„A hitelt az én nevemre vették fel — cserébe kaptam egy hideg ajtót és nulla átutalást.”
Larisza letette a fogorvosi tükröt, és a kézfejével megtörölte a homlokát. Hét óra megállás nélküli munka már éreztette hatását – a háta fájt, a szeme előtt apró fekete pontok úsztak a fáradtságtól. A munkanap lassan a végéhez közeledett, az utolsó páciens elégedetten távozott, új töméssel és könnyebb pénztárcával.
– Lar, ma is túlórázol? – kukkantott be mosolyogva a rendelő ajtaján Marina Szergejevna, a klinika adminisztrátora.
– Nem, már indulok – felelte Larisza, miközben lehúzta a kesztyűt és a fertőző hulladék gyűjtőbe dobta. – A hátam teljesen kész van.
– Hát nem csoda, hozzád két hétre előre be van telve a naptár – csóválta a fejét Marina. – Nem gondoltál rá, hogy felvegyél egy asszisztenst?
Larisza csak elmosolyodott. Igen, a magánklinikán mindig hosszú volt a sor nála. Jó fogorvost aranyárban mérnek. Csakhogy a keresete fele a klinikáé lett, a maradékból ment az adó, a lakásbérlet, a felszerelésre felvett hitel… és persze a szülők.
– Ha asszisztenst veszek fel, kenyeret ehetek sóval – mondta, miközben gondosan felakasztotta a köpenyét a fogasra.
Marina Szergejevna együttérzően bólintott.
– Megint a szülők?
– Mint mindig – sóhajtott Larisza. – Múlt hónapban anya a macska kezelésére kért pénzt, most apa emlékeztetett, hogy ideje venni téli gumit.
Otthon üres hűtő és csend várta. Az egyszobás lakás, amelyet már negyedik éve bérelt, inkább tűnt ideiglenes menedéknek, mint otthonnak. Pedig abból a pénzből, amit a bérleti díjra kifizetett, már komoly előleget tehetett volna egy saját lakásra. De a szülőknek küldött pénzek, a fogászati felszerelés hitele és a többi kiadás nem hagytak mozgásteret.
Alig húzta le a cipőjét az előszobában, amikor megszólalt a telefon – az anyja kedvenc dallama.
– Szia, anya – szólt bele, és a konyhába sétált, automatikusan kinyitva a hűtőt.
– Lariszocska, hogy vagy? Hogy megy a munka? – anyja hangja gyanúsan vidámnak tűnt.
– Megvagyok, anya. Csak fáradt vagyok. Ma hat szuvas fogat és egy implantátumot csináltam.
– Jaj, ne is mondd! Én is reggel óta a kertben voltam, aztán felmostam, utána meg a barátnőkkel sétáltam a parkban.
Larisza magában emlékeztette magát, hogy anyja hatvanhárom éves, és joga van a barátnőivel sétálni ahelyett, hogy otthon zoknit kötne. De a fáradtság megtette a hatását, és a gondolatai önkéntelenül is rossz irányba fordultak.
– Azért hívlak, mert találtunk egy akciós törökországi utat – folytatta anya. – Háromcsillagos hotel, all inclusive! Nyolc nap, képzeld, és csak hatvanezer kettőnkre apáddal.
Larisza lehunyta a szemét és az orrnyergét masszírozta. A hétvégére tervezett hátmasszázst el is felejthette.
– Anya, tegnap utaltam nektek a közüzemire…
– Az más, az a rezsire volt! De ez pihenés! Öt éve nem voltunk sehol, és akkor is csak a Krímben… Ez meg külföld! – anyja hangja könyörgővé vált. – Ugyan már, orvos vagy, nem fogsz egy fizetésen tönkremenni.
Larisza nagyot sóhajtott. Fogorvos – nem sebész, de az emberek szeretik azt hinni, hogy minden orvos ugyanannyit keres.
– Rendben, anya. Mikorra kell a pénz?
– Jaj, köszönöm, kislányom! Azonnal el lehetne utalni, mert last minute, holnap már nem lesz hely!
Larisza gondolatban nemcsak a masszázstól búcsúzott el, hanem az új cipőtől is, amit múlt hétvégén nézett ki. Megnyitotta a banki alkalmazást, és átutalta a kért összeget anyja számlájára.
– Kész, elküldtem – mondta, miközben próbált nem belegondolni, hogy a hatvanezer forint az pont a havi törlesztőrészlete a felszerelésre, plusz a lakbér.
