— El fogom égetni. Itt, a szemed láttára.
Alevtyina Ignatyevna, az anyósom hangja száraz volt, mint a régi pergamen. A nappali közepén állt – abban a szobában, amelyet Rogyionnal együtt rendeztünk be – és egy vastag, névtelen borítékot tartott a kezében.
Az arca semmit sem árult el. Jéghideg nyugalom maszkját viselte, ugyanazt, amit a temetés napja óta.
— Ezt nem teheti, — válaszoltam, bár a hangom megremegett. Tudtam, hogy megteheti. És meg is fogja.
— Dehogynem, Kszénia. Ő az én fiam volt. Te pedig egy hiba vagy, amit elkövetett. Egy hiba, amely egy fillért sem kap a fiam vagyonából.
Nem várt válaszra. Megfordult, és elindult a konyha felé. Én is utána mentem, érezve, ahogy a szoba összeszűkül körülöttem, a levegő pedig sűrűvé és nehézzé válik.
Alevtyina Ignatyevna levett a polcról egy mély, rozsdamentes acél tálat – ugyanazt, amelyben általában a tésztát gyúrtam. A borítékot az aljára tette. Csettintett az öngyújtóval.
A láng mohón beleharapott a papír sarkába.
— Itt a te örökséged! — sziszegte, miközben figyelte, ahogy a tűz felemészti a vastag kartont. — Hamuvá. Pontosan azt kapod, amit megérdemelsz.
Néztem a tüzet. A lángnyelvek táncoltak, visszatükröződve a pupilláiban. Tiszta, zavartalan diadal csillogott bennük. Biztos volt benne, hogy győzött. Hogy megsemmisítette a fia utolsó akaratát, és engem nincstelenné tett.
Égett papír szaga töltötte be a konyhát. Anyósom rám nézett, könnyeket, hisztériát, könyörgést várva. De én hallgattam.
Felidéztem Rogyion szavait, amelyeket egy héttel a halála előtt mondott. Halk, fáradt hangját:
— Anyám színházat fog rendezni, Kszjus. Kitalál majd valamit, hogy nyomást gyakoroljon rád. A jogászom, Prohor Zahárovics, készített neki egy különleges „dokumentumot”. Azt fogja hinni, hogy az az igazi végrendeletem.
Játssz vele együtt. Hagyd, hogy megkapja a kis, hamis győzelmét.
Akkor még nem értettem teljesen a tervét, de most minden a helyére került.
Alevtyina Ignatyevna a fekete hamut a mosogatóba söpörte, és megnyitotta a vizet.
— Kész. Most helyreállt az igazság — mondta, miközben megtörölte a kezét és fölényesen rám nézett. — Kezdheted összepakolni a dolgaidat. Három napot adok.
Megfordult és elindult a kijárat felé, lépteit határozottan mérve. Meggyőződve arról, hogy most végleg kitörölt engem a fia életéből. Az ajtó becsapódott mögötte.
Egyedül maradtam a konyhában, amelyet betöltött a keserű füstszag. Lassan a könyvespolchoz léptem. A sok kötet között ott állt egy régi, kopott, keményfedelű szakácskönyv – a nagymamámtól örököltem.
Alevtyina Ignatyevna élvezte a saját kegyetlenségét. El sem tudta képzelni, hogy csak a csalit égette el – a hamis iratot, amelyet az ő ügyvédje csempészett oda.
Az igazi végrendelet, pontosabban annak kulcsa, minden egyes szava, biztonságosan el volt rejtve ebben a szakácskönyvben, a receptek sorai között.
Rogyion mindent átgondolt. Tudta, hogy a hagyományos végrendeletet az anyja évekig támadná, perekbe fojtva az életemet. Ezért más utat választott.
Másnap reggel megszólalt a telefon. Tudtam, ki az.
— Kszénia? — Alevtyina Ignatyevna hangja hamis együttérzéssel csepegett. — Arra gondoltam, talán segítségre van szükséged… a költözéshez.
Hallgattam, hagyva, hogy kiélvezze a maga kis játszmáját.
— Hívtam egy értékbecslőt. Ma kettőre jön. Tudni kell, mennyit ér a lakás — tartott egy rövid szünetet. — Természetesen a közjegyző számára.
Nyomást gyakorolt rám. Módszeresen, könyörtelenül. Egy napnyi lélegzetvételnyi időt sem hagyott.
