– Mit akar tőlem? – kérdezte szárazon Liza, már sejtve, hogy az asszony nem véletlenül jött.
– Azt hiszem, te is tudod. Az unokámat jöttem megnézni. Hogy voltál képes elrejteni őt előlem?
– Miből gondolja egyáltalán, hogy ez az ön unokája?! És honnan talált meg minket?
A „szegény Lizát” már jó öt éve senki sem hívta így – legalábbis anyagi értelemben.
Egy alkoholista lakatos és egy szintén ivásra hajlamos takarítónő lánya volt. Gyerekkorától fogva gúny tárgya lett, és már akkor eldöntötte: egyszer még irigyelni fogják mindazok, akik most nevetnek rajta.
Az iskolában, nem törődve az osztálytársak csípős megjegyzéseivel a régi, divatjamúlt ruhái miatt, szorgalmasan tanult, és nem engedte, hogy kettesek vagy hármasok kerüljenek a naplójába.
– Ó, Liza – sóhajtotta gyakran az osztályfőnöke. – Te nagyon tehetséges lány vagy, tanulnod kellene tovább. Igyekezz, és biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog!
Liza csak bólintott. Tudta, mire gondol a tanárnő: hiába vagy a legokosabb az iskolában vagy akár a városban, a jó oktatáshoz pénz kell.
– Na, szép! – csapta össze a kezét az anyja, amikor Liza félénken közölte, hogy szeretne befejezni tizenegy osztályt és egyetemre menni. – És dolgozni akkor ki fog?
Talán mi tartsunk el téged öregségünkre is?!
„Vagy én foglak titeket itatni öregségtekre” – gondolta dühösen Liza, de nem szólt vissza.
Kilencedik osztály után végül főiskolába ment, és mellette pincérnőként kezdett dolgozni.
Emellett rendszeresen kitakarította az anyja munkahelyi területét is, hogy azt ne rúgják ki az ivásai miatt.
Szóval sem ideje, sem ereje nem maradt arra, hogy a nehéz sorsán töprengjen.
Alig töltötte be a tizenkilencet, amikor szülei egymás után meghaltak – a sokéves ivás végül megtette a hatását.
Ekkor derült ki, hogy szolgálati lakásban éltek, amit most Lizának kellett volna elhagynia.
Megpróbált megegyezni, hogy ott maradhasson, megígérte, hogy jobban fog dolgozni, mint az anyja, de elutasították – nyilvánvalóan már másnak ígérték a helyet a lakással együtt.
Sürgősen meg kellett beszélnie az egyik kolléganőjével a kávézóból – bár Liza sosem vágyott barátnőkre –, hogy béreljenek közösen egy szobát.
Lakást nem engedhetett meg magának: minden fillért félretett a tanulmányaira, mert eltökélte, hogy diplomát szerez.
A hőn áhított oklevél végül huszonöt éves korában került a kezébe.
És valóban, szerencséje volt: még az egyetemen felfigyelt rá egy reklámcég tulajdonosa, aki a leendő marketingeseket jött megnézni.
A harmadik évtől már nála dolgozott részmunkaidőben, és gyűjtötte a tapasztalatot.
Olyan szorgalmasnak, találékonynak és kitartónak bizonyult, hogy a diploma megszerzése után azonnal felvették teljes állásba, ráadásul olyan fizetéssel, amiről addig álmodni sem mert.
Hihetetlen volt! Liza albérletbe költözött, majd egy év múlva lakáshitellel vett egy két szobás lakást.
Megengedhetett magának bármit, amit csak akart, de nem szórta a pénzt – gyűjtött a jövőre.
Csakhogy nem volt kivel megosztania a sikerét: se barátnő, se rokon, se szerelmes.
– Liza, te csinos lány vagy. Tényleg nincs barátod? – csodálkozott a kolléganője, Diána, az egyetlen, akivel Liza valamennyire közelebbi kapcsolatban volt az irodában.
– Most nincs rá időm. Új projektünk van. Elfelejtetted? – ráncolta a homlokát Liza.
– Egyik nem zárja ki a másikat – fújta Diána. – Ugyan már! Ne légy ilyen unalmas!
Liza csak vállat vont, és elmerült a munkában. Később Diána is abbahagyta vele a beszélgetést – persze, hiszen az „unalmasat” előléptették osztályvezetővé! Na persze, a nagy sztár!
