Soha nem tudod meg, mit gondol rólad valójában a családod, amíg meg nem hallod, miről beszélnek telefonon. Ez a tudás betör az életedbe kopogtatás nélkül, mint egy tolvaj, aki nem tárgyakat, hanem illúziókat rabol el, és csak hideg hamut hagy maga után ott, ahol még tegnap a boldogság élt.
Zsófia nehéz szatyrokkal tért haza, amelyekből hosszú bagett kandikált ki. A levegő tele volt az alkonyi hűvösséggel, a mellkasában pedig kellemes melegség vibrált a hazai meghittség gondolatától. Megállt az ismerős, az idő által kissé megkoptatott tölgyfaajtó előtt, és hallgatózott. A vastag fa mögül ezüstös, apró csengettyűkre emlékeztető gyermekkacaj szűrődött ki – kislánya, Viktória éppen lelkesen mesélt valamit az öccsének, Márknak. A meglepetés apró lökést adott a szívének. Tehát a férje, Artjom, már elhozta a gyerekeket az óvodából. Ez szokatlan volt, szinte hallatlan – általában ő maga végezte ezt a feladatot, beillesztve azt a munkája és otthoni teendői sűrű szövetébe.
A kulcs, amely a zárba csúszott, mintha egy másik valóság kapuját nyitotta volna. Amikor kinyitotta az ajtót, megdermedt a küszöbön. Artjom a konyhában állt, háttal neki, válla feszült volt az ing vékony anyaga alatt. A serpenyőben sziszegve sült a rántotta, az asztalon, amelyet frissen terített be kék kockás abrosszal, már ott sorakozott a szeletelt, bazsalikommal meghintett, pirosló paradicsom.
– Szia – szólt Zsófia, miközben levette könnyű kabátját, érezve, hogy a levegőben valami kimondatlan feszül.
– Igen, a megbeszélést hirtelen lemondták – felelte Artjom, anélkül hogy hátrafordult volna. Hangja távolságtartóan, egyenletesen szólt, mint egy hírolvasóé, aki időjárás-jelentést mond. – Gondoltam, elhozom a gyerekeket. Nem számítottál rá?
A szobából, mint egy kis forgószél, kiviharzott Viktória, és átölelte anyja lábait.
– Anyuci! Apa új mesét tett be nekünk! Egy kis sárkányról! És azt mondta, ma királyi rántotta lesz vacsorára!
Zsófia elmosolyodott, ujjai gyengéden elsimították lánya selymes haját. Az utóbbi hetekben Artjom valóban több időt töltött a gyerekekkel, és ez örömmel töltötte el, óvatos reményt keltve benne, hogy talán a feszültség árnyéka, amely kapcsolatuk fölé vetült, végre eloszlik. Hat éve éltek együtt. Ezek a falak, a világos, almáspite és gyerekszappan illatú szobák, nagyanyjától, Anasztáziától maradtak rá. A három éve elhunyt nagymama nemcsak néhány négyzetmétert hagyott rá egy jó környéken, hanem egy szigetnyi biztonságot – a lelkét, amely befonta a parketta mintázatát és a mennyezet meszelését. Fél évvel később, amikor Zsófia hivatalosan is birtokba vette a lakást, beleegyezett Artjom javaslatába, hogy költözzenek ide a szűk bérleményből. Akkor ez közös, igazi életük kezdetének tűnt.
Eleinte minden tökéletes volt. Artjom figyelmes, érzékeny volt, segített otthon, kikérte Zsófia véleményét mindenben – legyen szó függönyválasztásról vagy nyaralás-tervezésről. Egy csapatot alkottak. De az utóbbi évben valami eltört, mintha egy láthatatlan órás rozsdás fogaskereket csúsztatott volna a családi mechanizmusba. Artjom egyre gyakrabban járt az anyjához, és minden látogatás után más emberként tért vissza – hallgatag, ingerült páncélba zárkózva, tekintete üveges és idegen lett.
Anyja, Galina Petrovna, nem messze lakott, egy régi „sztálinkában”, lányával, Karinnal. A sógornő, aki egy neves szépségszalon adminisztrátoraként dolgozott, hideg megközelíthetetlenség álarcát viselte, mintha az arca vékony jégréteg borította volna. Zsófia többször is próbálta megtörni ezt a jeget barátságos gesztusokkal, de minden kísérlete udvarias, ám áttörhetetlen elutasításba ütközött.
