A szavak a szűk konyha levegőjében függtek, mint a széttört üvegdarabok. Júlia lassan az asztalra tette a telefont, közvetlenül a meg nem érintett, kihűlt teásbögre mellé. A képernyő még néhány másodpercig világított, a „Nagymama” felirat alatt, majd elsötétült.
A lány hátradőlt a nyikorgó széken, és lehunyta a szemét. A mellkasa remegett – nem tudta, a düh vagy a megkönnyebbülés miatt. Végre kimondta. Ennyi év hallgatás, erőltetett mosolyok és udvarias „persze, nagymama” után végre kiöntötte mindazt, ami felgyűlt benne.
Az ablakon túl, a város peremén bérelt kis lakásból hallatszott az utcai zaj. Valahol becsapódott egy lépcsőházi ajtó, megzörrent a szemétledobó. A mindennapi élet hangjai – a lakótelepé, ahol Júlia már második éve élt albérletben.
Mindez jóval a hívás előtt kezdődött. Amikor Júlia ötéves volt, Margaritya Ivanovna, a nagymamája, rajongott érte. A kis, barna copfos kislány segített a ház körül: letörölte a polcokat, locsolta az ablakpárkányon álló ibolyákat, kicsi nyújtófával sodorta a tésztát.
– Te vagy az én kis napsugaram – mondta a nagymama, és homlokon csókolta. – Felnősz, és te leszel a legszebb, legokosabb.
Nem sokkal később Júlia apja, Szergej, elvált az anyjától, és feleségül vette Lariszát – egy szigorú, összeszorított ajkú nőt. Egy év múlva megszületett Vladiszlav, a kis Vladik. Az örökös. A család büszkesége, a régóta várt fiúunoka.
Júlia emlékezett arra a napra, amikor először megérezte a változást. Nyolcéves volt. Az apjával a hétvégére a nagymamához látogattak. Margaritya Ivanovna sürgölődött a kétéves Vladik körül, és minden mozdulatán elérzékenyült.
– Júlcsika, fogd csak – nyomott a nagymama a kezébe egy összegyűrt százrubelest. – Vegyél magadnak fagyit.
Vladik közben egy vadonatúj, távirányítós autót kapott, ami háromezret ért.
– Nézd csak, milyen okos! – kiáltotta a nagymama. – Két évesen már tudja, melyik gombot kell megnyomni!
A családi ünnepeken a felnőttek suttogva beszélgettek az asztalnál, miközben a gyerekekre pillantgattak. „A fiúnak több esélye van”, „Vladik messzire jut”, „Ilyen képességekkel…” Júlia csendben ült, a villájával a salátát piszkálta, és úgy érezte, felesleges ezen az ünnepen.
Az évek múlásával a különbség csak nőtt. Amikor Júlia állami ösztöndíjjal bejutott az egyetemre, a nagymama szárazon gratulált telefonon. Amikor Vladik ötödik osztályba lépett az elit gimnáziumban – családi vacsorát rendezett, tortával.
Az egyetemen Júlia kollégiumban lakott. Négyen voltak egy szobában, közös konyha az emeleten, zuhany beosztás szerint. Az apja ritkán küldött pénzt – „a legszükségesebbre”. A nagymama egyáltalán nem érdeklődött.
Egy januári estén, amikor a kávézós mellékállásából hazafelé tartott a dermedt hidegben, Júlia megnyitotta a közösségi oldalát. A telefon kijelzőjén megjelent egy fotó: Margaritya Ivanovna és a tizenöt éves Vladik ünnepi asztalnál. Virágok, ajándékok, ragyogó arcok. „Az én arany unokám!” – állt a felirat alatt.
Júlia a buszmegállóban állt, a hó a kopott kabátja kapucnija alá fújt. Abban a pillanatban valami végleg eltört benne. A sérelem, amit évek óta próbált elfojtani, megmagyarázni, igazolni – átváltozott hideg, kemény igazságtalanságérzetté.
– Miért? – kérdezte a hólepte, üres utcától. – Miért én?
Nem jött válasz. Csak a szél szórta arcába a jeges hópelyheket.
A kollégiumban a szobatársak már aludtak. Júlia halkan az ágyához lépett, villanyt sem gyújtott. Leült, le sem vetkőzve. Az éjjeliszekrényen tankönyvek, jegyzetek. Holnap vizsga, tanulni kellene. Kinyitotta a füzetet, de a betűk elmosódtak a szeme előtt.
