Borongós, szürke nap volt, október legvégén. A meleg ősz a múlté.
Egy terebélyes bokor alatt a járda mellett, szó szerint a gyökerek között, összekuporodva feküdt egy öreg, megviselt, mocskos szürke macska. A jobb fülét valamikor egy verekedésben felszakították, és most mély, rongyos sebhely sötétlett rajta.
Feküdt és várt.
Várta, hogy eljöjjön az a valaki – az, akinek el kell vinnie őt a szivárványhídra. De az a valaki csak nem jött. Ezek szerint a sors még nem sietett elengedni őt.
Az ég gyorsan sötétedett. A felét elborította egy nehéz, ólomszínű felhő.
„Mindjárt elkezdi ezt az utálatos hideg esőt,” – gondolta a macska.
És valóban: a vastag cseppek hangosan kopogtak az ágakon. A macska szorosabban odabújt a gyökerekhez, próbált elbújni, de nem sok haszna volt belőle – a metsző hideg nedvesség már kúszott be kimerült testébe.
A hidegtől egy borzongás futott át rajta. Összeszorította a fogait, mintha ezzel meg tudná tartani a benne lévő, távozó meleget.
Az eső erősödött.
Az emberek sietősen mentek az esernyőik alatt a járdán, az úton elszáguldó autók egész szökőkutakat emeltek a pocsolyákból.
Elhaladt mellette egy kövér nő, akinek a szél majdnem kitépte a kezéből az esernyőt. Az esernyő kifordult, néhány küllő tehetetlenül elállt. A nő sietett fedezékbe állni a buszmegálló teteje alá.
A sárban a közelben egy régi, elszakadt szíjú karóra hevert – a másodpercmutató lassan számolta az időt. Mindenki sietett a maga dolgára. De vele senki sem törődött.
A macska figyelte ezt, és egészen másra gondolt.
Már harmadik hete szinte semmit sem evett. Szörnyen legyengült az éhségtől – a bordái merev csontvázként álltak ki a bőre alatt, mintha meg lehetne őket számolni.
Már nem volt ereje a fürge verebekre vadászni. Csak az magányos nagymamákban bízhatott, akik sajnálatból etették az alagsori macskákat. De már régóta nem látott közülük senkit – talán az időjárás miatt, talán mert ők maguk is alig jöttek ki a fizetésükből.
A macska feküdt és végigpörgette az életét az emlékezetében.
Visszaemlékezett a tej illatú anyamacskára, akinek a közelében meleg és biztonságos volt.
Látta magát fiatalon, amint a jól ismert pincében kóborol. Ahogy egy hatalmas, szinte az ő méretű patkány sarokba szorított egy kis kiscicát, csattogtatva a fogait a könnyű zsákmányt remélve.
Ő gondolkodás nélkül rátámadt, a fejét mélyen tartva, a torkát védve. A patkány tapasztalt volt, és meg tudta marni a fülét – attól a csapástól maradt meg az a bevágás egész életére. De ő elkapta a patkányt a torkánál, és nem engedte el a fogait, amíg az el nem csendesedett. A kiscica pedig megmenekült, elfutott.
Emlékezett az első szerelemre is – egy házias, gondozott cicára, akit a gazdái véletlenül kiengedtek az utcára. Ő kergette, a cica – büszke, érinthetetlen – pedig próbált eliszkolni. Aztán mégis megadta magát. De hamarosan megtalálták és hazavitték. Soha többé nem látta őt.
Amikor körülbelül két éves volt, befogadta egy magányos nő. Barsiknak hívta, és ő megszokta ezt a nevet.
Ez egy meleg időszak volt, de a nő súlyosan beteg volt, a lakásban állandóan gyógyszerszag volt.
Volt egy fia, egy tiszt, aki távol szolgált. Évente egyszer hazajött látogatóba.
Egy alkalommal, nyár végén, két katona kopogott az ajtón. A nő elolvasta a papírt, amit átnyújtottak, felkiáltott, és a szívéhez kapott. A katonák segítettek neki leülni, adtak neki vizet és tablettákat.
Átadták neki a fiú holmijait. Magához szorította őket, és a könnyei szüntelenül folytak. Valahol a falakon keresztül nézett, nem vette észre a macskát, aki a lábához dörgölőzött.
Másnap reggel, szokás szerint fel akarta ébreszteni őt – de a tenyere hideg volt.