Galina Petrovna pedig már az első találkozáskor világossá tette, hogy Zsófiát nem tartja méltónak a „ragyogó” fiához. „A férfi, drágám, a fej kell legyen, nem pedig a díványpárna – mondogatta, miközben megigazította a ruháján a díszes brossot. – Egy nőnek kötelessége hallgatni, nem oktatni.” Ezek a „tanácsok” különösen hevesen szaporodtak, miután megszülettek az unokák.
– Te, Szonyecska, túl sok szabadságot engedsz magadnak.
– Te, Szonyecska, túl sok szabadságot engedsz magadnak – mondogatta az anyós hízelgő hangon a családi vacsorákon, és szavai úgy lebegtek a levegőben, mint a méreggőz. – Artjomnak éreznie kell, hogy ő a ház ura. Te meg mindenről a magad feje után mész.
– Galina Petrovna, mi csak igyekszünk mindent közösen eldönteni – vágta rá Zsófia, miközben az asztal alatt olyan erősen szorította a szalvétát, hogy az ujjpercei elfehéredtek.
– Közösen – az akkor van, amikor az utolsó szó a férfié – szúrta közbe Karina, hangja olyan volt, mint egy papírvágás. – Szerintem te egyszerűen papucsot csináltál a testvéremből. Egy sikeres férfi, és mégis úgy él, mint egy melléklet a te lakásodhoz.
Zsófia csak némán rázta a fejét. „Papucsot csináltam belőle”? Ők közösen építették a fészküket, együtt hoztak döntéseket! Ez partnerség volt, nem alárendeltség.
De a méreg lassan, cseppenként szivárgott Artjom vérébe. Egyre ingerlékenyebbé vált, és már a legkisebb apróság is robbanást váltott ki benne. Ha Zsófia azt javasolta, cseréljék le a kanapét, rögtön tucatnyi indokot talált, miért „jó még az a régi is”. Ha a nő felvetette, hogy Viktóriát be kellene íratni tornára, azonnal jött a támadás:
– Pénzünk így sincs, nem tudod?
– Miért vagy mindig minden ötletem ellen? – nem bírta tovább egy este Zsófia, amikor a gyerekszobában már csend honolt.
– Nem vagyok ellene – morogta Artjom, a telefon képernyőjébe merülve. – Csak éppen már nem kérdezed meg a véleményem. Mindent magad döntesz el.
– Mindig kikérem a véleményed! – tiltakozott Zsófia, érezve, ahogy az arca lángba borul. – De ha te hallgatsz, mint a sír, akkor kénytelen vagyok magam kezdeményezni!
– Látod?! Pontosan erről beszélek! – csattant fel, és pillantása hirtelen gyűlölettel telt meg. – „Kénytelen vagy”! És én? Én ebben a házban már semmit sem dönthetek el! Csak egy bútordarab vagyok!
Ezek a szavak nehéz, idegen súlyként függtek a levegőben. Nem tartoztak az ő Artjomjához. Ez Galina Petrovna beszédmódja volt – az ő intonációi, az ő mérge.
Egy héttel később Artjom újra elment az anyjához. Éjfél után tért haza, úgy csapta be az ajtót, hogy megremegtek a kredenc üvegei. Szó nélkül ment a konyhába. Zsófia, akinek a szíve a kalitkába zárt madárként dobogott, utána ment.
– Mi történt? Artjom, beszélj velem.
– Semmi nem történt! – vágta rá, miközben a hűtőből előrántotta a vizespalackot. – Csak elegem van abból, hogy a saját házamban senki vagyok! Egy üres semmi!
Zsófia megállt, keresztbe tette a karját a mellkasán, mintha így akarná kivédeni a düh viharából áradó fájdalmat.
– Honnan veszed ezeket a gondolatokat? Ki ülteti beléd?
– Senki! – ordította, arca eltorzult a haragtól. – Magamtól is látom! A lakás a tiéd, a döntések a tieid, a pénz a tied! Én mi vagyok itt? Egy eltartott?
– A pénz a miénk, Artjom – suttogta, torka összeszorult. – És a ház is a miénk. Te a férjem vagy, család vagyunk, együtt neveljük a gyerekeinket.
– Igen? – lépett közelebb, lehelete forró és nehéz volt. – Akkor miért van az, hogy minden papíron, minden iraton csak a te neved szerepel? Miért nem mondhatom büszkén a barátaimnak, hogy a saját lakásomban élek?