A huszonnegyedik születésnapján Júlia szerény, de kedves ajándékokat kapott a barátaitól: egy cicás bögrét, egy füzetet és egy pár fülbevalót. Az édesanyja, akivel a szülők válása után együtt élt, egy egyszerű ezüstgyűrűt adott neki.
– Ne haragudj, kicsim – mondta, miközben megölelte. – Ha megkapom a prémiumot, veszek majd neked valami szebbet.
– Ugyan, anya, nem kell – mosolygott őszintén Júlia. – Így is tökéletes.
A nagymamától is jött egy boríték. Benne ötezer rubel és egy képeslap sablonos jókívánságokkal.
Két hónappal később Vladik betöltötte a tizennyolcat. Júlia véletlenül tudta meg, hogy ünnepséget terveznek – az apja épp Lariszával beszélt telefonon, és nem vette észre, hogy a lánya belépett, hogy elvigye a dokumentumait.
– Igen, az étterem le van foglalva… Nem, Margaritya Ivanovna mondta, hogy ő fizet mindent… A fő ajándék meglepetés lesz…
Milyen meglepetésről van szó, azt Júlia egy héttel később tudta meg, amikor az apja egyik barátjával beszélgetett.
– Képzeld, anyám Vlagyiknak lakást ajándékozott! – mondta büszkén Szergej Nyikolajevics. – Kétszobás, a belvárosban. Azt mondja, hadd legyen a fiúnak saját otthona.
Júlia az iroda ajtaja mögött állt, a mellkasához szorítva a dossziét, amiért jött. A füle zúgott. Lakás. Kétszobás. A belvárosban.
Eszébe jutott a külvárosi bérelt egyszobása: a hámló falak, a csöpögő csap, a szomszédok zaja a fal mögül. Eszébe jutott, hogyan élt a kollégiumban instant tésztán, hogyan hordta az elnyűtt farmerjeit, és hogyan számolta minden apró pénzét.
– És Júlcsának? – kérdezte az apja barátja. – Neki mit adott?
– Ugyan már, lány az – legyintett Szergej Nyikolajevics. – Férjhez megy, a férje majd eltartja.
A telefon szombat reggel csengett meg. Júlia reggelit készített – két tojásból rántottát és teát. Ahogy mindig, takarékosan.
– Júlia, a nagymamád vagyok – szólt Margaritya Ivanovna ingerült hangja. – Képzeld, Anka, a nővérem megint elkezdte! Azt mondja, rosszul nevelem Vlagyikot, elkényeztetem! Hogy merészel ilyet mondani!
Júlia hallgatott, miközben a serpenyőben kavargatta a tojást.
– Hallasz egyáltalán? – háborodott fel a nagymama.
– Hallak.
– Mindig is ilyen volt, irigy. Neki bezzeg nincsenek gyerekei, mégis osztja az észt. Én meg mindent Vlagyusának adok, ami a legjobb – hisz ő fiú, neki kell majd boldogulnia az életben!
– Aha – felelte gépiesen Júlia.
– Ugyan, minek is beszélni vele, öreg bolond. Ha majd megöregszem, te fogsz gondoskodni rólam. Vlagyik elfoglalt ember lesz, karrier, család…
Valami elszakadt Júliában. Mintha egy feszes húr pattant volna el.
– És én mi vagyok, nem ember? – kérdezte halkan.
– Mit beszélsz? Dehogynem ember. Csak hát te lány vagy, neked illik az idősekről gondoskodni.
– Illik? – Júlia lekapcsolta a tűzhelyet. – Nekem illik?
– Hát persze. Ez női kötelesség.
Az emlékek hullámként zúdultak rá. Az ötezres boríték a születésnapján. A lakás Vladiknak. „Veszel magadnak fagyit.” A drága ajándékok a kedvenc unokának. A jéghideg kollégium. Az olcsó instant tészta. A levetett, elnyűtt ruhák.
– Tudod mit, nagymama – Júlia hangja nyugodt és hideg volt. – Nézzen utánad az, akinek a lakást ajándékoztad.
Ezek után Júlia bontotta a hívást. A keze nem remegett. Belül üresség volt – és furcsa nyugalom.
Fél óra múlva csörgött a telefon. Az apja volt.
– Mégis mit képzelsz magadról?! – ordította a kagylóba. – Hogy mersz így beszélni a nagymamáddal?!
– Teljesen normálisan beszéltem.
– Ő nevelt, ő gondoskodott rólad!
– Mikor? – kérdezte Júlia. – Mikor is gondoskodott rólam, apa?
– Ne merj így beszélni! Azonnal hívd fel és kérj bocsánatot!
– Nem.
– Mit jelent az, hogy nem?!