Így történt, hogy harmincéves korára saját lakása, autója, utazási lehetőségei és pénze volt mindenre, amire csak vágyott – de sem férje, sem gyereke nem volt.
És ha a férj hiánya miatt Liza nem is különösebben aggódott – eleget látott a szülei kapcsolatából és a magabiztos, beképzelt férfikollégák viselkedéséből –, gyereket viszont nagyon szeretett volna.
Igen, akár lombikprogramot is választhatott volna, és majdnem biztos lehetett benne, hogy a gyermeke apja egészséges és rendes ember lesz, de sajnálta rá a pénzt…
És ekkor a szerencse újra rámosolygott.
– Liza? – szólította meg bizonytalanul valaki az iroda folyosóján.
Amikor hátranézett, először nem ismerte fel a fiatal férfit, aki hozzá beszélt.
– Kirill?
A férfi boldogan bólintott.
Régi osztálytársa volt. Talán az egyetlen, aki sosem bántotta, nem szólt hozzá gúnyos megjegyzéseket, és nem próbálta megalázni.
Valószínűleg azért, mert ő maga is „fehér hollónak” számított – jól tanult, kerülte a rossz társaságot, nem vett részt csínytevésekben, és általában „anyuci fiának” tartották.
Mostanra egészen jóképű férfivá vált. Igaz, egyszerűen öltözött, a frizuráját sem szalonban vágatták, és a manikűr – ami a férfikollégák körében szinte kötelező volt – nála szóba sem jött.
Mégis, Liza örült ennek a találkozásnak, és már másnapra megszületett benne a terv.
– Kirill, szeretnék tőled kérni valamit – kezdte lassan Liza, amikor másnap este találkoztak egy kávézóban. – Kérlek, hallgass végig, és gondold át alaposan, mielőtt válaszolsz.
– Most aztán felkeltetted az érdeklődésemet – mosolygott az egykori osztálytárs. Élvezettel nézte a csinos, magabiztos nőt, aki az iskolában még „szürke egérke” volt.
– Mint már mondtam, mindenem megvan… Kivéve a családot. Ne ijedj meg! Csak egy gyereket szeretnék. És azt akarom, hogy te legyél az apja…
– Liza, te meg miről beszélsz? Nézd, hízelgő, amit mondasz, de én nem tervezek se házasságot, se gyereket. Köszönet anyukámnak – teljesen elvette a kedvemet.
Akármilyen lányt vittem is haza, mind „nem olyan” volt! Hát jó, nem is nagyon vágytam rá!
– Ne kapkodj már! Hallgass végig! – vágott közbe bosszúsan Liza. Talán tévedett, és Kirill mégsem olyan ideális jelölt, mint hitte?
Pedig művelt, nem iszik, szülei egész életükben a járási hivatalban dolgoztak, ő maga pedig okos és nyugodt természetű…
Kirill engedelmesen elhallgatott – az anyai nevelés működött. Liza elismerően bólintott.
– Sem anyagi, sem erkölcsi követelésem nem lesz feléd. Ha akarod, írásban is rögzítjük.
Egyszerűen csak ismerlek régóta, és tökéletesen megfelelsz az apa szerepére. A lombikprogram meg…
Számomra az olyan, mintha zsákbamacskát vennék… Érted?
Liza nem tette hozzá, hogy ezzel még spórolni is szeretne – nehogy Kirill valami irreális összeget kérjen.
– Egyébként… mennyit szeretnél a „szolgáltatásért”? – nézett egyenesen a szemébe.
– Megbántasz, Liza! – háborodott fel Kirill. – Miféle pénz?! A barátoknak segíteni kell… A pénzt más módon keresem meg.
Na persze, mintha ő is valami nagy gazdag lenne! A cégükhöz rendszergazdának próbált felvételt nyerni, de nem vették fel – Liza nem szólt bele, bár megtehette volna…
– Csak sietnünk kell, három hónap múlva másik városba költözöm – közölte az egykori osztálytárs. – Ott kaptam állásajánlatot, meg hát jó lenne végre anyukámtól is eltávolodni. Csak neki ne mondd el! – kapott észbe hirtelen.
– Láttam életemben kétszer a mamádat. Ugyan miért beszélnék vele most? És különben is, jobb, ha senki nem tud rólunk. Így egyszerűbb lesz.
– Egyetértek.
Minden a lehető legjobban alakult. Még háromszor találkoztak, és két hónap múlva már biztos volt: Liza terhes.