– Mert ez az örökségem a nagymamámtól! – a hangja megremegett, majd feljebb csúszott a feszültségtől. – Ezt te pontosan tudtad! Megbeszéltük, amikor költöztünk!
– Semmit sem beszéltünk meg! – morogta dühösen. – Csak kész tények elé állítottál!
Zsófia mély, szaggatott levegőt vett, próbálta megőrizni a nyugalmát. De vitatkozni értelmetlen volt – előtte nem a férje állt, hanem valami haragból gyúrt báb, akinek zsinórjait az anyja rángatta.
– Artjom, ne folytassuk most. Beszéljünk holnap, ha megnyugszol.
– Teljesen nyugodt vagyok! – üvöltötte, és hirtelen mozdulattal a könyökével leverte a porceláncsészét az asztal széléről. A csésze élesen csilingelve tört szét, hófehér szilánkjai szanaszét repültek a padlón – mint valaha volt boldogságuk darabjai.
Zsófia ösztönösen hátrált, összerezzent. Artjom egy pillanatig a szilánkokat nézte, majd ránézett – szemében egy másodpercig felvillant valami, ami talán felismerés volt, de aztán az újabb harag hulláma elmosta. Megfordult, és hangos ajtócsapással bevonult a hálószobába.
Onnantól kezdve a feszültség a házban sűrűsödött, mint a vihar előtti köd. Artjom egyre több időt töltött az anyjánál, és minden látogatás után újabb fal épült közéjük – vastagabb, magasabb, áthatolhatatlanabb. Zsófia próbált elérni hozzá, de ő vagy makacs némaságba burkolózott, vagy olyan éles gúnyos megjegyzésekkel válaszolt, amelyek pengékként vágtak a szívébe.
Egy este, amikor Zsófia éppen esti mesét olvasott a gyerekeknek, megszólalt a telefon. A kijelzőn ez állt: „Galina Petrovna”.
– Szonyecska, drágám – a hangja édeskés volt, mint a szirup, de Zsófia azonnal megérezte a cselt. – Hogy vagytok? Hogy vannak az én kis unokáim?
– Minden rendben, köszönöm – felelte visszafogottan Zsófia, tenyerében érezve, ahogy a telefon megizzad a markában.
– Artjom nincs otthon?
– Nincs, még dolgozik.
– Áh, értem – húzta el a szót Galina Petrovna, és a hangjában hamis csengés szólalt meg. – Tudod, csak azon gondolkodtam… Talán érdemes lenne a lakást Artjom nevére íratni. Csak jelképesen. Hogy férfiasabban érezze magát, igazi házigazdának. Egy férfinak fontos tudni, hogy van egy saját vára, amit a magáénak mondhat.
Zsófia megmerevedett. A levegő körülötte megfagyott, mintha jéggé sűrűsödött volna.
– Galina Petrovna, ez a lakás a nagymamám emléke. Itt élünk együtt, neveljük a gyerekeket. Minek íratnám át?
– Ugyan, kicsim – folytatta mézesen az anyós, és Zsófia szinte fizikai valóságként érezte a mosolyában bujkáló mérget. – Te okos lány vagy, meg kell értened. A férfi a család támasza. De hogyan lehet támasz valaki, akinek még saját teteje sincs a feje fölött?
– Mi egymás támaszai vagyunk – felelte Zsófia, hangja élesen, fémesen csengett. – És erről nem kívánok beszélni.
– Ó, úgy? – a cukros hang egy szempillantás alatt eltűnt, helyét hideg, acélos élesség váltotta fel. – Akkor ne csodálkozz, ha Artjomnak továbbra is gondjai lesznek az önbecsülésével. Te magad alázod meg nap mint nap, amikor világossá teszed, ki az igazi tulajdonos ebben a házban.
Zsófia nem bírta tovább, és megszakította a hívást. A keze annyira remegett, hogy majdnem kiejtette a telefont. Most már mindent kristálytiszta, ijesztő világossággal látott. Galina Petrovna módszeresen, lépésről lépésre mérgezte a fiát, a tudatába vésve a képet a zsarnok, birtokló feleségről.
Fél órával később Artjom hazaért. Zsófia megpróbált beszélni vele, elmondani a hívásról, de ő csak legyintett, mintha tolakodó legyet akarna elhessegetni.
