Natália az iroda ablakánál állt a huszonharmadik emeleten, és a városra nézett, amely odalent, mint egy sakktábla terült el. Innen fentről minden kicsinek és irányíthatónak tűnt. Az autók, mint játékok, araszoltak az utak mentén, az emberek apró pontok voltak, a problémák pedig… valahol messze, mélyen odalent maradtak. De nem ma.
Ma a probléma lifttel érkezett, és most a titkárnői szobában ült, várva, hogy bejelentsék.
– Natalja Szergejevna, a szülei megérkeztek – A Alina hangja finoman, de némi zavarral csengett. Három év alatt ez volt az első alkalom, hogy rokonokat látott az irodában.
– Tudom. Adj öt percet.
Natália az asztalhoz fordult, és ösztönösen eligazította a dossziékat, bár azok már így is tökéletes rendben feküdtek. Mély levegő. Kilégzés.
Még gyerekként megtanulta uralni az érzelmeit, amikor rájött, hogy a könnyek és a sértődöttség semmit sem változtatnak. Csak gyengébbé tesznek.
Szülei. Milyen furcsa, hogy ez a szó még mindig bizsergést keltett benne valahol a bordái alatt – mint egy szálka, amit nem lehet kihúzni.
Natália már rég nem haragudott rájuk. Értette, hogy akkoriban a maguk módján a legjobbat akarták. De vannak dolgok, amelyeket nem lehet elfelejteni.
Az ő története még azelőtt kezdődött, hogy megszületett volna.
Anyja ritkán mesélt róla – többnyire csak akkor, amikor egy családi ünnepen két pohár bor után oldódott a nyelve, és a gátlások eltűntek.
„Mi az apáddal nem is akartunk összeházasodni – mondta ilyenkor, miközben a tekintete valahová félre siklott. – Csak jártunk egymással. Én az egyetemen tanultam, tanár akartam lenni. Ő a gyárban dolgozott, és készült továbbtanulni. Aztán kiderült, hogy terhes vagyok. A nagymamád azt mondta, szégyen lesz, ha nem házasodunk össze. Így hát tartottunk egy esküvőt az anyakönyvvezetőnél, húsz vendég, torta meg pezsgő. Nem mondom, hogy boldogok voltunk.”
Natália tisztán emlékezett arra a lakásra, ahol gyerekkorát töltötte: a város szélén álló, két szobás „hruscsovkára”, az alacsony mennyezetre, az örökös szűkösségre.
Apja két munkahelyen dolgozott, anyja korrepetált és takarított. A pénz így sem volt elég. Emlékezett, hogyan suttogtak a konyhában éjszakánként, hogyan sírt néha az anyja, és hogyan csapta be ingerülten az ajtót az apja.
– Miattad nem fejeztem be az egyetemet – mondta neki egyszer az anyja, amikor Natália kilenc éves volt. Nem dühösen, csak mint egy tényt, mint amikor az időjárásról beszél az ember. – Harmadéven kellett abbahagynom. Nem volt pénz.
Akkor még nem értette Natália, miért égették meg annyira azok a szavak. De megjegyezte őket. És csak sok évvel később jött rá: ő egy nem tervezett gyerek volt, aki alaposan felforgatta a szülei életét. A szülei nem szerették egymást, de összeházasodtak, amikor kiderült, hogy gyerekük lesz. Mindkettőjüknek dolgozniuk kellett ahelyett, hogy tanultak volna.
Nehéz volt.
De idővel minden rendeződött. Az apja előléptetést kapott, az anyja pedig elhelyezkedett a gyárban. A lakást elcserélték egy háromszobásra, egy jobb környéken. Natália akkor tizenegy éves volt. És akkor született meg Alisa.
A második lányt már várták. Tervezték. Vettek neki játékokat, berendezték a szobáját, nevet választottak. Amikor Alisa megszületett, a szülei mintha elfelejtették volna minden korábbi nehézségüket. Natália emlékezett, hogyan tologatta az apja órákon át a babakocsit a parkban, hogyan énekelt az anyja altatódalokat a kiságy fölé hajolva. Úgy néztek Alisára, olyan rajongással, ahogyan rá sosem néztek.
