Olga a konyha ajtajában állt, és a mosogatót nézte. Ez nem egyszerűen egy mosogató volt koszos edényekkel – ez egy emlékmű volt. Emlékmű Maxim rendíthetetlen „majd később” elvének. A tányérokból épült torony, melyen megszáradt hajdinamaradék és tegnapi pörkölt sötét foltjai éktelenkedtek, veszélyesen megdőlt, mint valami őrült építész szürreális alkotása. Mellette a zavaros vízben három bögre pihent, a kávé barna gyűrűi mélyen beivódtak a porcelánba. A villák és kanalak egy ragacsos, édes masszába olvadva feküdtek az alján, mint valami elsüllyedt kincs. A kompozíció csúcspontját egy hatalmas serpenyő alkotta, amelynek alján vastag, megszilárdult zsírkéreg csillogott, mint téli jéghártya egy tó felszínén. Az egészből finom, savanykás, elhagyatottságot árasztó szag szivárgott.
Ez az ő edénye volt. Csakis az övé. Olga a sajátját mindig azonnal elmosta, szinte reflexszerűen. Nem tudott megnyugodni, ha tudta, hogy a mosogatóban vár rá egy koszos tányér – ez számára annyira kellemetlen volt, mintha nedves cipőben kellene járnia. Maxim viszont egészen másképp működött. Ő egy másik idődimenzióban élt, ahol a „majd később” nemcsak egy szó, hanem egy varázslatos, határtalan ország volt, ahová minden kellemetlen kötelességet száműzni lehetett. És a konyha állapotából ítélve ő volt ennek az országnak a bőkezű uralkodója, aki napról napra több alattvalót küldött oda.
Eleinte Olga próbált beszélni vele. Először nyugodtan, aztán egyre ingerültebben, végül már ultimátumszerűen. A válasz mindig ugyanaz volt, leszerelő közönnyel:
– Elmosom, na, miért idegeskedsz?
Néha, amikor a halom már teljesen arcátlanná nőtt, és elfogytak a tiszta tányérok, Maxim nagyot sóhajtva – mint Atlasz, akinek az eget rakták a vállára – tényleg nekiállt mosogatni. Hangosan csinálta, fröcskölve mindenfelé, a tányérokat zajosan dobálva a csepegtetőre, hogy a ház minden lakója, még a macska is tudja, milyen emberfeletti hőstettet hajt végre. Két nap múlva pedig minden kezdődött elölről, matematikai pontossággal.
Olga lekapcsolta a konyhában a villanyt, hogy ne is lássa ezt a borzalmat, és bement a szobába. Maxim a kanapén heverészett, lábát a karfára téve, és elmélyülten nézett valami akciófilmet. Arca, amelyet a képernyőn villódzó robbanások fénye meg-megvilágított, teljes nyugalmat árasztott. Nem zavarta sem a konyhából áradó szag, sem Olga elhúzódó hallgatása. A saját komfortzónájában volt, a saját világában, ahol a problémák maguktól vagy valaki más által oldódnak meg.
A nő leült a fotelbe, és ránézett. Nem haraggal. A harag már valamikor egy hete elfogyott, a sokadik be nem tartott ígéret után. Most valami más volt benne. Hideg, távoli fáradtság – olyan, mint amikor a fém elöregszik. Ha túl sokáig hajlítod, nem egyszerűen eltörik – előtte elveszíti rugalmasságát, élettelenné válik. Olga is ilyen lett. Meghalt benne valami: a vágy, hogy kérjen, magyarázzon, reméljen.
Nézte Maxim profilját, ahogy az gépiesen dobálja a szájába a chipset, és hirtelen egy gondolat villant át az agyán. Egyszerű, tiszta, és ijesztően logikus gondolat. Nem volt benne semmi gonosz vagy bosszúálló – csak… igazságos. Ha a „majd később” az ő kedvenc ideje és helye, akkor miért is ne segítene neki abban, hogy ott valóban minden a helyére kerüljön? Egy olyan környezetben, ahol biztosan lesz pár szabad perce.
A nő ajkán halvány, szokatlanul derűs mosoly jelent meg. Maxim, aki épp két lövöldözés között pillantott rá, meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Mi van?
– Semmi – mondta Olga, felállt, és odalépett hozzá. Lehajolt, és gyengéden megcsókolta a borostás arcát. – Pihenj, drágám. Majd én mindent elintézek.