– Anyámnak igaza van – morogta, miközben levette a cipőjét. – Tényleg nem tekintesz férfinak. Nem tisztelsz.
– Hogy mondhatsz ilyet? – Zsófia hangja remegő suttogásba fulladt a felháborodástól. – Mi család vagyunk! Mindent együtt építünk!
– Nem – vágta el élesen a szót. – Mindent te építesz. Én csak létezem a te területeden, mint egy vendég, akinek kegyesen megengedték, hogy itt aludjon.
– Artjom, ez őrültség! Az anyád manipulál téged, hülyeségeket sulykol a fejedbe!
– Ne merészelj így beszélni anyámról! – üvöltötte, és a hangja úgy hasított végig a nappali csendjén, mint egy mennydörgés.
Zsófia hátralépett. Még soha nem látott ilyen tiszta, fékezhetetlen dühöt a szemében. Artjom nehéz, szaggatott lélegzetet vett, öklei annyira megfeszültek, hogy az ujjpercei kifehéredtek.
– Artjom, kérlek, nyugodj meg – mondta halkan, alig hallhatóan. – Felébreszted a gyerekeket.
– Nem érdekelnek a gyerekek! – ordította, és ezek a szavak jobban ütötték, mint bármilyen pofon. – Te tettél belőlem senkit! Egy árnyékot!
Egy hirtelen mozdulattal előrelépett, és Zsófia ösztönösen hátrált, de késő volt. A férfi keze – nehéz, könyörtelen – megragadta a vállát, és erővel hátralökte. Zsófia elvesztette az egyensúlyát, hátraesett, és tompa, csontig hatoló puffanással a hátát a ajtófélfának ütötte. Éles, vakító fájdalom villant végig a gerincén, minden gondolatot kiégetve.
A beállt csendben csak Artjom szaggatott, rekedt lélegzete hallatszott. Fentről nézett rá, tekintetében vad, fékezhetetlen düh kavargott, amit valami állatias félelem árnyalt. Aztán megfordult, és szó nélkül, hangos csattanással becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját.
Zsófia a földön maradt, hátát a hűvös falnak támasztva. A gerince égett a fájdalomtól, de ez semmi volt ahhoz a jeges, mindent elnyelő ürességhez képest, ami a lelkében tátongott. Az első alkalom. Hat év után először. Kezet emelt rá. Azt a kezet, amelyet az esküvőn fogott, azt, amely egykor gyöngéden simogatta újszülött lányuk, Viki fejét.
Lassan, a fájdalmat legyűrve, feltápászkodott, és a gyerekszoba felé indult. Viki és Márk békésen aludtak, arcuk nyugodt és tiszta volt – nem tudták, hogy a kis, biztonságos világuk éppen most repedt meg, mélyen az alapjaiban. Zsófia leült a lánya ágya szélére, végigsimított az arcán, és halkan, hangtalanul sírni kezdett. A sós könnyek nedves nyomokat hagytak a hercegnős takarón.
Reggel Artjom szó nélkül, szemkontaktust kerülve ment el dolgozni. Zsófia némán, minden erejét összeszedve, acélkeménnyé edzette magát belül. Döntött. Nem fog hallgatni. A nap furcsán tompán telt – a kezei automatikusan pakolták a dolgokat, miközben az elméje számba vette, mérlegelte és elbúcsúzott mindentől, ami addig az életét jelentette.
Este, amikor megfordult a kulcs a zárban, Zsófia már az előszobában várta. Mellette két gyerekbőrönd és a saját utazótáskája állt.
– Ez mi? – kérdezte Artjom, megtorpanva a küszöbön. Arcán csak fáradt ingerültség tükröződött.
– Elmegyünk – felelte Zsófia, hangja meglepően egyenletes és nyugodt volt, mintha nem is ő beszélt volna. – A szüleimhez.
– Hogyhogy „elmentek”? – nézett rá értetlenül.
– Tegnap meglöktél, Artjom. Átlépted a határt. Nem engedem, hogy a gyerekeim olyan légkörben nőjenek fel, ahol az apjuk kezet emelhet az anyjukra.
Artjom arca kifehéredett, mint a kréta.
– Szófi… bocsáss meg, nem akartam… csak elvesztettem a fejem…
– Nem – vágott a szavába, és szemében hideg, acélos fény lobbant. – Többé semmiféle mentség. Meghoztad a döntésed. Az anyád oldalára álltál. Most majd ő vigasztaljon.