– Neki minden legyen jobb, mint nekünk – mondta az apja. – Tanuljon, legyen valaki. Mi mindent megteszünk.
És meg is tettek mindent. Alisát beíratták a zeneiskolába, angolra, táncra. Szép ruhákat, játékokat, könyveket vettek neki. Natáliának pedig ezt mondták:
– Te már nagy vagy, megérted. Ketten nem férünk bele.
Natália megértette. És hallgatott. Megtanult csendesnek, láthatatlannak lenni, semmit sem követelni. Iskola után vacsorát főzött, felmosta a padlót, vigyázott Alisára, amíg a szülei dolgoztak. Tizennégy évesen már szinte egyedül vezette a háztartást.
– Segíts a húgodnak a leckében. Főzz valamit. Ugrj le a boltba. – Ennyi figyelem jutott neki.
Alisát viszont kényeztették. Neki új ruhákat vettek, miközben Natália a régi darabokat hordta tovább. Alisának megengedték, hogy sokáig kimaradjon, Natáliát viszont nyolcra otthon akarták látni. Alisa szeretetben és figyelemben nőtt fel, mint egy üvegházi virág.
A nővérben pedig már gyerekkora óta élt a düh az igazságtalan világ iránt. Először gyermeki sértettség volt: miért neki nem lehet, mikor a húgának igen? Miért mosolyognak a szülei Alisára, miközben rá csak fáradtan és elvárással néznek? Aztán ez a sértettség csendes, hideg haraggá vált. És ez a harag lett az az erő, ami előre vitte őt.
„Majd én megmutatom nektek” – gondolta Natália, miközben éjfélig görnyedt a tankönyvek fölé, míg a másik szobában a szülei mesét olvastak Alisának. – „Majd én mindannyiótoknak megmutatom.”
Kiválóan tanult. Nem azért, mert szerette a tanulást, hanem mert ez volt az egyetlen esélye. Aranyérem az iskolában, állami ösztöndíjas hely az egyetemen, vörös diploma. Mindezt egyedül érte el – segítség, támogatás nélkül.
A szülei ott voltak az egyetemi diplomaosztón, és büszkén mondogatták az ismerősöknek:
– Ő a mi nagyobbik lányunk, látják, milyen ügyes!
Natália erőltetett mosollyal válaszolt, miközben belül csak ezt gondolta:
„Hol voltatok, amikor féltem? Amikor éjszakákon át nem aludtam a vizsgák miatt? Amikor csak pár biztató szóra lett volna szükségem?”
Jó állást kapott egy nagyvállalatnál. Dolgozott napi tizenkét órát, vállalt pluszprojekteket, nem mondott nemet a kiküldetésekre. Lassan, de biztosan haladt felfelé. Huszonnyolc évesen osztályvezető lett. Harminckettő évesen fiókigazgató. Harmincöt évesen már a régiós képviselet élén állt.
Alisa pedig… Alisa gyönyörű, elkényeztetett és teljesen életképtelen nővé cseperedett. Felvették az egyetemre, de egy év után otthagyta. Dolgozott divatüzletben, aztán szépségszalonban, majd sehol.
Fiúkat váltogatott, mint más a kesztyűt, a pénzét ruhákra és szórakozásra költötte, és folyton újabb kérésekkel járt haza a szüleihez:
– Anya, kellene pénz a sminktanfolyamra, csak negyvenezer.
– Apa, szeretnék Törökországba menni, minden barátnőm megy.
– Új kabát kell, a régi már kiment a divatból.
És a szülők adtak. Mindenről lemondtak, de adtak. Mert Alisa volt a reményük, a kedvencük, a kis hercegnőjük, aki valamiért sosem akart felnőni.
