgatott, borongott és nehéz sóhajokat eresztett. Az út hosszú és fárasztó volt még az embereknek is, hát még egy kutyának, aki alig ismerte a közlekedést és a zajos városokat.
A levegőben feszültség vibrált. Gyulya tökéletesen megérezte a család hangulatát, ideges volt, és szinte el sem mozdult Vera mellől. Aztán egy reggel az apa hirtelen azt mondta a lányának, hogy készülődjön a kutyával együtt:
— Indulunk. Elintézzük a papírjait. Oltások nélkül sem vonatra, sem repülőre nem engedik fel.
A helyi állatorvos néhány üveg kaviárért visszamenőleg kiállította Gyulyának az állatútlevelet, és bejegyezte a szükséges oltásokat. A hivatalos eljárásokra már nem maradt idő.
Este az apa szájkosarat varrt Gyulyának — akkoriban egyáltalán nem volt könnyű beszerezni a szükséges kutyás felszereléseket. Gyulya, aki addig soha nem viselt ilyesmit, a próbák alatt nyugodtan ült, mintha megértette volna a pillanat fontosságát, és büszkeségtől, boldogságtól ragyogott.
— Kész, velünk jössz — mondta az apa, amikor befejezte az utolsó öltést. — Csak ne hagyj cserben, Gyulya…
És Gyulya nem hagyta cserben őket. A család egyetlen pillanatra sem bánta meg a döntést. Először vonattal utaztak, aztán jöttek a repterek, az átszállások. A kutya velük együtt repült katonai szállítógépeken szerte a Távol-Keleten, járt Szahalinon és a Kuril-szigeteken is. Egy év múlva a család hazatért.
Gyulya tizenhárom fényes, jóságos és igazán boldog évet élt mellettük — és mindig hűséges maradt, követte a saját Veráját bárhová, amerre csak ment.