– Nem mehetsz el csak úgy! – hangjában pánik rezgett.
– Dehogynem – vágta el szárazon. – Ez a lakás az enyém, de már nem akarok itt élni veled. Van időd összepakolni és új helyet találni.
Artjom mozdulatlanul állt, mintha megbénult volna, szája nyitva maradt a döbbenettől. Zsófia a gyerekeket hívta. Viktória és Márk kijöttek a szobából, kabátban, kis hátizsákkal a vállukon.
– Anya, tényleg elmegyünk a nagyiékhoz? – kérdezte vidáman Viki, nem értve a helyzet súlyát.
– Igen, kicsim – Zsófia erőltetett mosollyal válaszolt, miközben újra gombóc nőtt a torkában. – Tényleg.
Kiléptek a lakásból, és Zsófia nem nézett vissza. Hívott egy taxit, beültette a gyerekeket, és csak amikor az autó elindult, engedte meg magának, hogy felnézzen a ház ablakaira. Az egyikben mozdulatlanul ott állt Artjom alakja. Nézett utánuk.
A telefon megremegett a kezében. Galina Petrovna. Zsófia elutasította a hívást. Egy perc múlva újra. Valami sötét, keserű kíváncsiság mégis rávette, hogy felvegye – kihangosítva, hogy a gyerekek ne hallják.
– Szonyecska, drágám! – felcsendült az anyós csicsergő, diadalmas hangja. – Artjom mindent elmondott! Milyen okos lány vagy, hogy magadtól döntöttél így! Helyes, aranyos döntés!
A háttérből Karina hangja hallatszott:
– Szóval a lakás most szabad? Anya, mi lenne, ha én költöznék a bátyámhoz? Itt egyedül olyan szűkös nekem.
Galina Petrovna felkacagott – a nevetése úgy hasított a levegőbe, mint a kés.
– Várj csak, Karinkám, ne siess. Minden el fog rendeződni. Szonyecska, drága, te is megérted, ugye, hogy a gyerekeknek az apjuk mellett a helyük? Hagyd őket Artjomnál, ne tedd tönkre a sorsukat, ne légy önző.
Zsófia némán megnyomta a piros gombot, és lenémította a telefont. A kirakós darabjai végre összeálltak egy torz, iszonyú képpé. Örültek az elmenetelének. Már osztozkodtak a házán, az életén. A gyerekein.
De ez a korai diadaluk volt a legnagyobb hibájuk. Mert épp ezzel adták meg Zsófiának az utolsó, döntő adag erőt. Pontosan tudta, mit kell tennie.
Másnap reggel, miután a gyerekeket elvitte az óvodába, nem a munkahelyére ment, hanem a rendőrségre. A szülei könyörögtek, hogy „ne csináljon botrányt”, „gondoljon a család jó hírnevére”, de Zsófia hajthatatlan maradt. Az erőszak nem maradhat következmények nélkül. Soha.
A szolgálatban lévő tiszt – egy fáradt arcú, de jóindulatú férfi – végighallgatta, majd a nyomozóhoz irányította. Az iroda ajtaján egy nő fogadta – Anna Dmitrijevna, éles tekintetű, okos asszony.
– Meséljen el mindent az elejétől – kérte, miközben kinyitott egy vastag dossziét. – Ne siessen.
Zsófia elmondott mindent. A rendszeres lelki nyomást, az anyósi látogatásokat, a telefonhívást, a veszekedést, a lökést, a hátán sötétlő kékes-lilás foltot. Anna Dmitrijevna figyelmesen hallgatta, csak ritkán tett fel kérdéseket.
– Szükség lesz orvosi vizsgálatra – mondta, miközben kitöltött egy nyomtatványt. – Itt a beutaló. A baleseti ambulancián mindent rögzítenek. Utána visszajön, és hivatalosan felvesszük a jegyzőkönyvet.
A vizsgálat gyors és tárgyilagos volt. Az orvos, egy idős nő, szótlanul megvizsgálta a zúzódást, lefotózta, és kiadta az igazolást. Délre Zsófia már újra a nyomozó irodájában volt, kezében a hivatalos bejelentéssel és az orvosi jelentéssel.