— Rendben, — feleltem halkan.
— És még valami. Az ügyvédem, Prohor Zahárovics, szeretne veled találkozni. Kész felajánlani egy bizonyos összeget… jóindulatból.
Jóindulatból. Váltságdíjat kínált a fiam melletti életemért.
Kinyitottam a szakácskönyvet a 112. oldalon. A recept címe: „Cári halleves”. Rogyion ceruzával bekarikázta.
„Hozzávalók: viza — 1 db (nagy, zsíros). Süllő — 2 db (kisebbek). Vöröshagyma — 3 fej. Petrezselyemgyökér — 40 gramm.”
Ez volt a mi kódunk. Rogyion, aki a programozást a vérében hordta, a nagymamám receptjeit alakította titkos kulccsá. Oldalszám, sorszám, szószám. Minden egy bankszéfhez vezetett, ahol az eredeti dokumentumok, számlák és jelszavak pihentek.
— Kszénia, hallasz engem? — kérdezte türelmetlenül az anyósom.
— Hallak. Várom az értékbecslőt.
Pontban kettőkor megérkezett. Nemsokára utána, hívatlanul, belépett Alevtyina Ignatyevna is. Úgy viselkedett, mint a ház úrnője.
— Nézze csak, itt a parketta tölgyfából van, — mutatott körbe. — Az ablakok pedig napos oldalra néznek.
Végigvezette a férfit a szobákon, ahol még ott lebegett a múltunk illata Rogyionnal — és közben cinikusan árulta az emlékeinket. Én a konyhában ültem, és tovább lapoztam a könyvet.
— Prohor Zahárovics holnap tízkor vár az irodájában, — vetette oda, miközben elhaladt mellettem. — Ne késs. Nem szereti, ha várni kell rá.
Másnap elmentem az ügyvédjéhez. Drága iroda a város központjában. Maga Prohor Zahárovics kifogástalan öltönyben, olajozott mosollyal fogadott.
— Kszénia Arkagyjevna, foglaljon helyet. Mint bizonyára tudja, végrendelet nincs. A törvény szerint az egyedüli örökös az édesanya, Alevtyina Ignatyevna.
Elém tolt egy papírt.
— Ügyfelem azonban nagylelkű asszony. Kész kifizetni önnek százezer rubelt. Cserébe lemond minden igényéről.
Százezer. Egy lakásért, ami tízmilliókat ér. Rogyion vállalkozásáért. Mindenért.
Ránéztem, a gyásztól megtört özvegy szerepét játszva.
— Én… gondolkodnom kell, — suttogtam.
— Gondolkodjon gyorsan, kisasszony. A nagylelkűségnek is van szavatossági ideje, — gúnyolódott az ügyvéd.
A mellette ülő Alevtyina Ignatyevna hozzátette:
— Ez több mint bőkezű ajánlat. Rogyion is helyeselné, hogy gondoskodom magáról.
Hazatértem. A terv működött. Elhitték a gyengeségemet.
Kinyitottam a könyvet. A recept címe: „Kurnik” (húsos pite).
„Leveles tészta — 500 g. Liszt — 1 csésze. Tojás — 3 db. Megfőzni keményre.”
„Megfőzni keményre.” Ez volt az utasítás. A jel, hogy cselekednem kell. Leültem Rogyion laptopjához. Ők még nem tudták, hogy én már készítem a főfogást.
A harmadik napon Alevtyina Ignatyevna nem egyedül jött. Két izmos rakodó állt mögötte.
— Remélem, már összepakoltad a kis holmidat? — kérdezte. — Nincs időm várni. A bútorok maradnak.
— Ez a szemét viszont, — bökött a könyveimre az asztalon, — mehet a kukába.
A tekintete megállt a tetején fekvő szakácskönyvön. Elmosolyodott, és két ujjal emelte fel.
— Ezt a vacakot is mehet a kukába. Mindig ezekkel a receptjeiddel. Azt hitted, a fiam szívéhez a gyomrán át vezet az út? Milyen primitív vagy, Kszjusá.
Már lendült is, hogy a könyvet a nagy szemeteszsákba dobja.
És abban a pillanatban minden véget ért. A „csendes, gyásztól megtört özvegy” szerepe.
— Ne nyúljon ahhoz. A könyvhöz.
A hangom úgy csengett, hogy még a rakodók is megdermedtek. Nem volt benne se könny, se könyörgés. Csak acél.
