Szerjózsa a város peremén élt — egy régi, szovjet időkben épült lakótelepen. A házakat egy hosszú, üres terület választotta el az erdőtől — valószínűleg ide is lakóházakat terveztek egykor, de aztán meggondolták magukat, vagy a városfejlesztési irány megváltozott. A környékbeliek azonban csak örültek ennek: az új lakónegyed helyett kaptak egy majdnem vad erdőt — egy csendes, hangulatos helyet sétákhoz és elvonuláshoz. A fák között kitaposott ösvények magukért beszéltek: egyesek reggelente futottak, mások csak sétáltak, élvezve a természetet. Az erdő mélyén rögtönzött pihenőhelyeket alakítottak ki, és az emberek maguk tartották tisztán ezeket. Az idősebbek és a fiatalok közösen szerveztek szemétszedéseket, a gyerekeket pedig már kicsi koruktól rendre tanították.
Szerjózsa nagyon szerette ezt a környéket. Itt született, itt telt a gyerekkora. A katonaság után hazatért szülői lakásába, de a szüleit már nem találta ott — elköltöztek a faluba, ahol még megvolt a régi családi ház.
– Na, fiam, építsd csak a saját fészkedet, mi meg kipihenjük magunkat a természetben. Várunk titeket az unokákkal – mondta mosolyogva az apja, amikor elindultak.
Családja még nem volt, de egy hűséges barátja már igen. Egy termetes cane corso, akit Szerjózsa Ságájnak nevezett el. A kutya sok törődést és nevelést igényelt, de megérte a fáradságot — Ságáj igazi társ lett. Félelmetes külseje ellenére rendkívül barátságos volt: a környék gyerekeivel és még a helyi macskákkal is hamar összebarátkozott.
Első „barátja” egy méltóságteljes kandúr volt, akit Márkinak hívtak. Gazdája, Tatyjana Ivanovna, ugyanazon a lépcsőházban lakott, mint Szerjózsa. A kutya és a macska első találkozása akkor történt, amikor Ságáj három hónapos volt. Márki pórázon sétált, a kíváncsi kölyök pedig közelebb merészkedett hozzá. A kandúr azonban egy gyors mancsütéssel az orrára koppintott. Ságáj ijedten felugatott, majd a gazdája lábai mögé bújt.
Tatyjana Ivanovna elmosolyodott:
– Na, meg is ismerkedtek! Márki, miért bántod a kiskutyát? Egyszer még felnő, és visszaemlékszik ám erre!
– Ne aggódjon, Tatyjana Ivanovna, nem tanítom őt agresszióra. Tiszteletet így is parancsol – felelte Szerjózsa.
Eltelt egy hónap, és Márki meg Ságáj már együtt futottak a mezőn, pillangók után szaladgálva. Igaz, a kandúr időnként még mindig adott egy-egy „baráti pofont” – a régi szokás szerint. Ságáj azonban gyorsan nőtt, és hamarosan Márki már csak akkor érte el a pofa magasságát, ha a kutya maga hajolt le hozzá.
De a történet valójában nem az ő kettőjük barátságáról szól – bár az is fontos szerepet játszott…
Egy reggel Szerjózsa, mint mindig, elindult futni Ságájjal. A kutyát elengedte a pórázról, az pedig vidáman szaladt végig az ösvényen. Nem sokkal később, egy szakaszon, amely a főút közelében haladt, a kutya hirtelen letért oldalra és lefeküdt az út szélére. Szerjózsa közelebb ment – és meglátta a macskát. Koszos volt, kócos és teljesen tehetetlen. De élt.
A férfi leguggolt és megvizsgálta az állatot. Vér nem látszott rajta, se nyílt seb, de az állapota aggasztó volt. A macska, érzékelve a közeledést, megpróbálta fókuszálni a tekintetét – és előtte egy elmosódott kutyapofa jelent meg. A macska megfeszült, el akart futni, de csak egy rekedt sziszegésre futotta tőle.