– Be fogjuk idézni a férjét kihallgatásra – magyarázta Anna Dmitrijevna. – Készüljön fel arra, hogy nyomást fognak gyakorolni, kérni fogják, hogy vonja vissza a feljelentést. Ne engedjen.
– Nem fogok hátrálni – mondta Zsófia, és ez nemcsak kijelentés, hanem fogadalom volt – saját magának tett eskü.
Három nap múlva Artjom, miután megkapta a idézést, felrobbant. A hívása tele volt dühvel és hitetlenkedéssel.
– Teljesen megőrültél? Feljelentettél? A rendőrségen?!
– Igen – felelte Zsófia röviden, jeges hangon.
– Tudod, mit teszel? Ez a vég! A karrieremnek! A hírnevemnek! Hogy fogok az emberek szemébe nézni?!
– Gondolkodnod kellett volna, Artjom – mondta halkan. – Mielőtt az anyádra hallgattál. Mielőtt úgy döntöttél, hogy a kezedet használod érvként.
– Szófi, könyörgöm, bocsáss meg! Elragadtattam magam! Felejtsük el, többet nem fordul elő!
– Nem – a hangja meg sem remegett. – A vonat elment. Megtettem, amit meg kellett tennem, hogy megvédjem magam és a gyerekeimet.
Ő letette a telefont. Utána, ahogy várható volt, Galina Petrovna hívta. A hangjából azonban eltűnt minden korábbi diadal.
– Szofja! Mit képzelsz magadról?! – sikoltotta a kagylóba. – A fiamat börtönbe akarod juttatni?!
– Védekezem – válaszolta Zsófia hidegen.
– Védekezel? Te mindent kitaláltál! Ő mindent elmondott – veszekedtetek, te magad estél el!
– Az orvosi igazolás nem kitaláció – vetette oda Zsófia, majd bontotta a vonalat.
Másnap Galina Petrovna és Karina valódi rágalomhadjáratot indítottak ellene. Sorra járták a szomszédokat, és szívszaggató történeteket meséltek arról, hogyan űzte el a kegyetlen, számító feleség a szegény, szerencsétlen Artjomot a saját házából, s most intrikákat sző ellene. De a szomszédok, akik évek óta ismerték a nyugodt, udvarias Zsófiát, és tudtak a hivatalos feljelentésről is, csak a fejüket csóválták, amikor elmentek mellettük.
A bíróság ideiglenes távoltartást rendelt el Artjom ellen: nem közelíthetett Zsófiához és a gyerekekhez, a találkozások csak a nő szüleinek jelenlétében történhettek. Amikor kijött a tárgyalóteremből, Artjom megtörtnek látszott. Galina Petrovna és Karina a folyosón várták.
– Anya, mit tegyek most? – kérdezte zavartan.
– Mondtam neked, hogy hallgass az anyádra! – sziszegte dühösen. – Mondtam, hogy tűrj! De te nem tudtál! Most idd meg a levét!
Zsófia eközben hazament, és lakatost hívott. Az új, csillogó zár nyikorgása egy korszak végét és egy új kezdetét jelezte. A régi kulcsokat kidobta az utcai kukába – mintha a múltját dobta volna el.
A körzeti rendőr, Szergej Vasziljevics, értelmes, de fáradt tekintetű férfi, meghallgatta őt, és megígérte, hogy első hívásra jön. És a hívás egy héttel később meg is történt: este csengetni kezdtek, majd erőteljes kopogás következett.
– Nyisd ki, Szofja! Beszélnünk kell! – hangzott Galina Petrovna kemény, követelőző hangja.
Zsófia nem nyitott ajtót, hanem tárcsázta Szergej Vasziljevicset. Tíz percen belül megérkezett.
– Galina Petrovna, kérem, távozzon. A bíróság megtiltotta a megközelítést, a vádlott hozzátartozóira is vonatkozik a rendelkezés – mondta higgadtan a rendőr.
– Ez a fiam lakása! – próbálkozott az asszony.
– Nem – felelte nyugodtan, de határozottan. – Ez Szofja Vitaljevna tulajdona. Kérem, hagyja el a lépcsőházat, különben jegyzőkönyvet veszek fel.
Elmentek – visszavonulva, mint egy vesztes hadsereg. Szemükben gyűlölet lángolt, de Zsófia most már tudta: a törvény az ő oldalán áll.
