A fagy könyörtelenül marta az arcukat – mínusz harminckettő Celsius-fok. Ilyen hidegben még a lehelet is jégkristályokká válik, a hó pedig úgy csikorog a láb alatt, mintha üvegszilánkokon járnának. De az altaji Kedrovka faluban ez csak egy szokványos téli éjszaka volt.
Ivan Timofejevics és Grigorij Szergejevics, két elválaszthatatlan öregember, a hóval borított úton ballagtak hazafelé. Barátságuk még az iskolásévekben kezdődött, és elkísérte őket egész életükön át – együtt dolgoztak, együtt örültek és gyászoltak. Még nyugdíjasként sem tudtak tétlenül otthon ülni.
– Figyelj, Gris, – igazította meg Ivan a lecsúszott usankát, – mit szólnál, ha nyáron Mihalicshoz mennénk dolgozni a fűrésztelepre? Ágakat vágnánk le.
Grigorij elmosolyodott, deres szakálla belepte a dér a leheletétől:
– Megbolondultál, Ványa? Már a nyolcvanhoz közelítünk! Miféle fűrésztelep? Utoljára akkor dolgoztunk ott, mikor az én Aljoshám még első osztályos volt. Most meg már neki is három porontya van!
– Akkor csatlakozunk az archeológusokhoz, – nem adta fel Ivan. – Tavaly egy professzor kérlelte: „Mutassa meg, bátyuska, hol nő itt a nyírgomba.” Hát nálunk annyi a csaga, mint Kláva néninél a csótány!
Grigorij hirtelen megtorpant, és a félig bedőlt Svetlana-ház felé mutatott:
– Nézd csak, ott fekszik Druzsok a tornácon. Biztos megint az a piás nő dobta ki a kutyát a hidegbe!
Ivan elhúzta a száját, és köpött egyet a hóba:
– Ó, az a szerencsétlen Szvetka! Mindenhonnan kirúgták, de neki mindegy. Három évig dolgozott fejőnőként – aztán elkezdett inni. Nehéz, ugye, hajnalban kelni! De a tejet hörpölni nem volt nehéz neki!
– Hallod, – halkabb lett Grigorij hangja, – az én Marja Ivanovnám mondta, hogy Szvetka nemrég terhes volt. Talán már meg is szült…
Ivan összevonta a szemöldökét:
– Miből fogja etetni azt a gyereket, ha benne csak szesz maradt? Na jó, adok legalább Druzsoknak egy kis kenyeret. Biztosan megfagyott, szegény.
Az öreg lassan átvágott az udvaron. Szvetkának soha nem volt kerítése – kopogni sehová sem lehetett. Benézett a bepárásodott ablakon – bent sötétség, tehát alszik. A kémény sem füstölt már, a kályha kihűlt. És a gyerek? Csak nem…
Felment a tornácra, és meglátta Druzsokot, ahogy összegömbölyödve, hóval borítva feküdt. A kutya megemelte sovány fejét a lépések hangjára, de rögtön vissza is hajtotta. Ivan odanyújtotta neki a kenyeret:
– Nesze, kedves, egyél. Megfagytál, ugye?
Druzsok nehezen feltápászkodott az első lábaira, és akkor Ivan olyat látott, amitől a szíve megállt a rémülettől. A kutya alatt, a jeges deszkákon feküdt…
A férfiak úgy döntöttek, hogy megkínálják a szomszéd kutyáját, de észrevették, hogy az valami csomagot melegít.
A fagy könyörtelenül szorított, jeges ujjaival csípte az arcot — mínusz harminckettő fok. A levegő olyan törékenynek tűnt, mint az üveg, amely minden lélegzetvételtől megreped. A hó a csizmájuk alatt úgy ropogott, mintha jégszilánkokon járnának. Az Altaj hegyei közt megbúvó Kedrovka falu lakói számára ez megszokott dolog volt — egy átlagos téli éjszaka.
Ivan Timofejevics és Grigorij Szergejevics, két öreg, akik ifjúságuk óta elválaszthatatlan barátok voltak, lassan bandukoltak a hóval borított úton. Barátságuk még iskolás korukban kezdődött, s azóta mindent együtt éltek meg — traktoron dolgoztak, szénát kaszáltak, együtt jártak esküvőkre és temetésekre, és együtt öregedtek meg. Nyugdíjasként sem tudtak tétlenül ülni.
– Gris, – morogta Ivan, miközben visszahúzta a szemébe csúszott usankát, – mit szólnál, ha nyáron elmennénk Mihalicshoz a fűrésztelepre? Ágakat pucolni — gyerekjáték az nekünk.
Grigorij horkantott, deres szakálla szinte teljesen belepte a zúzmara:
– Megbolondultál, Ványa? Már hetvenen is túl vagyunk! Miféle fűrésztelep? Utoljára akkor voltam ott, amikor az én Aljoshám iskolába ment. Most meg már három gyerekkel rohangál, mint egy eszelős!
– Akkor csatlakozunk az archeológusokhoz, – nem adta fel Ivan. – Emlékszel, tavaly az a professzor kérlelte: „Bátyuska, mutassa meg, hol nő itt a nyírgomba.” Hát nálunk annyi csaga van, mint Klávkánál a csótány a kamrában!
