Nem gondolod, hogy egy kicsit túlléptél a határon, drágám? Többé egy fillért sem kapsz tőlem!
– Ez meg mit jelentsen?
Alekszej hangja egyenletes volt és hideg, akár a szike, amely kettévágta az esti nyugalmat. Larisza, aki épp mélyen belemerült az olvasásba, csak lassan emelte fel a tekintetét. A férfi az ajtófélfának támaszkodott, karjait összefonva a mellkasán, és tekintete a dohányzóasztalon heverő, könyvesbolti logóval ellátott kis papírzacskóra szegeződött. Testtartásában, feszült ajkainak vonalában már ott volt a kimondatlan ítélet, amelyhez sem esküdtszékre, sem ügyvédre nem volt szükség.
– Ez egy könyv – felelte Larisza nyugodtan, és szándékosan visszatért a sorokhoz. Tudta, mi következik: a fárasztó, módszeres kihallgatás, amelynek kiszámíthatósága már önmagában is bosszantotta.
– Látom, hogy nem krumpliszsák – jegyezte meg Alekszej. – Azt kérdeztem, minek? Tele van a szekrényed porfogókkal, úgysem olvasod újra őket. Mennyibe került? Ötszáz? Ezer?
Közelebb lépett, árnyéka rávetült a fotelre, betakarva őt és a könyvet. Nem nyúlt a csomaghoz, nem nézett bele. Úgy bámulta, mintha állami sikkasztás bizonyítéka lenne. Alekszej egy kis cég rendszergazdájaként dolgozott, átlagos fizetést kapott, de a családi költségvetés kérdésében inkvizítorként viselkedett – pontosabban, Larisza költségvetésében. Pedig az asszony keresete majdnem kétszerese volt az övének, mégis az ő kiadásait vizsgálta újra meg újra, megalázó aprólékossággal.
– Ez az én pénzem, Ljósa, és nem érzem kötelességemnek elszámolni egy könyvvel – hangja egyenletes maradt, de belül már fortyogott az a jól ismert, sűrű, forró harag.
– A te pénzed? – gúnyosan elmosolyodott. Ez a halk, fölényes mosoly rosszabb volt bármelyik pofonnál. – A családban, Larisza, nincsen „enyém” meg „tiéd”. Közös kassza van. És én, mint a család feje, köteles vagyok felügyelni, hogy a pénzt ne herdáljuk el mindenféle marhaságokra. Ma könyv, holnap táska, holnapután mi jön? Nyaralás a barátnőkkel? Láttam a múlt havi kiadásaid részletezését. Manikűr – kétezer. Találkozó Oljával a kávézóban – ezerötszáz. Nem gondolod, hogy a lehetőségeiden felül élsz?
A jól ismert, kioktató hangján beszélt, mintha egy butácska gyereket tanítana a túlélés szabályaira. Fegyvere nem a hangerő volt, hanem a hideg, módszeres nyomás, amelytől az ember bűnös pazarlónak, hálátlan ostobának érezte magát. De ma valami eltört. Talán éppen ez a könyv volt az utolsó csepp – az a kis öröm, amit csak magának engedett meg.
Larisza lassan becsukta a regényt. A borító halk kattanása szinte robbanásszerűen visszhangzott a szobában. Letette a könyvet a csomag mellé, majd felállt. A tekintete találkozott a férfiéval – és abban már nem volt sem bocsánatkérés, sem fásult engedelmesség. Csak hideg, évek alatt felgyűlt düh.
– Rendben. Beszéljünk a költségvetésről. Mutasd a te részletezéseidet. Most azonnal. Mire költöd a fizetésedet? Nem látok tőled ebben a házban semmit, csak egy csomag olcsó pelmenyit hetente és a végtelen prédikációidat. Hol a pénzed, Ljósa? Ruhát nem veszel, lakbért nem fizetsz. Mire megy el?
A férfi megtorpant. Ez váratlan ütés volt, amire nem számított. Soha nem merte még így sarokba szorítani. Azt hitte, Larisza mindig duzzog majd, mentegetőzik, de végül meghunyászkodik.
– Semmi közöd hozzá! – vágta oda, ám hangjában először évek óta pánik vibrált. – Egy férfinak nem kell elszámolnia a feleségének minden fillérrel!