– Köszönöm, kicsim! Tudtam, hogy számíthatunk rád – ujjongott anya. – Hidd el, apáddal nagyon ránk fér egy kis pihenés, teljesen kimerültünk. Az ember már nem fiatal.
– Persze, anya, pihenjetek csak.
– És te mikor mész szabadságra? Csak dolgozol meg dolgozol.
– Nem tudom, anya. Tudod, sok a páciens. Meg pénz sincs most.
– Na, azért ne hajtsd túl magad – intette anyja. – Az egészség fontosabb, mint a pénz.
A beszélgetés után Larisza sokáig ült a konyhában, a semmibe bámulva. Odakint a szeptemberi este lassan éjszakába fordult, a lámpák fényei megvilágították az üres udvart. Harminckét éves, sikeres fogorvos egy neves klinikán – és mégis? Bérelt lakás, hitel és állandó pénzküldés a szüleinek, akik mintha egy soha ki nem ürülő bankautomatának tekintenék.
Larisza pontosan emlékezett, hogyan kezdődött minden. Miután elvégezte az orvosi egyetemet és a rezidensképzést, majd megkezdte munkáját a klinikán, a fizetése alig volt több a semminél. A szülei azonban büszkék voltak rá, hogy orvos lett, és sosem kértek segítséget. Aztán Larisza egyre többet kezdett keresni, és valahogy magától alakult ki a „segítek a szüleimnek” szokás. Először apróságokra – ünnepi ajándékokra – adott pénzt, aztán egy kicsit többet – gyógyszerekre, amelyek nem tartoztak a nyugdíjasoknak járó ingyenes készletbe. Később pedig ez rendszeressé vált: havi utalások a rezsire, élelmiszerre, gyógyszerekre, meg a „váratlan kiadásokra” – a macska kezelésétől az új mikrohullámú sütőig.
Egy héttel a törökországi utazásról szóló beszélgetés után Larisza elhatározta, hogy komolyabban elbeszél a szüleivel. Anyja számát tárcsázta, és gondosan megfogalmazta a szavait.
– Anya, beszélnünk kellene – kezdte köszönés után. – Tudom, hogy mindig segítettem, de most már nehéz lett. Van a hitelem, a lakbér, és szeretnék végre félretenni egy saját lakásra.
A vonal másik végén csend lett.
– Te most azt mondod, hogy nem akarsz segíteni nekünk? – anyja hangja azonnal sértetté vált.
– Nem, anya, csak azt mondom, hogy nem tudok annyit adni, mint eddig.
– Mi nem is kérünk – csattant fel az anya. – Te magad ajánlod mindig. Nem akarod – ne add! Elélünk mi valahogy a nyugdíjunkból is.
– Anya, nem azt mondom, hogy egyáltalán nem fogok segíteni…
– Minden világos, Larisza. Ne aggódj, megleszünk – vágta rá anyja, és bontotta a vonalat.
Larisza letette a telefont, és a fejét a kezébe temette. Pontosan erre számított. Elég volt csak utalni arra, hogy csökkenteni akarja a segítséget – és anyja máris passzív-agresszív üzemmódba váltott.
A következő hónapban Larisza elhatározta, hogy nem utal pénzt a szüleinek – csak hogy megnézze, mi történik. Biztonság kedvéért letiltotta a bejövő hívásokról szóló értesítéseket, de esténként mindig ellenőrizte a telefont. Furcsa módon anyja egyetlenegyszer sem hívta. Egy egész hónapon át.
Ehelyett a testvére telefonált. Alekszej két évvel fiatalabb volt, értékesítési menedzserként dolgozott, felesége és kamasz fia volt.
– Szia, húgocskám – szólt vidáman a hangja, de Larisza rögtön érezte, hogy valami nincs rendben.
– Szia, Ljos, mi újság?
– Megvagyok, dolgozom, élek. Figyelj, miért bántod a szüleinket?
Larisza lehunyta a szemét. Na, persze. Anya most a fián keresztül próbál hatni.
– Miért mondod, hogy bántom őket?
– Hát, anya mondta, hogy nem akarsz többé segíteni. Hogy már a gyógyszerekre sincs pénzük.
– Ljos, csak egy hónapot hagytam ki. Nekem is vannak törlesztéseim, nem tudok állandóan…
– De Lar, te orvos vagy! – vágott közbe a bátyja. – A te fizetésed sokszorosa az enyémnek. Nekem családom van, gyerekem, lakbért kell fizetni.