Reggel Maxim, mint mindig, rohangált a lakásban a másik zokniját keresve. Késett, és az idegesség már kezdett benne forrni, mint a víz a teáskannában. Olga a konyhában szokatlan, szinte színpadias nyugalommal mozgott. Nem szólt rá, nem siettette. Csak kitöltötte neki a kávét, és odanyújtott egy nehéz, több zacskóba csomagolt csomagot. Súlyos volt, és furcsán csörgött.
– Ez meg micsoda? – kérdezte Maxim gyanakodva.
– Ebéd – felelte egyszerűen Olga, és a szemében nem volt semmi árulkodó. – Tegnap sokat főztem, gondoltam, viszel magaddal egy kis adagot. Van benne pár doboz.
Maxim felhorkant. A váratlan törődés a tegnapi némaság után számára a kapituláció jelének tűnt. Aha, tehát megértette. Megsértődött, és most kiengesztelődni akar. Hálásan, de minden különösebb érzelem nélkül felkapta a csomagot, adott egy futó puszit Olga arcára, és kiviharzott az ajtón. A gondolat, hogy a felesége végre észhez tért, egész úton az irodáig kellemesen melengette a hiúságát.
Pontban délben az irodai népség elkezdett kivonulni a konyhába. A levegőt hamarosan elárasztották a felmelegített ebédek illatai: valaki fasírtot hozott, más görög salátát, megint más instant tésztát. Maxim büszkén helyezte az asztalra a tekintélyes méretű csomagját.
– Na mi van, Max, malacot hoztál? – nevetett fel Vitya, az értékesítési osztály izomembere.
– A feleségem elhatározta, hogy felhizlal – vetette oda önelégülten Maxim, miközben kibogozta a csomót. – Azt mondta, már teljesen lesoványodtam a munkától.
A kollégák kíváncsian figyelték. Kinyitotta az első réteg csomagolást, majd a másodikat. És ekkor megcsapta az orrát az a bizonyos, ismerős, savanykás szag – ugyanaz, ami előző este a konyhát lengte be. Maxim összevonta a szemöldökét, nem értve semmit. Meghúzta az utolsó zacskó sarkát, és a csomag tartalma tompa puffanással az asztalra zúdult.
Edények voltak. Azok az edények. A tányér a megkövült hajdinával. A kávégyűrűs bögre. A zsíros serpenyő. A konyhát döbbent csend töltötte be. Vitya, aki már épp készült újabb poént elsütni, nyitott szájjal dermedten állt. Szvetlana, a könyvelésről, fintorogva ráncolta az orrát.
Aztán valaki elfojtottan felkuncogott. Aztán még egy. A gát átszakadt. Előbb halk nevetés, aztán harsány röhögés töltötte be a helyiséget. Vitya úgy vihogott, hogy az egész asztal remegett tőle, combját csapkodva. Szvetlana visítva kacagott. Még Igor, a csendes programozó is fuldoklott a nevetéstől, kezével a száját takarva.
– Max… ez… ez meg mi a színház? – préselte ki Vitya a nevetés közepette. – A feleséged azt gondolta, majd a munkahelyen elmosogatsz?
– Elég eredeti célzás! – csatlakozott Szvetlana. – Az én férjem ezért az előszobaszőnyegen aludna!
Maxim arcát sötétvörös szín öntötte el. Nézte a koszos tányérokat, a röhögő kollégákat, és a megaláztatás – éles és perzselő, mint az izzó vas – belülről égette. Ez nem tréfa volt. Ez nyilvános megszégyenítés. Nevetség tárgyává tette, semmirekellő lusta idiótát csinált belőle az egész iroda előtt.
Nem szólt egy szót sem. Mozdulatai hirtelenek, gépiesek lettek. Összeszedte az edényeket, nem törődve azzal, hogy a keze zsíros lett. A nevetés a háta mögött nem halkult, sőt, a csendes dühét látva csak még hangosabb lett. Felkapta a csomagot, mintha egy gránát lenne, és senkire sem nézve kiviharzott a konyhából, majd az irodából is. Nem hallotta a főnök hívását, nem látta a döbbent arcokat. A fülében csak a nevetés zúgott – és a saját vére dübörgött a halántékában. Beült az autóba, a csomagot a mellette lévő ülésre dobta, és padlóig nyomta a gázt. Nem beszélni ment haza. Pusztítani.
– Teljesen megőrültél?! Miért csomagoltál nekem ebéd helyett koszos edényt?! Azt hiszed, ez vicces?! Az egész iroda rajtam röhögött!
Olga a nappaliban ült a fotelben, mintha várta volna. Még csak nem is rezzent össze a kiabálásra. Lassan letette a könyvet, és nyugodtan, hidegen nézett rá. Ez a tekintet – félelem és érzelem nélkül – még jobban feldühítette Maximet, mint maga a tett. Sírra, magyarázkodásra, hisztire számított – bármire, csak nem erre a jeges közönyre.