Alevtyina Ignatyevna meghökkent.
— Te fogsz nekem parancsolni? Az én házamban?
— Ez nem az ön háza. És soha nem is volt az, — lassan odaléptem, és kivettem a könyvet az elgyengült ujjai közül. Egyenesen a szemébe néztem. — Ennyi. Elég volt.
Odaléptem az asztalhoz, elővettem a telefonomat, és tárcsáztam Prohor Zahárovics számát.
— Jó napot, Prohor Zahárovics. Itt Kszénia Arkagyjevna. Átgondoltam a nagylelkű ajánlatát. És úgy döntöttem, nem fogadom el.
A vonal másik végén néma csend támadt.
— Sőt, van egy ellenajánlatom. Szeretném önnel megbeszélni a „Húsvéti kalács” receptjét a kétszáznegyedik oldalról. Különösen az „Egzotikus kandírozott gyümölcs, tizenkét darab” összetevőt.
Úgy érzem, ennek az összetevőnek köze van Rogyion ciprusi offshore számlájához. Ahhoz, amiről ön természetesen semmit sem tud. Ugye?
A telefonban súlyos csend ült. Anyósom rám meredt, kitágult szemmel. A maszkja repedezni kezdett.
— Huszonnégy órájuk van, hogy kapcsolatba lépjenek velem, és megbeszéljük az igazi végrendelet feltételeit. Különben az ügyvédem felveszi a kapcsolatot az adóhatósággal. És nem csak a miénkkel. Viszontlátásra.
Befejeztem a hívást. Ránéztem az dermedten álló anyósomra és a két rakodóra.
— Takarodjanak. Mind.
Hátrálva távoztak. Az ajtó halkan kattant. Egyedül maradtam. Az előételek elfogytak. Ideje volt felszolgálni a főfogást.
Prohor Zahárovics hívása egy órával később érkezett. A hangja, amely tegnap még magabiztosságtól csöpögött, most feszült volt, mint a megfeszített húr. A találkozót másnap reggelre tűzték ki, az irodájában.
Pontban tízre érkeztem. Szigorú nadrágkosztüm volt rajtam. A kezemben — csak a szakácskönyv.
A tárgyalóban már vártak. Alevtyina Ignatyevna összeroskadva ült, az arca hamuszürke volt. Prohor Zahárovics ezzel szemben megpróbált magabiztosságot sugározni, de a tekintete elárulta.
— Térjünk a lényegre. Kevés az időnk.
A könyvet a fényes, polírozott asztalra tettem. Kinyitottam az első oldalnál, ami elém került. A recept címe ez volt: „Vegyes húsos szoljanka.”
— „Marhavesék — 200 gramm. Három vízben áztatni.” — felpillantottam az ügyvédre. — Három tranzakció a zürichi számlára. Két évvel ezelőtt.
Alevtyina Ignatyevna, a fia eltitkolta ön elől ezeket a pénzeket? Vagy talán ön rejtegette őket az adóhatóság elől, az ügyvédjével együtt?
Az anyósom döbbenten meredt az ügyvédjére. Az elsápadt.
— Ez… ez valami félreértés.
— Ez nem félreértés. Ez bűnügy, — lapoztam tovább. — Recept: „Rasztyegaj halgerinccel.” „Szárított viziga — 1 font. Éjszakára beáztatni, hogy minden só kijöjjön.” Nagyon érdekes hozzávaló. Különösen egy olyan kontextusban, ahol valaki fiktív névre vásárol kereskedelmi ingatlant, nem igaz, Prohor Zahárovics?
Az ügyvéd belesüppedt a székébe. Megértette. Ez a könyv nem csupán végrendelet volt — ez Rogyion teljes pénzügyi naplója. Az árulás elleni biztosítéka.
Alevtyina Ignatyevna lassan az ügyvéd felé fordította a fejét.
— Te… tudtad? Mindent tudtál, és hallgattál?
— Alevtyina Ignatyevna, ez nem úgy van, ahogy ön gondolja… — hebegte, azonnal elárulva a saját ügyfelét.
— Elég! — ordította az anyósom, és ebben a kiáltásban benne volt minden: a düh, a megaláztatás és a teljes összeomlás felismerése. Most már értette, hogy őt is csak eszközként használták.
Hagytam, hogy egy pillanatra feldolgozzák a helyzetet, aztán nyugodtan folytattam.