– Ó, így állunk? – Larisza keserűen felnevetett; a hangja olyan volt, mint a fém csikorgása az üvegen. – Tehát én igen, te meg nem? Kényelmes helyzet. Nagyon kényelmes. Tudod mit? Elegem van. Megnézem magam.
Hirtelen sarkon fordult, és a hálószobába ment, ahol a laptopja hevert az éjjeliszekrényen. Alekszej utána rohant, arca torz volt a félelemtől.
– Mit csinálsz? Ne merészeld! Larisza!
De ő már felnyitotta a gépet, ujjai rutinosan gépeltek. Nem kellett a jelszava. Egyszerűen fiókot váltott – az övé el volt mentve. Soha korábban nem tette ezt, vakon bízott benne. Most viszont a kurzor villogott, és a képernyőn megjelent a tranzakciók végtelen listája az elmúlt hónapokból. Ott voltak: apró, észrevétlen utalások két-, három-, ötezer rubelről. Párnaponta. Címzett: Alekszej Viktorovics K. Megjegyzés: „háztartási szükségletre”. Lopkodta a pénzét, mint egy udvari patkány. Aztán jöttek a nagyobb összegek – harminc, negyven, ötvenezer. Minden hónapban, ugyanazon a napon, közvetlenül a fizetése után. Címzett: Margaríta Alekszejevna K. A húga.
A kép egyetlen pillanat alatt állt össze, kristálytiszta élességgel.
– Szóval te fogod eltartani a húgodat, miközben magad az én pénzemből élsz? Ráadásul még számon is kéred minden kiadásomat? Nem gondolod, hogy egy kicsit túlléptél a határon, drágám? Többé egy fillért sem kapsz tőlem!
Alekszej a képernyőre meredt – a számokra, a nevek sorára, a dátumokra –, és arca elsápadt, mint a kórházi lepedő. Az a gondosan felépített világ, amelyben ő uralta és ellenőrizte a mindenséget, egyetlen pillanat alatt omlott össze. A játszma véget ért.
Az első néhány másodpercben, miután Larisza kiáltása elhalt, sűrű, ragacsos csend borult a szobára. Alekszej meredten bámulta a laptop képernyőjét, ahol a futó számok könyörtelenül feltárták kettős életét. Nem bűntudatot érzett, hanem állati, dermesztő félelmet — a leleplezett tolvaj rettegését. Arca, amely az imént még halálsápadt volt, most beteges, vörös foltokban lángolt.
Larisza nem várt sem magyarázatot, sem mentegetőzést. Leült a laptop elé, háta egyenes volt, mint egy acélrúd. Mozdulatai gyorsak, pontosak és könyörtelenek voltak. Egyetlen kattintás a másik után – jelszavakat cserélt. Online bank, mobilalkalmazás, személyes fiókok. Minden kattintás egy-egy szög volt annak a koporsónak a fedelébe, amelyet maga alá húzott. A férfi némán figyelte a mozdulatait, ahogy az ujjai táncoltak a billentyűzeten, és lassan megértette: nem csupán a pénzhez való hozzáférést veszíti el, hanem a hatalmat is. Azt az édes, mámorító hatalmat, amelyet aprólékosan épített évek során – a kicsinyes zsarnok hatalmát.
– Mit csinálsz? – rekedten szólalt meg végül, amikor felfogta, mekkora a katasztrófa. – Elpusztítod a családot!
– A családot? – nem fordult hátra. Hangja hideg volt és tárgyilagos, mintha csak az időjárást kommentálná. – A családot te tetted tönkre, amikor úgy döntöttél, hogy az én pénzemen élsz, miközben a felnőtt nővérkédet is támogatod. Ne aggódj többé a „közös költségvetés” miatt. Már nincs. Mostantól van a tiéd és az enyém. Lássuk, hogyan boldogulsz a magad negyvenezerével.
Lezárta a laptopot. A hang száraz volt és végleges. Felállt, megkerülte a férfit, mintha csak egy útban lévő tárgyat kerülne ki, és kiment a hálószobából. Alekszej egyedül maradt a szobában, amely hirtelen idegennek tűnt. Üresnek és hidegnek. Úgy érezte magát, mint akit kiforgattak önmagából. Az évek óta olajozottan működő, zseniálisan egyszerű rendszer porrá omlott – mindössze egy ostoba könyv miatt.