– Nekem is vannak kötelezettségeim – próbált nyugodt maradni Larisza, bár belül forrt a düh. – És már évek óta támogatom őket.
– Jó, jó – mondta engesztelően a báty. – Csak tudd, hogy ők nagyon megbántódtak.
A beszélgetés után Larisza különös ürességet érzett. Annyi éven át adta a jövedelme jelentős részét a szüleinek, lemondva apró örömökről, arról, hogy gyűjtsön a saját otthonára. És most, hogy egyetlen hónapig nem küldött pénzt, máris hálátlan, rideg lányként állították be, aki nem törődik a szüleivel.
Alig telt el egy hét, amikor üzenet érkezett a banktól: „Fogyasztási hitel törlesztési ütemezése.” Larisza értetlenül meredt a képernyőre. Nem vett fel semmilyen új hitelt. Az utolsó három éve volt – a fogászati felszerelésre.
Megnyitotta a banki alkalmazást, és rémülten látta, hogy az ő nevére vettek fel egy 120 000 rubeles fogyasztási hitelt. Az első törlesztés egy hét múlva esedékes.
Reszkető kézzel hívta a bankot. Hosszú beszélgetés után kiderült, hogy a hitel valóban az ő nevére van, és távolról, a banki alkalmazáson keresztül vették fel. Hogy lehet ez? Biztos volt benne, hogy senkinek sem adta oda a telefonját.
Vagy mégis?
Ekkor bevillant egy emlék: a szülei nemrég nála jártak, és apja megkérte, hadd nézzen meg valamit a telefonján. Larisza gondolkodás nélkül feloldotta a készüléket, és odaadta neki. Nem lehet, hogy akkor…?
Azonnal felhívta az apját. Anyja vette fel.
– Anya, otthon van apa? Fontos, beszélnem kell vele.
– Persze, itthon. Mi történt?
– Add át neki, kérlek.
Néhány másodperc múlva apja hangját hallotta.
– Szia, kislányom. Valami baj van?
– Apa, te vettél fel hitelt a nevemre? – vágott a közepébe.
A vonal túlsó végén nehéz csend állt be.
– Apa?
– Igen – szólalt meg végül. – De ez nem az, amire gondolsz!
– És mire gondoljak? – Larisza alig bírta visszatartani a hangját. – A banktól tudom meg, hogy a nevemen van egy 120 ezres hitel!
– El akartuk mondani – hebegte az apa. – Csak még nem találtuk meg a megfelelő pillanatot.
– Hova lett a pénz?
– Hát… Dímának új telefon kellett. Kilencedikes, és az osztálytársai mind új iPhone-nal járnak. Kellemetlen volt neki…
Larisza nem hitt a fülének. Díma – a bátyja fia, az unokaöccse. És az apja a lánya nevére vett fel hitelt, csak hogy a fiú új iPhone-t kapjon!
– Várj csak, te hitelt vettél fel, hogy Dímának iPhone-t vegyél?
– Igen, hát persze – válaszolta az apa, mintha ez teljesen természetes lenne. – Új, legfrissebb modell. Díma annyira szerette volna…
A vonalban hirtelen zörej támadt, majd anyja hangja váltotta fel apjáét.
– Lara, miért húzod fel magad? A gyerek boldog. Te orvos vagy, neked ez semmi. Majd mi kifizetjük!
Larisza némán hallgatta a jól ismert hangot. A szavak, amelyek régen bűntudatot és azonnali segíteni vágyást váltottak ki belőle, most lepattantak róla, mintha falba ütköztek volna. Valami végleg eltört benne. Szó nélkül bontotta a vonalat, és kikapcsolta a telefont.
A lakás elcsendesedett. Az ablakon beszűrődött az esti félhomály, a szomszéd ház ablakaiban lassan kigyúltak a fények – az emberek hazatértek, vacsoráztak, beszélgettek. Az élet ment tovább, de Larisza lelkében valami megszűnt létezni.
Gépiesen kiment a konyhába, feltette a kávéfőzőt, és leült az asztalhoz, hallgatva, ahogy a víz lassan átszivárog a szűrőn. A friss kávé illata lassan betöltötte a kis konyhát. Larisza töltött magának egy csészével, és kortyolt belőle – de nem érzett semmit.