Grigorij megállt, és egy ismerős házra bökött:
– Nézd csak… Az ott Druzsok! Már megint kidobta Szvetka? Ilyen hidegben a tornácon!
Ivan összehúzta a szemét, és dühösen beleköpött a hóba:
– Az a Szvetka, az ördög vinné el! A fejőnői munkából is kirúgták, és őt ez sem érdekli. A tejet inni nem volt nehéz, de hajnalban kelni — az már igen! Ismerjük mi az ilyet.
– Az én Marja Ivanovnám mondta, hogy Szvetka nemrég szült. Azt beszélik, terhes volt… – szólt csendesen Grigorij.
– Ugyan mivel? Hisz nappal-éjjel részeg. Mivel eteti a gyereket — pálinkával? Na, adok legalább Druzsoknak egy kis kenyeret. Élőlény az is.
Ivan belépett az udvarra. Kapu sosem volt, ahogy kerítés sem. Kopogni sehol nem lehetett. Benézett az ablakon — bent sötétség. A kályha régen kihűlt. Se fény, se meleg. És a gyerek? Hol lehet?
Feljebb lépett a tornácra. A kutya, hóval borítva, összegömbölyödve feküdt. Meghallotta a lépteket, felemelte a fejét, szomorúan nézett, majd visszahajtotta a deszkára. Ivan elővett egy darab száraz kenyeret:
– Nesze, öregem. Biztos éhes vagy.
De ahogy közelebb lépett, észrevette — a kutya alatt fekszik valami… egy csomag.
Nem is valami — egy csecsemő. Pici, vékony pólyába burkolva, ahogy épp sikerült.
– GRISA! FUSS! HÍVD ANNUSKA PETROVNÁT! A RENDŐRSÉGET IS! ÉL MÉG?! – kiáltotta Ivan, s a hangja remegett, majd visszhangzott a háztetők felett.
Míg Grigorij rohanni kezdett, Ivan levetette a bekecset, és óvatosan karjába vette a kisbabát. A teste jéghideg volt, a pólya nedves, de a gyerek halkan felsírt. Élt.
– Tarts ki, kicsikém… tarts ki… – suttogta remegő hangon.
A kutya félrehúzódott, idegesen figyelve az öreget. Nem bántották, nem zavarták el. Kenyeret kapott, és halkan beszéltek hozzá. Nem értette a szavakat, de várt.
Grigorij már a felcser házának ajtaját döngette. Anna Petrovna, amint felébredt, egy perc alatt felöltözött. Szavak nélkül is megértette – minden másodperc számít. A rendelőben már elő volt készítve minden a legrosszabbra. Amikor Ivan bevitte a csecsemőt, a nő keze remegni kezdett.
A pólyák átázva, a ruha vékony és piszkos volt. A gyermeket napok óta nem öltöztették át. A testét kiütések borították. De a legnagyobb baj a hideg volt. Ilyen fagyban meleg ruha nélkül egy ember egy órán belül meghalhat. A kisbaba majdnem egy teljes napot feküdt a deszkákon. És mindvégig a kutya melegítette.
Elindult a vizsgálat. Svetlanát bevitték a rendőrségre. Ott zokogott:
– De hát én szeretem őt! Ez… ez csak ijedtségből volt… Hiszen én anya vagyok!
A bizottság átvizsgálta a házat. A gyerekszobában csak piszkos pólyák voltak. Minden más – üres üvegek, szemét. A támogatásból csak alkoholt vett. Aznap is berúgott, és amikor a baba sírni kezdett, elvesztette a türelmét. Kivitte a tornácra. „Hadd hűljön le egy kicsit.”
– Üvölt, azt hiszi, tartozom neki! Hol az apád, mi? Megcsinált és eltűnt! Most én szenvedjek egyedül?! – kiabálta, és a falhoz vágta az üveget.
A kutya ott maradt. Lefeküdt mellé, testével betakarta a gyermeket. Így feküdt hajnalig, míg rájuk nem találtak.
Svetlanát megfosztották a szülői jogaitól. Druzsok viszont hőssé vált. A falusi kultúrházban ünnepélyesen átadták neki az „Életmentésért” érdemérmet. Most már Ivan Timofejevicsnél élt.
Az öreg meleg kutyaházat épített neki, mindig jól megetette, és magával vitte a természetbe. A kutya bundája újra sűrű lett, tekintete élettel teli. Bárhová is ment Ivan és Grigorij, vidám ugatás kísérte őket.
– Hé, Druzsok! Hős vagy! – kiáltották a szomszédok, miközben falatkákkal kínálták és megvakargatták a füle mögött.
A kisfiút közben a járási központból fogadta örökbe egy család. Meleget, szeretetet és gondoskodást kapott – mindazt, ami a születése óta hiányzott neki, most bőséggel volt körülötte.
Ő maga sosem tudta meg, hogy élete első telén nem egy ember mentette meg, hanem egy kutya. Az, amely gondolkodás nélkül adta oda a saját melegét, és egész éjjel őrizte őt a halálos hidegben.