— Rogyion feltételei egyszerűek voltak. Minden személyes vagyona — beleértve ezt a lakást és azokat a számlákat, amelyeket most már ismernek — engem illet. Az üzletrésze is.
Ránéztem az anyósomra. Már nem tűnt szörnyetegnek. Csak egy megtört, szerencsétlen asszonynak.
— Önnek, Alevtyina Ignatyevna, a fia élethosszig tartó járadékot hagyott. Elegendőt ahhoz, hogy soha ne szenvedjen hiányt semmiben. De egy feltétellel.
Felém emelte a tekintetét, a szeme tele volt könnyel.
— Eltűnik az életemből. Teljesen. Bármilyen próbálkozás, hogy kapcsolatba lépjen velem, vagy hogy megtámadja a végrendeletet — és a járadék megszűnik, míg az ügyvéd úr, — bólintottam Prohor Zahárovics felé, — börtönbe kerül. Nagyon hosszú időre.
Felálltam. A találkozó véget ért.
— Minden dokumentumot az új ügyvédem küld el önöknek holnap.
Kiléptem az irodából, magukra hagyva őket, hogy egymás között rendezzék el a maradékot. Kint sütött a nap. Nem éreztem eufóriát. Csak hideg, tiszta nyugalmat. Az igazság nem hoz mámort — csak helyreállítja a rendet.
Este már otthon voltam. A saját lakásomban. Töltöttem magamnak egy pohár bort, és kinyitottam a szakácskönyvet. Ezúttal minden rejtett jelentés nélkül. A tekintetem a „Almás charlotte” receptjére esett.
Elővettem a lisztet, a tojásokat és az almákat. És hosszú idő után először kezdtem el főzni. Csak magamnak.
Ez volt az én csendem. Az én otthonom. Az én új életem.
Fél évvel később.
Eltelt hat hónap. Az őszi nap alacsonyan járt, arany fénnyel árasztva el Rogyion IT-cégének tágas irodáját. Most már az én irodám volt.
Nem adtam el az üzletet, ahogy sokan tanácsolták. Átvettem a vezetést.
Az első hónapok olyanok voltak, mintha kötélen járnék a szakadék fölött. De Rogyion erre is felkészült.
A laptopjában — a titkosított számlák mellett — mappákat találtam részletes leírásokkal, tervekkel és jegyzetekkel minden kulcsemberről. Mintha még onnan is fogta volna a kezem.
Megtanultam az ő nyelvükön beszélni — a kód, a határidők és a startupok nyelvén.
Már nem voltam „Kszjusá a receptjeivel”. Most már Kszénia Arkagyjevna voltam, és ez a név immár súllyal hangzott, irónia nélkül.
Alevtyina Ignatyevna rendben megkapta a havi járandóságát. Pontosan, késés nélkül. Egyszer sem hívott.
Közös ismerősöktől hallottam, hogy eladta a belvárosi lakását, és egy csendes vidéki otthonba költözött. Egyedül.
Az ügyvédje, Prohor Zahárovics, kevésbé volt szerencsés. A beszélgetésünk után komoly bajba került.
Néhány régi ügye — ingatlanokkal kapcsolatos machinációk — hirtelen napvilágra került. Megfosztották az engedélyétől.
Elvesztett mindent. Néha a bosszút nem kell megfőzni — elég, ha az ember csak a megfelelő hozzávalókat adja hozzá, és az étel magától elkészül.
Ma szokásom ellenére korábban értem haza. A lakást friss sütemény illata töltötte be.
Nem charlotte volt. Ma egy bonyolult, többrétegű tortát sütöttem, a szakácskönyv egyik receptje alapján — azt, amit Rogyionnal már nem volt időnk együtt kipróbálni.
A konyhaasztalon, a kihűlő torta mellett, ott feküdt a nyitott könyv. Fél év alatt a margókat teleírtam.
Nem kódokkal. Hanem gondolatokkal, ötletekkel, új receptekkel.
A könyv többé nem volt fegyver. Újra az lett, aminek szánták — a melegség és az alkotás forrása.
Vágtam magamnak egy szelet tortát. Tökéletes lett. Az íze összetett volt — kesernyésen édes. Mint maga az élet.
Már nem játszottam szerepet. Sem áldozatét, sem bosszúállóét.
Egyszerűen csak éltem.