Natália mindezt távolról figyelte. Már régen elköltözött otthonról, vett magának lakást, karriert épített. Családi ünnepeken találkozott csak velük, drága ajándékokat vitt, de távolságtartó maradt. Nem hideg, de nem is meleg. Udvarias. Formális.
Megbocsátott nekik.
De közelség soha többé nem volt közöttük.
A szülők továbbra is kényeztették a kisebbik lányt. És Alisa követelőző, szeszélyes és önző nővé vált. Egyre többet akart. Felnőtt, de továbbra is követelt a szüleitől – csak éppen a kérései lettek drágábbak.
Amikor Alisa betöltötte a huszonnyolcat, kijelentette, hogy saját lakást akar.
– Nem élhetek örökké veletek – mondta egy családi vacsorán. – Szükségem van a saját teremre. A saját otthonomra.
Natália akkor hallgatott, de magában csak ennyit gondolt:
„Huszonnyolc éves, és azt akarja, hogy a szülei vegyenek neki lakást? Komolyan?”
De a szülők természetesnek vették a dolgot.
– Persze, kislányom – mondta az anya. – Majd kitalálunk valamit.
És ki is találták. Elcserélték a háromszobás lakásukat kettőre. A kisebbet és rosszabbat – maguknak. Egy egyszobás lakást a külvárosban, egy régi házban, ahol a lift alig működött, és az ablakokból ipartelepre nyílt a kilátás. A nagyobbat és szebbet – a kedvenc lányuknak.
Alisa egy felújított, bútorozott egyszobás lakást kapott a belvárosban.
Amikor Natália erről értesült, csak a fejét rázta.
– Komolyan gondoljátok ezt? – kérdezte anyját telefonon.
– Mit tehettünk volna? – védekezett az anya. – Kérte. Lakásra volt szüksége.
– És nektek? Nektek mire van szükségetek?
– Mi majd elboldogulunk. Nekünk már úgyis kevés van hátra.
Natália letette a telefont, és soha többé nem tért vissza a témára. Mi értelme lett volna? Ők maguk döntöttek így. Mint mindig.
Eltelt két év.
Natália közös ismerősöktől hallotta, hogy Alisa jól él, gyakran posztol képeket kávézókból és szépségszalonokból. Hogy dolgozik-e, azt senki sem tudta biztosan. A szülők ritkán találkoztak vele – messze lakott, nehéz volt átutazni a városon.
Aztán megbetegedett az apa.
Először csak gyengeség volt, aztán nehézlégzés, majd fájdalom. Az orvosok sokáig nem tudták megállapítani a diagnózist. Amikor végre sikerült, kiderült, hogy műtétre van szükség.
Komoly, drága műtétre. Fizetősre – mert a társadalombiztosítási kvóta alapján fél évet kellett volna várni, de már nem volt idő.
A szülők minden pénzt összeszedtek, amit tudtak.
Eladták a nyaralót, amelyre tíz évig gyűjtöttek. Hiteleket vettek fel. Kölcsönkértek ismerősöktől.
Még így sem volt elég.
A műtétet végül elvégezték. Az apa életben maradt, de hosszú kezelésre volt szükség: rehabilitáció, gyógyszerek, terápiák. A család adósságba került. A nyugdíjak kicsik voltak, és azok felét a gyógyszerek vitték el, harmadát a hiteltörlesztés.
Natália véletlenül, az anyja szomszédjától tudta meg, mi történt.
– Miért nem szóltatok? – kérdezte, amikor elment a szüleihez.
A szülei a régi, kopott kanapén ültek a szűk lakásukban. Az apa megviselt volt, legalább tíz évet öregedett. Az anya kimerültnek tűnt.
– Nem akartunk terhelni téged – mondta halkan az anya. – Úgyis sokat dolgozol.
– És Alisa?
Az anya lesütötte a tekintetét.
– Alisának most… nehézségei vannak.
Natália keserűen elmosolyodott.
– Miféle nehézségei? Hiszen a belvárosban él, abban a lakásban, amit ti adtatok neki.