– Úgy néz ki, Ságáj, a reggeli futást most le kell mondanunk.
Szerjózsa óvatosan felemelte a macskát, és elindult haza. A kutya, érezve a helyzet komolyságát, csendben lépkedett mellette.
Otthon a férfi letette a macskát az előszobában, és azonnal átment Tatyjana Ivanovnának kopogni.
– Jó reggelt! Van itt nálam egy macska… rosszul van. Kölcsönadná a hordozóját? Elvinném a klinikára – mondta, és a szerencsétlen állatra mutatott.
A szomszédasszony felsóhajtott, bólintott, és gyorsan hozta is a hordozót. A lába mögül közben Márki kandúr kukucskált, nyílt érdeklődéssel figyelve az eseményeket.
A rendelőben kiderült, hogy a macskának súlyos agyrázkódása van. Néhány napig bent tartották megfigyelésre.
Három nap múlva Szerjózsa visszament érte.
– Az állapota stabilizálódott. Most a legfontosabb a nyugalom, vitaminok és gyógyszerek. Meg fog birkózni vele? – kérdezte az orvos.
– Természetesen – válaszolta határozottan Szerjózsa. – Van már gyakorlatom.
– Várjunk csak… Maga nem a cane corsóval jött? – emlékezett vissza a doktor.
– Pontosan.
– De hát…
– Minden rendben. Ságáj jól kijön a macskákkal.
A macskát újra beletették ugyanabba a hordozóba — abba, amit Márki kölcsönzött. Útközben békésen elaludt. Mikor felébredt, ismét ugyanazt a pofát látta maga előtt — a kutyáét. A macska szeme ide-oda járt: „Megint ez a szörnyű képződmény!” Összeszűkítette a szemét, remélve, hogy a pofa eltűnik. De az ott maradt, egészen közel, szuszogva, fintorogva, mélyeket lélegezve.
„Hol vagyok?..” – gondolta rémülten a macska.
És ezzel új élet kezdődött. Finom falatokkal etették, néha egy kis kesernyés ízzel – gyógyszerrel –, de ezt megbocsátotta. Hisz evett ő már rosszabbat is. Odavitték az alomtálcához, puha kanapéra fektették, ahol kialudhatta az utcai élet fáradalmait. Egyetlen dolog zavarta: az a bizonyos pofa, amely mindig a közelében volt.
A pofa azonban meleg, barátságos szemekkel nézett rá, megnyalta a száját, sóhajtozott, de sosem bántotta. Lassan a macska kezdett erőre kapni — a lábai megerősödtek, a tekintete kitisztult, a tudata pedig élesedett. Rájött: fogságba esett. Itt meleg van, nem esik az eső, van étel — de hol a szabadság?
Elkezdte kidolgozni a szökés tervét. És egyszer Szerjózsa nyitva hagyta a bejárati ajtót. Esély! A macska a kijárat felé rohant, de az ajtón túl egy idegen macska fenyegető sziszegése hallatszott, mögüle pedig ismerős sóhaj – a kutyáé.
A macska megtorpant. Visszanézett. A pofa nem tűnt ellenségesnek — sőt, a szemében aggodalom és… szomorúság csillogott. A macska az ajtóra nézett, aztán az idegenre, majd újra a kutyára. Sóhajtott.
– Rendben… maradok – morogta halkan.
A kutya mintha megértette volna, és boldogan csóválni kezdte a farkát.
Attól kezdve Szerjózsa reggeli futásait nemcsak Ságáj, hanem az új lakótárs — a Főnix nevű macska — is kísérte. Néha Márki is csatlakozott hozzájuk. Igaz, a két macska között gyakran kitörtek kisebb viták, amelyeket Tatyjana Ivanovna és Szerjózsa mosolyogva csak „baráti csetepaténak” neveztek. Néha még Ságáj is kapott egy-egy mancsütést, ha megpróbált közbelépni és szétválasztani őket.
De most már igazi csapatot alkottak.