A teljes csendben, amelyet csak a falióra kattogása tört meg, Larisza rádöbbent a keserű igazságra: éveken át kihasználták, miközben mindezt „gondoskodásnak” nevezték. Minden „kérés” valójában követelés volt, minden „majd visszafizetjük” soha nem teljesült ígéret. Fogorvosként Larisza jól tudta: az elhanyagolt esetek radikális beavatkozást igényelnek. A félmegoldások ideje lejárt.
Másnap reggel, összeszedve a bátorságát, bekapcsolta a telefont. Tizenkét nem fogadott hívás anyjától, öt apjától, kettő a bátyjától. Minden értesítést figyelmen kívül hagyott, és maga tárcsázta a szülői ház számát.
– Halló? – anyja hangja óvatosan csengett.
– Szervusz, anya – mondta Larisza nyugodtan, de határozottan. – Beszélnünk kell. Apa ott van? Kapcsold hangosra, hogy ő is hallja.
– Igen, egy pillanat, bekapcsolom – anyja hangjában aggodalom bujkált.
Amikor Larisza meghallotta a háttérzajt és a szülei halk beszédét, mély levegőt vett, és kimondta azt a mondatot, amit egész éjjel gyakorolt:
– Többé nem lesznek átutalások. Éljetek a lehetőségeitekhez mérten. Nem vagyok köteles támogatni egy felnőtt családot.
A vonal másik végén döbbent csend támadt, majd anyja felháborodott hangja hallatszott:
– Látod, hová vezetett ez az orvosi gőg! Elfelejtetted, ki kezelte az első fogaidat?
Larisza lehunyta a szemét. Tipikus manipuláció. Régen ez hatott volna – bűntudata lett volna, és rögtön engedett volna. De ma nem.
– Emlékszem – válaszolta higgadtan. – De én felnőttem. Ti viszont nem. Ideje megtanulni élni a bankkártyám nélkül.
– Hogy érted azt, hogy „a kártyád nélkül”? – háborodott fel az apa. – És a hitellel mi lesz?
– Ti vettétek fel, ti fizessétek vissza – vágta rá Larisza. – Én semmit nem írtam alá. Csalással intéztétek, visszaélve a bizalmammal.
– De mi a szüleid vagyunk! – kiáltott fel az anya. – Kötelességed…
– Nem, anya – szakította félbe határozottan Larisza. – Semmire sem vagyok köteles. Felnőtt ember vagyok. Saját életem van. Örömmel látogatlak benneteket, adok tanácsot, ha kell. De pénzügyileg – ennyi. Elég volt.
– És most mit csináljunk? – az apa hangjában őszinte tanácstalanság csengett.
– Éljetek a jövedelmetekhez igazodva – ismételte Larisza. – Mint minden normális nyugdíjas. Ismerek egy jogászt, segíthet a hitel átütemezésében. Megadhatom a számát. És még valami – igényelhettek támogatást a közüzemi díjakra, az sokat csökkentene a kiadásokat.
– Támogatást? – kérdezte az anya úgy, mintha Larisza koldulást ajánlott volna. – Azt akarod, hogy hivatalról hivatalra járjunk és megalázkodjunk?
– Ez nem megaláztatás, hanem a törvényes jogotok – felelte fáradtan Larisza. – Gondoljátok át. Most mennem kell dolgozni.
A beszélgetés után Larisza különös könnyedséget érzett. Mintha az a hatalmas kő, amit évek óta cipelt a vállán, hirtelen eltűnt volna.
A klinikán Marina Szergejevna rögtön észrevette a változást:
– Ma valahogy más vagy.
– Igen? – Larisza elmosolyodott, miközben felhúzta a kesztyűt. – Csak végre kialudtam magam.
A következő hetek nem voltak könnyűek. Larisza tartotta magát az elhatározásához – nem küldött több pénzt. Elküldte a szüleinek az információkat a támogatási lehetőségekről és a jogász elérhetőségét, aki segíthetett volna a hitellel. Ezzel be is fejeződött az ő segítsége.
A Larisza és a szülei közti viszony hirtelen megromlott. Anyja teljesen abbahagyta a hívásokat, apja csupán néha küldött rövid üzeneteket: „Kár, hogy így lett…” vagy „Remélem, jól vagy.” A testvére, Alekszej, szintén távolságot tartott – feltehetően azért, mert a fiának vissza kellett vinni az iPhone-t a boltba.