– Neki is vannak kiadásai – védekezett az anya. – Rezsi, élelem… Nem tud segíteni.
Natália hallgatott. Ki akart volna kiabálni magából mindent, megkérdezni:
„És én? Én talán nem számítok? Én is köteles voltam mindent megoldani?”
De nem mondott semmit. Csak megnyitotta a banki alkalmazást.
– Mennyire van szükségetek?
– Natasa, ne, nem kell, nem akarunk terhet rakni rád…
– Mennyire?
Kifizette az összes adósságukat. Minden egyes fillért. Három hónapra előre hagyott pénzt a gyógyszerekre.
Heti élelmiszer-kiszállítást szervezett, és felbérelt egy gondozónőt, hogy segítsen az apjának.
– Köszönjük, kislányom – sírt az anya, miközben átölelte. – Köszönjük szépen.
Natália arca rezzenéstelen maradt. Nem szeretetből segített.
Nem is kötelességből. Csak azért, mert megtehette.
És mert, akárhogy is, ők voltak a szülei.
De békét ez sem hozott.
Eltelt fél év. Az apja jobban lett, már tudott egyedül járni. Natália néha felhívta őket, érdeklődött, küldött pénzt.
De közelség nem volt közöttük. Csak kötelesség.
És most, ma, ők jöttek el hozzá az irodába.
Natália kihúzta magát, kisimította a szoknyáját, és a titkárnő felé biccentett.
– Engedd be őket.
A szülők bizonytalanul léptek be, mintha attól félnének, hogy mindjárt kidobják őket. Az apa bottal járt, az anya egy kis csomagot szorongatott a kezében. Kicsinek és elveszettnek tűntek ebben a tágas, üvegfalú, modern bútorokkal berendezett irodában.
– Foglaljatok helyet – mutatott Natália a vendégszékekre.
– Natasenka, tudjuk, hogy elfoglalt vagy – kezdte az anya, a táskája fülét gyűrögetve. – Csak egy pillanatra jöttünk.
– Hallgatlak.
– Tudod… – az anya elbizonytalanodott. – Megint gondjaink vannak.
Natália összekulcsolta a kezét az asztalon, és várt.
– Az apádnak újabb műtétre van szüksége. Az orvosok azt mondják, nélküle… hát, nem lehet megúszni.
Nagyon drága lesz.
Próbáltunk pénzt szerezni, de… a bank már nem ad több hitelt.
– Mennyibe kerül?
– Majdnem ötszázezer – az anya hangja megremegett. – Tudjuk, hogy ez sok. Megpróbálnánk visszafizetni valahogy…
– És Alisa?
Csend ereszkedett a szobára.
– Alisa… – az anya az apjára pillantott. – Beszéltünk vele.
– És?
– Azt mondta, nincs ennyi pénze. Most neki is nehéz… nemrég vett autót hitelre…
– Autót – ismételte lassan Natália. – Értem.
Felállt, az ablakhoz lépett.
A város odalent élte a maga életét, közönyösen mások drámái iránt.
Ötszázezer.
Neki ez kevesebb, mint két havi fizetése volt. Egyetlen átutalással elintézhette volna az egészet.
De valami a mellkasában hirtelen összeszorult, kemény csomóvá.
– Mondjátok meg őszintén – fordult a szüleihez. – Miért jöttetek hozzám?
– Natasa, te olyan sikeres vagy, te tudsz segíteni…
– Miért pont hozzám jöttetek? – kérdezte hangosabban. – Hiszen van egy kedvenc lányotok! Akiért mindent megtettetek! Akinek lakást ajándékoztatok! Miért nem hozzá mentetek?
– Natasa, kérlek…
– Nem! – tört ki belőle a hang, évek hallgatása, visszafojtott fájdalma és dühének minden ereje. – Nem, most hallani akarom!