– Mi ez?! – morogta, egy lépéssel közelebb lépve hozzá, és a levegőben megrázva a csomagot, amit még mindig szorított a kezében.
– Edények. Koszosak – válaszolta Olga egyenletes, minden hangsúlytól mentes hangon. Úgy mondta, mintha egy időjárás-jelentést közölne. – Azt mondtad, majd „később” elmosod. Gondoltam, a munkahelyeden több időd lesz rá, mert itthon egy hét alatt sem jutottál odáig.
Rövid szünetet tartott, kissé félrebillentette a fejét. Az arcán egy izom sem rándult.
– Ráadásul ebédes doboz sem kellett. Már minden készen van. Csak nyald le a tányérokat.
Az utolsó mondat úgy csattant, mint egy ostorcsapás. Maxim arca vérvörössé vált. Levegőt sem kapott, csak bámulta Olga nyugodt arcát, azt a halvány, mérgező mosolyt, és valami fellobbant benne. Már nem a feleségét látta maga előtt. Egy ellenséget látott, aki hideg számítással és kegyetlen pontossággal megalázta, összetörte a férfiúi büszkeségét mindenki előtt.
– Te… – de szavak nem jöttek. Csak a mozdulat. Minden dühét, megalázottságát egyetlen mozdulatba sűrítve teljes erőből a földre vágta a csomagot.
Fülsiketítő csörömpölés és robaj töltötte be a konyhát. A vastag porcelántányérok és bögrék száz darabra törtek a csempén. A serpenyő tompán fémesen csörömpölve gurult a falig. A levegőt újra betöltötte az a savanykás, rothadó szag, most keveredve a porral és a kerámiatörmelékkel.
De Olga még ekkor sem rezzent meg. Csak lassan visszafordította tekintetét a konyhai romokra, majd ismét rá. És ekkor Maxim végképp elvesztette az önuralmát.
Két lépéssel ott termett. Ujjai, mint acélcsipeszek, belemartak Olga hajába a tarkójánál. A nő nem sikoltott, csak halkan felszisszent a hirtelen fájdalomtól. Maxim kirántotta őt a fotelből, és a konyhába vonszolta, közvetlenül a mosogatóhoz, ahol még ott hevert pár kanál, ami nem fért bele a csomagba. Durván a fémfelülethez taszította, egyenesen a törmelékkel borított munkalapra.
– Itt a dolgod! Itt! Mosogass! Érted?! – ordította a fülébe, miközben erővel nyomta a fejét a mosogatóhoz.
Aztán felrántotta a fejét, és teljes erejéből a mosogató pereméhez csapta az arcát. Tompa, nedves ütés hangzott. Elengedte. Olga lassan lecsúszott a földre, arcát a kezébe temetve. Az ujjai közül sötétvörös vércsík indult lefelé, végigfolyt az állán, majd rá a hófehér konyhai kötényre.
Maxim kiegyenesedett, zihálva lélegzett, és komor elégedettséggel nézett végig a saját művén. A széttört edényeken. A feleségén, aki a földön ült. A véren. Úgy érezte, leckét adott neki. Kegyetlenül, de – szerinte – igazságosan. Ránézett az órájára. Az ebédidő már véget ért. Szótlanul megfordult, felvette a kulcsait a földről, és kiment a lakásból, ott hagyva Olgát a romhalmaz közepén, amelyet ketten teremtettek.
Olga néhány percig mozdulatlanul ült a hideg csempén. Körülötte, mint egy torz virág szirmai, hevertek a házasságuk darabjai. Az orrában tompa, lüktető fájdalmat érzett, amely minden szívdobbanásnál a halántékában vert visszhangot. Kezét az arcához emelte, és megérezte a meleg, ragadós vért. De a könnyei nem jöttek. Belül csak csengő üresség maradt, olyan tisztaság, mint vihar után, amikor a levegő átlátszóvá és hideggé válik. Az irodai megaláztatás volt az utolsó csepp. Az arculcsapás lett a pont a mondat végén. Nem három pont. Nem vessző. Egy végleges, vastag pont.
Lassan felállt, kerülve, hogy a tükörbe nézzen. Odament a mosogatóhoz, megnyitotta a hideg vizet, és a tenyerét megnedvesítve óvatosan az arcához érintette. Aztán, változatlan arckifejezéssel, levett egy tekercs papírtörlőt, letépett néhány lapot, és az orrához szorította, hogy elállítsa a vérzést. Minden mozdulata lassú, gépies volt, mint egy programot végrehajtó roboté.