Elkezdődött a hosszú, fárasztó vagyonmegosztási eljárás. Artjom ügyvédjén keresztül próbált részesedést követelni a lakásból, arra hivatkozva, hogy a felújításba is fektetett pénzt. De Zsófia minden számlát és nyugtát bemutatott, amelyek bizonyították, hogy a költségeket a szülei állták. Az autó is a házasság előtt lett vásárolva. Nem volt mit osztozni.
Két hónappal később Artjom újra felhívta. Hangja megtört és fáradt volt.
– Szófi, találkozzunk. Beszéljünk ember módra.
– Nem – jött a válasz. – Minden kérdésben az ügyvédemmel beszélj.
– Kérlek… Bocsánatot akarok kérni. Sok mindent megértettem.
– Késő, Artjom – mondta Zsófia, miközben az ablakon át a hulló sárga leveleket nézte. – Átlépted azt a határt, amelyen túl nincs bocsánat. Te az anyádat választottad, nem a családunkat. Nincs több mondanivalóm.
– De a gyerekek… – kezdte volna.
– A gyerekeket csak a szüleim jelenlétében láthatod. Ez a bíróság döntése.
Többé nem hívta. Galina Petrovna még próbálkozott közös ismerősökön keresztül, „békülésért” könyörögve, de Zsófia hajthatatlan maradt.
Fél év múlva a bíróság kimondta a válást. Artjom nem jelent meg a tárgyaláson. Az eltartási díjat automatikusan megállapították. Amikor Zsófia kilépett az épületből, mélyen beszívta a hideg őszi levegőt. Csípte a tüdejét, de tiszta volt és friss. Belül ürességet érzett – de ez már a vihar utáni, nem pedig az előtti üresség volt. Egy olyan tér, ahol újra lehet építeni.
Viki és Márk lassan megszokták az új életet. Artjom rendben fizette a tartásdíjat, és néha, a nagyszülők felügyelete mellett, meglátogatta őket. De az a láthatatlan kapocs elszakadt. A gyerekek emlékeztek a kiabálásra, az anyjuk könnyeire. Artjom próbált a régi, vidám apjuk lenni, de minden mozdulata erőltetett és mesterkélt volt.
Galina Petrovna és Karina végleg eltűntek az életéből. A tervük, hogy elfoglalják más otthonát, hangos robajjal bukott meg. A hírnevük romokban hevert, a szomszédok elfordultak tőlük. Karina – mint később egy barátnőtől megtudta – új vőlegényt talált egy másik városból, és sietve elköltözött. Artjom pedig magára maradt a saját döntése következményeivel, nehezen tengődve a tartásdíj levonása után.
Egy téli estén Zsófia a konyhában ült egy csésze kakaóval a kezében. Odakint a hópelyhek különös táncot jártak, és fehér takaróval fedték be a múlt szennyes foltjait és szilánkjait. A lakásban csend, melegség és biztonság honolt. A telefon mellette feküdt az asztalon — egy üzenet érkezett a barátnőjétől:
„Láttam az exférjedet. Megöregedett, lesoványodott. Egyedül kóborolt a szupermarketben. Karina egyébként elköltözött a vőlegényéhez, azt mondják, hamarosan esküvő.”
Zsófia halvány, alig észrevehető mosolyt engedett meg magának. Nos, legyen Karinának boldogság – távol az anyja intrikáitól. Ami pedig Artjomot illeti… az ő sorsa az ő döntéseinek következménye volt.
Felállt, elöblítette a csészét, majd a gyerekszobába ment. Viki és Márk összefonódott kézzel-lábbal aludtak, lélegzetük egyenletes és békés volt. Zsófia betakarta őket, egyenként megpuszilta forró fejecskéjüket, majd lábujjhegyen kisurrant.
Ez a nyugalom, ez a biztonságérzet a saját otthona falai között többet ért minden illuzórikus ígéretnél, hogy „újrakezdhetnek mindent”. Ezt abban a pillanatban értette meg, amikor a háta tompán nekicsapódott az ajtófélfának. És az a döntés — elmenni, harcolni, nem feladni — volt az egyetlen helyes út.
Zsófia visszatért a hálószobába, lefeküdt és behunyta a szemét. Holnap új nap virrad. Nélkülözve a kiabálást, a szemrehányásokat, a félelmet. Csak ő, a gyerekei és az életük. Közös, kivívott és megvédett békéjük. És ez több volt, mint puszta lét.
Ez volt az igazi szabadság.