Az este néma volt, a csend pedig sűrűbb, mint bármilyen kiabálás. Larisza egyedül vacsorázott, olvasva az új könyvét. Rá sem pillantott. Alekszej számára már csak egy bútordarab volt, amit hamarosan kidobnak. Ő céltalanul bolyongott a lakásban, nem találva a helyét. A zsebében megrezdült a telefon. A kijelzőn ez állt: „Rita”. A gyomra görcsbe rándult. Ma volt a szokásos átutalás napja.
Kiment a konyhába, becsukta maga mögött az ajtót, és megnyomta a hívásgombot.
– Igen, Rita.
– Szia, Ljosenyka! – csilingelt a nő hangja, affektálva, ahogy mindig, mint egy elkényeztetett kislányé, aki megszokta, hogy mindent megkap. – Írok-írok, de nem válaszolsz. Átutaltad már? Találtam magamnak egy kis csizmát, most épp akció van.
Alekszej homlokát az ablak hideg üvegéhez támasztotta. Kint sötét volt, a szemközti házak ablakaiban fények égtek – ott normális élet zajlott.
– Rita, most… kisebb pénzügyi nehézségek vannak – préselte ki magából, próbálva szilárd hangon beszélni.
A vonal túlsó végén rövid, de jéghideg csend támadt.
– Hogy érted azt, hogy „nehézségek”? – a hangjából eltűnt minden báj, maradt a rideg, követelőző fém. – Tegnap kaptad meg a fizetésedet. Miféle nehézségek lehetnek?
– Larisza… mindent megtudott – vágta rá gyorsan, a felelősséget a legkézenfekvőbb célpontra hárítva. – Az utalásokat, mindent. Megváltoztatta az összes jelszót, nem tudok semmit csinálni.
– Micsoda?! – sikoltott Rita olyan hangon, hogy a férfi elhúzta a telefont a fülétől. – Te férfi vagy vagy mi? Nem tudod helyre tenni a saját feleségedet? Mit jelent az, hogy „megtudta”? Te az én testvérem vagy! Megígérted, hogy segítesz! Anyának nevetséges a nyugdíja – azt akarod, hogy dolgozni menjek? Pénztárosnak a boltba?!
Szavai úgy csattantak, mint pofonok. Nem sajnálta őt. Nem érdekelte, min megy keresztül. Csak a csizmák, csak a kényelem számított – amit neki kellett volna biztosítania.
– Rita, nem tudok most! Nekem sincs pénzem! Mindentől elvágott! – a hangja elcsuklott, könyörgő suttogássá vált.
– Tehát egyszerűen cserbenhagytál? Miattad, meg a kis házisárkányod miatt? Hagytad, hogy ezt megtegye veled? Csalódtam benned, Ljósa. Azt hittem, te vagy az egyetlen normális férfi a családban. De te is csak egy papucs vagy. Oldd meg magad, de a pénznek jönnie kell. Várom.
A vonal elnémult. Csak a dühös, rövid sípszavak maradtak. Alekszej lassan leengedte a telefont. Nem a nő boldogságát áldozta fel – hanem az utolsó morzsáit annak a tiszteletnek, amit valaha iránta érzett. Most két oldalról szorult a satuba: a feleség, aki megvetette, és a nővér, aki csak egy lerobbant bankautomatát látott benne. És pénz, amivel bármelyiktől megszabadulhatott volna, már nem volt.
Két napig jeges háború uralta a lakást. Nem beszéltek egymással, csak néha keresztezték egymás útját a folyosón, mint két kísértet, akik ugyanarra a helyre vannak száműzve. Larisza feltűnően nyugodt volt, dolgozott, olvasott, vacsorát főzött – csak magának. Ez a közöny jobban kínozta Alekszejt, mint bármilyen veszekedés. Ő viszont összezsugorodott. A pénzhez való hozzáférés elvesztésével a gőgje is elszállt. Halkabb lett, megtört, vállai lehanyatlottak, tekintetében ott ült a sarokba szorított ember rémülete. Lázasan számolgatta szerény fizetésének maradékát, tudva, hogy a telefonszámla és néhány apró tartozás után alig marad annyi, amiből tésztát és buszjegyet vehet.
Szombat délután, amikor Larisza az edzőteremből hazatérve a táskáját pakolta a folyosón, megszólalt a csengő. A hangja türelmetlen, ideges volt – rövid, éles trillák, kétszer egymás után. Larisza hátra sem nézve odaszólt a nappaliban ülő férfinak:
– Nyisd ki, biztosan téged keresnek.