Átment a hálószobába. Kinyitotta a szekrényt. A tekintete végigsiklott a férje ingeinek során, amelyek az ő ruhái mellett lógtak. Nem kezdett dobálni, nem tépett szét semmit. Csak módszeresen pakolni kezdte a saját dolgait. Ruhákat, blúzokat, farmerokat. Nem gondosan, de gyorsan hajtogatta, és az ágyra dobta őket. Aztán elővett egy nagy utazótáskát és egy bőröndöt. Fehérnemű. Kozmetikumok. Hajszárító. Telefontöltő. Minden, ami csak az övé volt.
Miután végzett, megállt, és végignézett a lakáson. A tekintete megakadt az új, hatalmas tévén, amit három hónappal ezelőtt vettek – az ő bónuszából. Odament, óvatosan kihúzta a kábeleket, és a tévé mellé tette. Aztán a konyhába ment. A kávéfőző, amit a szülei ajándékoztak nekik az évfordulójukra. A mikrohullámú sütő, amit ő maga vett, a legerősebbet választva. Ránézett ezekre, majd a földön heverő szilánkokra. A döntés megszületett.
Elővette a telefonját. Az ujjai nem remegtek. Megkereste a teherfuvarozó cég számát, amely rakodókat is biztosított.
– Jó napot, – a hangja egyenletes és tárgyilagos volt. – Szükségem lenne egy kocsira és két rakodóra. A lehető leghamarabb.
Negyven perccel később megszólalt a csengő. Két erős férfi állt az ajtóban, munkásruhában, értetlenül nézve a nőt, aki papírtörlőt szorított az orrához, és a konyhában uralkodó pusztítást.
– Ezt – mutatott a tévére. – És ezt – bólintott a kávéfőző és a mikró felé. – Meg a bőröndöket a hálóból.
Csendben, gyorsan dolgoztak. Amíg ők hordták a dolgokat, Olga utoljára végigsétált a lakáson. A nappali falán a tévé helyén tátongó sötét téglalap, belőle kiálló üres rögzítővasakkal, üresen meredt rá. A konyhapulton a kávéfőző és a mikró hiánya természetellenesnek tűnt. Nem takarított fel. Nem söpörte össze a szilánkokat. Nem törölte le a kötényre száradt, apró barna vérfoltot sem. Ez már nem az ő otthona volt. Ez az ő gondja. Az ő „majd később”-je végre elérkezett.
Amikor a rakodómunkások lehozták az utolsó darabot is, Olga becsukta maga mögött az ajtót – de nem zárta be. Lement a lépcsőn, beült a sofőr mellé a fülkébe, és megadta a szülei címét. Egyszer sem nézett vissza.
Maxim este hét körül ért haza. A nap heve már lelohadt, és helyét sötét, nehéz elégedettség vette át. Elképzelte, ahogy kinyitja az ajtót, és meglátja Olgát – megtört, síró arcát, ahogy bocsánatkérően a karjába veti magát. Még egy beszédet is megfogalmazott magában: valami fölényes, „férfias” monológot arról, hogy ezt így nem lehet, de ő hajlandó megbocsátani, ha a nő végre megértette a leckét.
Belépett a lakásba – és megtorpant a küszöbön. Szokatlan, kongó csend fogadta. És üresség. Az első, ami feltűnt, a lyuk volt a nappali falán. A tévé eltűnt. Tovább ment, mintha álomban járna. A hálóban az ágyon a saját inge hevert, amelyet Olga a vállfáról letaszított, miközben a ruháit szedte ki. A szekrény félig üresen tátongott.
Kiment a konyhába. A pusztítás képe érintetlenül maradt. A szilánkok recsegtek a talpa alatt. A fehér csempén megmerevedett egy vércsepp. És tátongó üresség maradt ott, ahol reggel még a kávéfőző és a mikró állt. Maxim a konyha közepén állt, és lassan – mint amikor a hideg víz átitatja a ruhát – felfogta, mi történt.
Nem egyszerűen elment. Kiforgatta közös életüket, elvitte nemcsak a saját dolgait, hanem az ő kényelmének darabjait is. Nem hagyott neki üzenetet. Csak egy számlát – szó nélkül, de egyértelműen. Egy feldúlt konyhát, üres helyeket és csengő csendet, amelyben még mindig visszhangzott a saját kiabálása és a kollégái nevetése. Egyedül állt ott, a kihűlt lakásban, és a földön heverő, koszos, széttört tányérok halmát bámulta.
Megnyerte a vitát.
És mindent mást elveszített.