Eleinte Lariszát gyötörte a bűntudat, különösen esténként, az üres lakásban. De aztán azon kapta magát, hogy először hosszú évek óta nem mások gondjai járnak a fejében. Végre elkezdett félretenni – nem a szülei újabb „váratlan szükségleteire”, hanem egy saját lakás előlegére. Bejelentkezett a hátmasszázsra, amit hónapok óta halogatott. Vásárolt egy bérletet az uszodába.
Két hónappal azután, hogy megszakította a megszokott pénzügyi körforgást, furcsa üzenetet kapott az anyjától: „Gyere vasárnap ebédre. Sütök pitét.”
Larisza elment, kissé gyanakodva – újabb kérésekre vagy szemrehányásokra számított. Ám legnagyobb meglepetésére a szülei szokatlanul vidáman fogadták.
– Képzeld – mesélte az anyja, miközben szeletelte a pitét –, felvettek diszpécsernek egy taxis cégnél. Heti három nap, kényelmes beosztás.
– Én meg megegyeztem a szomszéddal – vette át a szót az apa. – Elektronikai javítással foglalkozik, és segítek neki. Apróbb készülékeket javítok, forrasztok. A kezem még emlékszik!
Larisza meglepetten hallgatta őket. Hatvanon túl a szülei hirtelen erőt és kedvet találtak a munkához. Nem azért, mert nem futotta volna a nyugdíjból – hanem mert új céljaik lettek.
– És tudod – folytatta az anya –, elintéztem a klinikán kedvezményt a fogkezelésre, nyugdíjasoknak jár. Meg a közüzemi támogatást is megkaptuk, köszönjük a tanácsot.
Larisza némán bólintott. Alig tudta elhinni, amit hall. Lehet, hogy mindössze két hónap anyagi önállóság ennyit változtatott rajtuk?
– És mi van a hitellel? – kérdezte óvatosan.
– A jogászod segített – mondta az apa, zavartan megdörzsölve az állát. – Átütemeztük, most részletekben fizetjük. És… elnézést kérek tőled. Ez nem volt szép tőlünk.
Hazafelé menet Larisza furcsa, kettős érzést érzett: örömöt, hogy a szülei végre felelősséget vállaltak a saját életükért, és szomorúságot, hogy ennyi év veszett kárba, amikor mindezt már régen megtehették volna. De leginkább büszkeséget érzett – saját magára. Arra, hogy végre meg tudta húzni az egészséges határokat.
Aznap este üzenet érkezett az unokaöccsétől, Dímától:
„Szia, Lara néni! Kicsit gáz, hogy vissza kellett vinni a telefont, de nem baj. Nagyi most állandóan a pénzügyi felelősségről beszél. Durva)))”
Larisza elmosolyodott. Tizenöt éves kamasz, mégis érettebben gondolkodik, mint a nagymamája. Talán ez így van jól – minél előbb megérti a pénz valódi értékét.
Eltelt egy hét, aztán még egy, majd egy hónap. Larisza élete megváltozott, bár kívülről semmi sem tűnt másnak: ugyanaz a munka a klinikán, ugyanazok a páciensek, ugyanaz a bérelt lakás. De belül valami egészen új született – a szabadság és a nyugalom érzése.
Egy hosszú műszak után hazatért, bekapcsolta a kedvenc zenéjét, meggyújtott egy gyertyát, és kivett néhány dolgot a hűtőből könnyű vacsorához. Sajt és paradicsom szeletelése közben azon kapta magát, hogy először nem gondol arra, ki fog holnap újra pénzt kérni tőle. Nem tervezte, miről kell majd lemondania ebben a hónapban, hogy mások „váratlan szükségleteit” kielégítse.
Csak csend volt. Csak az ő élete. És ez volt a legszebb érzés a világon.
Larisza leült az asztalhoz, és felemelte a borospoharát, mintha önmagát ünnepelné – egy apró, de rendkívül fontos győzelemért. Győzelemért a bűntudat fölött, a manipulációk fölött, a határok kimondásának félelme fölött.
„Többé semmilyen átutalás. Éljetek a lehetőségeitekhez mérten.” – ez a mondat nemcsak az ő életét változtatta meg, hanem a szüleiét is. Néha a legnehezebb dolog rávenni azokat, akiket szeretünk, hogy végre felnőjenek – még akkor is, ha már régen elmúltak hatvanévesek.