Kirill elutazott, ő pedig nyugodtan hordta ki a babát – később az ultrahangon kiderült, hogy kisfiút vár.
A munkahelyén sajnálattal, de elengedték szülési szabadságra – végül is nem volt más választásuk.
Bár Kirilllel mindenben megegyeztek, Liza azért mégis értesítette őt Slávik születéséről.
A férfi visszafogottan gratulált, és megígérte, hogy majd meglátogatja őket, ha visszatér.
Egyik nap Liza fél éves kisfiával sétált a parkban, amikor hirtelen odalépett hozzá egy nő.
Az asszony minden udvariasság nélkül a babakocsi fölé hajolt, ahol a kisfiú békésen aludt, és félhangosan felkiáltott:
– Tudtam én! Kiköpött mása!
– Maga mit csinál?! – háborodott fel Liza. – Azonnal menjen odébb!
– Lizuska, hát nem ismersz meg?
Liza alaposabban megnézte az arcát:
– Anna Andrejevna?..
Az volt Kirill anyja. Nem látta őt az iskola óta, és nem is akarta látni – különösen azután az eset után.
– Mit akar tőlem? – kérdezte szárazon Liza, már sejtve, hogy az asszony nem véletlenül jelent meg.
– Azt hiszem, te is tudod. Az unokámat jöttem megnézni. Hogy voltál képes elrejteni őt előlem?
– Miből gondolja egyáltalán, hogy ez az ön unokája?! És honnan talált meg minket?
– Ugyan, nekem nem kell hazudnod. Nem volt nehéz megtalálni titeket – nem vagy te sem kém, sem bűnöző, nem is bujkálsz – legyintett Anna Andrejevna, és megint a babakocsiba próbált bepillantani.
– És mégis? – kérdezte határozottan Liza.
– Hát Denis mondta – Kirill barátja, nagyon rendes fiú. Ő segített megtalálni téged.
Kirill persze borzasztóan viselkedett, hogy eltitkolta előlem a kapcsolatotokat…
– Semmiféle kapcsolat nincs! És sehol sincs leírva, hogy Slávik Kirill fia! Kérem, hagyjon minket békén!
– Lizuska – kezdett hízelegni a „friss” nagymama. – Megértem, hogy valamikor talán egy kicsit megbántottalak, de aki a múltat emlegeti…
És bocsánatot is kérek tőled. Igen! A kisfiú kedvéért biztosan meg tudsz bocsátani.
Hát persze, „egy kicsit megbántott”… Liza még mindig borzongva emlékezett arra a napra, amikor Kirillel együtt elmentek hozzájuk tanulni.
Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Liza hajlandó volt valakinek segíteni. Az osztálytársa annyira szerencsétlennek tűnt – kettest kapott volna matekból a negyedév végén –, és olyan esdeklően kérte, hogy segítsen neki…
Ekkor kapta rajta őket Anna Andrejevna. A hetedikesek valóban matematikát tanultak, de Kirill anyja azonnal azt gondolta, hogy Liza el akarja csábítani a fiát.
Szidalmazta mindenféle durva szóval, majd szó szerint kilökte a lakásból. Liza a döbbenettől és a megaláztatástól még sírni sem tudott, de sokáig érezte magát koszosnak, értéktelennek és megalázottnak.
Igaz, Kirill akkor próbált kiállni mellette, de az anyja hamar helyre tette.
– Én felnőtt, sikeres nő vagyok, Anna Andrejevna – mondta most Liza száraz hangon. – Rég túltettem magam minden gyerekkori sérelmen és komplexuson. De ez nem jelenti azt, hogy egy idegen nő a saját kénye szerint fog kapcsolatba lépni a fiammal.
– Liza, ne heveskedj, kérlek. Mindketten tudjuk az igazat. És a gyereknek is jobb lenne, ha lenne nagymamája, főleg ha már nem tudom rávenni Kirillt, hogy feleségül vegyen téged, és apja legyen Szláviknak.
– Micsoda?! Nem kell engem senkinek feleségül venni! Mi ez a képtelenség?!
– Jól van, jól van… – engedett az asszony. – De az unokámmal csak láthatnék, ugye? – kérte könyörgő pillantással Anna Andrejevna.
– Erről szó sem lehet! – vágta rá Liza.
Határozottan elindult hazafelé, miközben halkan csitította a felébredt, nyűgös kisfiát.