Alekszej felállt a kanapéról, de lépni sem tudott. Larisza már odafordult, és kinyitotta az ajtót. Az ajtóban Rita állt. Teljes harci díszben: rikító smink, amely nappali fényben inkább háborús festésnek hatott, olcsó, de feltűnő bizsu, és az arcán dühös, sértett kifejezés. Nyilvánvaló volt – háborúba jött.
— A testvéremhez jöttem — vágta oda, próbálva átszorítani magát Larisza mellett az ajtón.
— A felesége nincs ellenére? — Larisza egy helyben állt, teste átléphetetlen akadály lett. Szemtől talpig hideg, értékelő pillantással méregette Ritát, és megakadt a tekintete a lepattogzott körömlakkon.
A nappaliból megjelent Alekszej. Amint meglátta a húgát, még inkább elsápadt.
— Rita? Mit keresel itt? Pedig arra kértelek…
— Mire kértél? — sikoltott Rita, figyelmen kívül hagyva őt, és kizárólag Lariszához beszélve, mintha ő volna a főellenség. — Várjak, míg te a boszorkányoddal elrendezed a dolgokat? Te vagy az oka mindennek! Te hergelted ellene, a saját testvérem ellen!
Újabb kísérletet tett, hogy berontson a folyosóra, de Larisza csak enyhén előretolta a vállát, és Rita nekiütközött, mint egy falnak.
— Először is nem „te”, hanem „önök” — mondta jeges hangon Larisza. — Nem ittunk bruderschaftot. Másodszor: senkit sem hergeltem. Egyszerűen abbahagytam egy felnőtt, munkaképes nő fenntartását. A testvéred úgy döntött, hogy vesz magának egy kézben tartható kisállatot, akit etetni, itatni és kényeztetni kell. Csak éppen valamiért az én zsebemből fizette ezt a mutatványt. Ennek vége.
Alekszej, aki köztük állt, nyomorultnak látszott. Szeretett volna szólni valamit, de nem tudott beleszólni ebbe a kemény, csípős párbeszédbe.
— Lányok, nyugodjunk le… — hebegte.
— Fogd be! — üvöltötték rá egyszerre mindketten.
Rita, belátva, hogy erővel nem jut be, áttért a nyílt követelésre.
— Ez a lakás is az övé! Nekem jogom van itt tartózkodni! Ljosa, mondd meg neki! Ígértél, hogy segítesz! Hamarosan állásinterjúm lesz, ruhára, utazásra kell pénz! Nem dobhatod így elém a segélyed!
A testvérre könyörgő, parancsoló tekintettel nézett. Még mindig abban bízott, hogy ő, az engedelmes, szófogadó testvér, most lábbal tiporja és helyreteszi „ezt a szukát”. De Alekszej csak kétségbeesetten kapkodta a tekintetét a húga és a felesége között.
Larisza elmosolyodott. Kegyetlen, megvető mosoly volt ez.
— Állásinterjú? Hová vesznek fel titeket tapasztalat és végzettség nélkül? Bár hallani lehet, hogy a „Pjatyorka” a túloldalon éppen kasszást keres. A munkaruha ingyen van, tehát ruhára költeni sem kell.
Ez fájdalmas csapás volt. Rita dühében elakadt, arcát elöntötte a pír. Amit a telefonban zokogva kiabált a testvérének, azt most ez a nő tálalta neki arcába, kész tényként, bélyegként.
— Ljosa! Megengeded, hogy így beszéljen velem? — rimánkodott még egyszer.
Alekszej lehajtotta a fejét. Nem tudott se a húgára, se a feleségére nézni. Hallgatása mindennél többet mondott. Ez a teljes, végleges vereség beismerése volt.
Rita most már értette. Szemeiben nem volt könyörgés — csak tiszta, összpontosított gyűlölet. Hosszan, mérgezően méregette őket: a testvérárulót és a győztes feleséget.
— Hogy kövessétek el a haláltokat — suttogta.
Megfordult, és a sarkán csattogó cipőtalpak hangja lent a lépcsőn gyors, dühös elvonulás volt. Larisza néma nyugalommal nézett utána, majd higgadtan, csukás nélkül bezárta az ajtót. A zár egy gallérral megszabott kivégzés végső kattanásához hasonlóan csattant. A férjéhez fordult, aki ott állt a folyosó közepén, mintha sóoszlop lett volna.
— Összepakolhatod a cuccaidat és mehetsz hozzá — mondta. — Kettőtöket nem fogok etetni.