Miért éppen hozzám jöttetek?! Hiszen van egy szeretett lányotok, akinek lakást adtatok! Aki mindent megkapott, amit csak akart! Aki, mellesleg, MOST is a TI lakásotokban él, miközben ti a külvárosban nyomorogtok egy egyszobásban! Akinek VAN új autója, amit eladhatna!
– Kislányom, nyugodj meg…
– Én nem vagyok kislány! – Natália hangja remegett a haragtól. – A kislány Alisa!
Én voltam az, aki vacsorát főzött és felmosta a padlót!
Én voltam az, akire csak akkor emlékeztetek, amikor segítség kellett!
Hol voltatok, amikor nekem volt nehéz?
Amikor egyedül tettem le a vizsgákat, egyedül kerestem munkát, egyedül küzdöttem fel magam?!
Az anya sírt. Az apa lehajtott fejjel ült.
– Mi… mi azt hittük, hogy te erős vagy – mondta halkan az apa. – Hogy te mindennel megbirkózol.
Alisa meg… ő olyan érzékeny, olyan…
– Elkényeztetett? Önző? Életképtelen? – vágott közbe Natália hidegen.
– Mi csak jót akartunk – suttogta az anya. – Igyekeztünk…
– Igyekeztetek? – Natália keserűen felnevetett. – Igen, nagyon is igyekeztetek. Az egyik lányból cselédet neveltetek, a másikból meg egy infantilis hercegnőt. Gratulálok – sikerült.
És most, hogy a hercegnő nem hajlandó segíteni nektek, eljöttetek a cselédhez.
– Natasa, tudjuk, hogy hibáztunk – próbált felállni az apa, de nem volt hozzá ereje. – Tudjuk. Bocsáss meg nekünk.
De nekem… szükségem van erre a műtétre. Enélkül nem érem meg a tavaszt.
Súlyos, csengő csend telepedett a szobára.
Natália állt, és érezte, ahogy két erő küzd benne: az évek óta gyűlt harag, és valami más. Nem szeretet. Nem is szánalom. Talán csak a felismerés, hogy ez a két idős, megtört ember az egyetlen, ami a családból maradt neki.
És hogy utánuk már csak Alisa marad – az Alisa, akivel semmi közös nincs.
Visszament az asztalhoz, felvette a telefont. Beírta az összeget, majd megnyomta a „Küldés” gombot.
– Ez a műtétre és a kezelésre. Többször ne gyertek.
– Natasenka…
– Azt mondtam: ne gyertek többé. Segítek apának, mert nem akarom, hogy a halála a lelkiismeretemen legyen.
De nem akarok látni titeket. Se titeket, se Alisát.
Elegem van abból, hogy mindig a tartalék megoldás vagyok.
Hogy mindig hozzám jöttök, amikor már senki más nem maradt.
– Visszafizetjük – mondta halkan az apa, a padlóra nézve. – Biztosan visszafizetjük.
– Nem kell – fordult el Natália az ablak felé. – Alina majd kikísér benneteket.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Natália visszaült a székébe. A keze remegett.
A mellkasa egyszerre volt üres és nehéz.
„Jól tettem” – mondta magának. Segített, mert megtehette.
Mert volt ereje, hogy megkeresse azt a pénzt.
Mert ő nem olyan, mint Alisa, aki csak kér, de soha semmit nem ad vissza.
De akkor miért fáj ennyire?
Megrezdült a telefon. Üzenet az anyjától:
„Köszönjük, kislányom. Bocsáss meg. Szeretünk.”
Natália sokáig nézte a képernyőt.
A város odalent tovább élt. Az autók lassan haladtak az utak mentén, az emberek siettek a dolgaik után.
Már megbocsátott a szüleinek. Rég megbocsátott.
De vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni.
És nem lehet visszacsinálni.
Natália végigsimított az arcán, kiegyenesedett, és kinyitotta a laptopját. Egy óra múlva értekezlet, este pedig a projektbemutató.
Az élet ment tovább.
Ahogy mindig is.
Ő pedig boldogulni fog.
Egyedül.