Másnapra megértette, hogy a nő meghalt. Hívta, sírt, elrekedt… amíg az emberek be nem törték az ajtót és el nem vitték a testet. Őt pedig kitették. Így került ismét az utcára.
A macska nehezen felsóhajtott, és a mancsaira hajtotta a fejét.
Az eső elállt. A felhők fokozatosan oszlottak, és az ég világosodott. Hamarosan a felhők szétszakadtak, és egy napsugár esett közvetlenül a bokor alá.
A macska félig kinyitotta a szemét, és hallotta: – Cica-cica-cica…
A sugárban egy idős asszony állt. A fejkendője lecsúszott a fejéről, és ősz haja a napfényben glóriára emlékeztetett. Letérdelt a sárba, és kinyújtotta a kezét:
– Vaszja! Vaszjenka! Gyere hozzám, édesem!
„Hívj, ahogy akarsz… csak adj enni,” – gondolta a macska.
Az öregasszony kigombolta a kabátját, óvatosan felemelte a macskát, a mellkasához szorította, és a köpenye sarkaival betakarta. Aztán nehezen felállt, és lassan elindult, a nedves földön csoszogva.
Halkan mondott valamit, és a macska, felmelegedve, figyelt.
– Vaszjenka… tudtam, hogy egyszer még találkozunk. Azt mondják az emberek, hogy a macskáknak kilenc élete van. Akkor nekünk is muszáj volt még egyszer látnunk egymást…
– Emlékszel? A mi Aljosánk talált meg téged egészen kicsiként, vakon. Pipettával etetett tejjel. Azt hittük, nem fogsz meggyógyulni. De túlélted, és csodálatos macska lettél – bújós, okoska. Soha nem másztál fel az asztalra… Ez közvetlenül a háború előtt volt. Akkor Leningrádban éltünk. Aztán elkezdődött a háború, apád elment a frontra, és mi hárman maradtunk: anya, én, Aljosa… és te.
A macska figyelmesen hallgatta a halk hangját. Mindent értett – hosszú életet élt az emberek között.
A nő folytatta: – Emlékszel arra a szörnyű blokád télre? Bombázták a várost, lövöldöztek… Te pedig előre megérezted a támadásokat. Elkezdtél nyávogni – hangosan, riasztóan. Kosárba tetted, letakartunk egy ronggyal, és mindenki előtt lementünk az óvóhelyre… Kenyeret szinte nem is adtak. Az emberek éheztek…
Felsóhajtott, és továbbment, zsebkendővel törölve a könnyeit. – Elmentem a fejadagomért… és megtámadott egy ember… egy őrült, éhes… kitépte a kártyákat, és elszaladt a romok közé. Kiabáltam, rohantam utána… elestem, beütöttem magam, elvesztettem az eszméletem. Amikor elmeséltem anyámnak, csak megölelt és sírt.
– Három nap múlva Aljosa teljesen elgyengült. Te mindvégig vele voltál… melegítetted őt a csontos kis testeddel. Aztán kisurrantál anyával az udvarra. Azt hittük, eltűntél. De este visszatértél – csupa vér voltál, szakadt füllel… és hoztál egy hatalmas patkányt… Anya szétosztotta. Levest főzött belőle. Próbált túlélni…
Az öregasszony megállt, lélegzetet vett, és folytatta: – Amikor odavitte a levest Aljosjenkának… már nem lélegzett. Feküdt, téged ölelt… Te pedig a mancsoddal ölelted őt. Ketten mentetek el. Két barát…
Ment és simogatta a macska fejét: – Tudtam, Vaszjenka… hogy egyszer még találkozunk. Nektek, macskáknak, sok életetek van. Ajándékoztál nekünk egyet a tiedből. Aljosjenkának pedig… nem volt időd. Senkinek sem lett volna ideje.
A macska kidugta a pofáját a kabát alól, az asszony arcához dörgölőzött. Az öregasszony a könnyein keresztül elmosolyodott, és még szorosabban magához szorította.
Lassan, óvatosan ment, féltve tartotta a karjaiban. A macska pedig gondolta: „Vaszja hát Vaszja… Neki Vaszjenka leszek.”
Ismét a néni arcához dörgölte a fejét, és halkan elkezdte énekelni a dalát – a szeretet és hála dalát.