Alekszej úgy rándult össze, mintha pofon vágták volna. Bármit várt — kiabálást, szemrehányást, diadalmas hangot —, csak nem ezt a hideg, kimért kijelentést, amely egyszerűen a szemét közé sorolta őt. Ez volt a legrettenetesebb.
— Hiszen mi család voltunk, Lara. Szerettük egymást. Mi lett belőled? Honnan ennyi keserűség, ennyi gyűlölet? Tényleg megéri néhány könyv, néhány forint, hogy mindent tönkretegyél?
A múltba próbált kapaszkodni, azokba az érzésekbe, amelyekről azt hitte, még maradt belőlük valami benne. Ez volt az utolsó, leggyengébb lapja.
Larisza egyenesen a szemébe nézett. Tekintete kemény volt, mint a gyémánt.
— Család? Szeretet? Ljosa, ébredj fel. A család azt jelenti, hogy egy irányba nézünk, nem pedig egymás pénztárcájába. A szeretet azt jelenti, hogy gondoskodunk egymásról, nem kihasználjuk egymást. Te nem szerettél engem. A jövedelmemet szeretted, a lakásomat, a kényelmet, amit kisajátítottál magadnak. Kitaláltál magadnak egy kényelmes világot, ahol te vagy a jótevő, aki az én pénzemből támogatja a nővérét, és a szigorú úr, aki számon tartja az én fillérjeimet. Ez nem szeretet. Ez parazitizmus. És én nem leszek tovább donor.
A férfi közelebb lépett, öklei tehetetlenül szorultak össze. Szemében fellobbant az utolsó szikrája a dühnek.
— És most mi lesz? Kidobsz az utcára? Azt hiszed, csak úgy elmegyek? Egyedül maradsz! A pénzeddel, a könyveiddel… és itt döglesz meg egyedül, mert egy ilyen nő, mint te, senkinek sem kell!
Ez volt az utolsó lövése — a magány fenyegetése. Az egyetlen fegyver, amivel még próbálta megijeszteni.
De Larisza csak elmosolyodott. Halkan, szinte gyöngéden — és ettől a gyöngédségtől futott végig a hideg Alekszej hátán.
— A magány az, amikor egy olyan emberrel élsz, aki nem tisztel, meglop és lenéz. Úgyhogy én már évek óta egyedül voltam, Ljósa. Csak épp mellettem mindig ott voltál te. Most viszont nem leszel. És ez nem magány. Ez szabadság. Te nem vagy férfi. Nem vagy férj, csak a nővéred toldaléka! A szponzora! Csakhogy mostantól senki a családodból — téged is beleértve — nem kap tőlem egy fillért sem! És el fogok válni tőled.
Olyan egyszerűen mondta, mintha csak egy fölösleges programot törölne a számítógépről. Ebben az egyszerűségben rejlett a végső, megsemmisítő kegyetlenség. Nem egyszerűen kiűzte. Megsemmisítette. Kitörölte az életéből, megfosztva attól a jogtól is, hogy embernek nevezhesse magát. Egy hibává süllyesztette, amit helyre kell hozni.
Alekszej meredten nézte őt, és arca lassan kővé dermedt. Megértette, hogy mindennek vége. Nincs több szó, nincs több fenyegetés, nincs több manipuláció, ami hatna rá. Veszített. Nemcsak a pénzért vívott harcot. Saját magát vesztette el.
Szótlanul, rá sem nézve, megfordult, és bement a hálószobába. Larisza hallotta, ahogy kinyitja a szekrényt, ahogy ruhákat dobál egy sporttáskába. A cipzár fémes hangja hangosan és végérvényesen hasított a csendbe. Néhány perc múlva már felöltözve, táskával a kezében jött ki. Nem nézett rá. Egyszerűen elment mellette, mint egy idegen. Az előszobában megállt, kivette a kulcsot a zsebéből, letette a szekrényre. Aztán kinyitotta az ajtót és kilépett.
Larisza egyedül maradt a néma lakásban. A fotelban ült, az ablakon át nézve az alkonyatot. Arcán nem volt sem öröm, sem szomorúság. Csak üresség. Hatalmas, tiszta, steril üresség ott, ahol az élet porig égett. A háború véget ért. Mindenki meghalt. És ő volt az egyetlen, aki túlélte — hogy tovább éljen ezen a hamuvá vált földön.