Anna Andrejevna azonban nem adta fel. Kétszer is megvárta őket a játszótérnél, és könyörgött, hogy legalább egy kicsit hadd babusgassa az unokáját.
Liza hajthatatlan maradt, és továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy Kirill nem a gyerek apja. Ekkor a leendő „anyós” fenyegetőzni kezdett: bírósággal, apasági vizsgálattal és azzal, hogy a törvény majd rákényszeríti Lizát, engedje a kapcsolattartást a nagymamával.
– Értsd meg! Én jó szándékkal jöttem hozzád! – kiáltotta Anna Andrejevna. – Egyedül élek – a férjem már rég meghalt, a fiam meg elszökött –, te is egyedül vagy. Ketten együtt sokkal könnyebb lenne felnevelni Szlávikot!
Liza továbbra is ellenkezett, bár már kezdett hajlani arra, hogy engedjen. De a sors közbeszólt – szó szerint tűz formájában.
Az alattuk lakó szomszédok, akik gyakran ittak és hangoskodtak, tüzet okoztak. Nemcsak az ő lakásuk, hanem a mellettük lévő is teljesen leégett, és Liza lakása is súlyosan megsérült.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy azon a napon ő és Szlávik fél napot a rendelőben töltöttek – ki tudja, mi történt volna, ha otthon vannak.
A lakása természetesen biztosítva volt, és a szomszédoknak is meg kellett téríteniük a kárt – de ki tudja, mikor! Addig is valahol lakniuk kellett.
Liza már rég elfelejtette, milyen érzés bizonytalannak, védtelennek és tehetetlennek lenni… és halálosan aggódni a gyerekéért.
De hamar összeszedte magát. Elővette a telefont.
– Anna Andrejevna, tűz volt nálunk, és segítségre van szükségünk – mondta határozottan a kagylóba.
Szerencse, hogy Kirill anyja annak idején ragaszkodott hozzá, hogy Liza elmentse a számát: „Hátha egyszer még szükséged lesz rám.”
– Értetek menjek, vagy ti jöttök ide? – kérdezte a nagymama meglepően nyugodt hangon, bár a hangja kissé remegett.
– Megoldjuk, magunk megyünk – felelte Liza.
Csak miután Liza és a fia elhelyezkedtek a számukra előre előkészített szobában, a kisfiú evett és elaludt, Anna Andrejevna szigorúan Lizára pillantott:
– Na, mesélj mindent.
– Bérelni fogunk egy lakást, amíg tart a felújítás, csak ez nem megy olyan gyorsan. Kibírtok velünk egy kis ideig? – mosolygott bizonytalanul Liza, miután elmesélte a tűzvészt és annak következményeit.
– Szó sem lehet róla, maradtok nálam – jelentette ki határozottan a házigazda. – Hely van bőven, én meg most szabadságon vagyok, úgyhogy tudok vigyázni Szlávikra, amíg te a biztosítással és a javítással foglalkozol. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.
És amikor észrevette, hogy Liza megfeszült a szavain, lágyabban folytatta:
– Ne félj, nem foglak erőszakkal itt tartani. Ha menni akarsz, mehettek. De miért ne próbálhatnánk meg együtt élni egy kicsit?
– Rendben – döntött végül Liza, és elmosolyodott. – Próbáljuk meg.
Így éltek hárman közel két hónapig – a felújítás ugyanis elhúzódott. A biztosító által kifizetett összeg nem fedezett mindent, ezért Lizának a megtakarításai nagy részéhez kellett nyúlnia.
Viszont más kiadása gyakorlatilag nem volt – mindent Anna Andrejevna vállalt, Liza tiltakozása ellenére. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor összevesztek.
Ettől eltekintve kiderült, hogy nagymamával élni bizony nagyon is jó dolog – különösen, ha az a nagymama mindenben segíteni akar!
Amint Szlávik betöltötte az egy évet, Liza visszament dolgozni. Nyugodt szívvel bízta rá a fiát Anna Andrejevnára, aki ennek kimondhatatlanul örült.
Kirill minderről tudott, de semmilyen szerepet nem vállalt a problémák megoldásában.
Liza úgy érezte, mintha megkönnyebbülten sóhajtott volna, amikor elmesélte neki a történteket, és hozzátette, hogy semmiféle segítséget nem vár tőle.
Kirill továbbra is abban a másik városban élt, és nem is tervezett visszaköltözni.