– Azt, amit mondtam. Nem fogok bocsánatot kérni az igazságért.
Az apa tovább kiabált, de Júlia már nem hallgatta. Letette a telefont az asztalra, és az ablakhoz ült. Odakint a hó nagy, puha pelyhekben hullott.
Este elment a boltba. A havas utcákon sétált, kezében egy szatyor élelmiszerrel. Egyszerű vacsorához valók – egy egyszerű, bérelt lakásba. De sok év után először Júlia szabadnak érezte magát.
Nem kellett többé erőltetetten mosolyogni. Nem kellett úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Nem kellett kiérdemelni azt a szeretetet, ami sosem létezett.
Otthon feltette a teavizet, felszeletelte a kenyeret, elővett egy darab sajtot. Egyszerű vacsora egy magányos embernek. De ebben a magányban volt valami megnyugtató: senki sem várta el tőle a hálát néhány morzsányi figyelemért, senki sem követelte, hogy „jó kislány” legyen.
Júlia leült az asztalhoz, kezébe támasztotta az állát. Az ablaküvegen egy fiatal nő arca tükröződött vissza – fáradt, de békés tekintet. Huszonnégy éves. Az egész élet előtte. A saját élete.
Eltelt fél év. Júlia munkahelyet váltott – egy kis, de ígéretes céghez ment dolgozni. A fizetése megnőtt, és végre lehetősége nyílt pénzt félretenni. Még mindig ugyanabban a bérelt lakásban élt, de most már ez az ő döntése volt, nem pedig kényszer.
Az apjával alig beszéltek. Néhányszor megpróbált telefonálni, követelte, hogy „térjen észhez”, „hagyja abba ezt az ostobaságot”. Júlia nyugodtan felelte, hogy minden rendben van vele, majd lezárta a beszélgetést.
A nagymama többé nem hívta. Ismerősöktől hallotta, hogy Margaritya Ivanovna most mindenkinek azt meséli, milyen hálátlan unokája van, aki „elfordult a családtól”. Hát, mesélje csak.
Néha, ritkán, Júlia gondolt Vladikra. Ő semmiről sem tehetett. Egyszerűen csak szerencséje volt fiúnak születni egy családban, ahol ez számított. Volt lakása, apjától kapott autója, és a nagymama határtalan szeretete. Júlia nem kívánt neki rosszat. Csak az útjaik elváltak.
Egy téli estén, majdnem egy évvel azután a beszélgetés után, Júlia az ablak mellett ült egy nagy bögre teával. Odakint a város zúgott – autók, emberek, élet. Az asztalon egy szerződés feküdt – végre összegyűlt a pénz az első részletre a saját lakásához. Egy apró stúdió a külvárosban, de az övé.
Megrezdült a telefon. Ismeretlen szám.
– Júlia? – idős, remegő hang szólalt meg. – Itt Anya néni, a nagymamád nővére.
– Jó estét.
– Azért hívok… Margaritya kórházban van. A szíve. Vladik üzleti úton, Szerjozsa meg Lariszával a nyaralóban. Nincs, aki bemenjen hozzá.
Júlia hallgatott. Valami megmozdult benne – nem sajnálat, nem harag. Csak fáradtság.
– Mondja meg neki, hogy jobbulást kívánok – felelte nyugodtan. – De nem tudok bemenni.
– Értem – válaszolta Anya néni csendesen. – Mindent értek, kislányom. Ő maga tehet róla. Csak gondoltam, hátha te…
– Nem. Sajnálom.
Júlia letette a telefont. Ott maradt az ablaknál, a város fényeit nézve. Valahol odakint, egy kórház egyik szobájában feküdt egy asszony, aki valaha „kis napsugaramnak” nevezte. De az a napsugár már régen kialudt.
Júlia kiitta a teát, felvette a szerződést, és figyelmesen átolvasta a feltételeket. Holnap be kell menni a bankba, elindítani a hitelt. Kezdeni egy új életet. Saját életet, ahol senki sem döntheti el, mennyit ér, és mit érdemel.
Odakint hullott a hó. A város élt a maga tempójában. És Júlia is élt – csendesen, kiegyensúlyozottan, a múltba nem tekintve. A szemében már nem volt sem sérelem, sem düh. Csak szilárd bizonyosság: az idegen döntések és az ajándékba kapott lakások nem határozzák meg a sorsot. Mindenki maga építi az életét.
És ő építette. Napról napra, tégláról téglára. Segítség nélkül, támasz nélkül, de hálával sem tartozva senkinek azért, amit sosem kapott meg.
