— Bocsánat a kis tehenemért! Már megint zabál mértéktelenül! — Arszényij hangja, amely máskor bársonyos és magabiztos volt, most úgy hasított a levegőbe, mint ostorcsapás, szétzúzva az ünnepi hangulatot. A fájdalmat mindenki érezte.
Anna megdermedt, kezében a villa megállt a levegőben. A sonkaszelet, amelyet épp a kristálytányérra akart tenni, félúton megállt. Törékeny alakja, mintha őszi pókhálóból szőtték volna, dermedten ült férjével szemben, miközben érezte, ahogy tucatnyi tekintet szegeződik rá — szúrós, sajnálkozó, meghökkenő pillantások. Saját teste hirtelen idegenné, nehézzé vált, a szíve pedig valahol a torkában vert, elzárva a levegőt.
Arszényij legjobb barátja, Makszim, félrenyelt a drága pezsgőtől, és az arany buborékok sisteregve szöktek fel a poharában, mintha ők is felháborodtak volna. A mellette ülő felesége, Veronika, tökéletes kerek „O”-t formált ajkával, de egyetlen hang sem tudott áttörni a torkát szorító zavar görcsén. Az asztal fölött — amely roskadozott a finomságoktól — leereszkedett az a nehéz, fullasztó csend, amely sűrűsödik, mint a kocsonya, és amelyben még a szempillák surrogása is áruló zajnak tűnik.
— Arszényij, mit beszélsz? — törte meg először a bénító csöndet Makszim, rekedten és bizonytalanul.
— Mi van? Most már az igazat sem lehet kimondani? — Arszényij teátrális eleganciával hátradőlt a masszív velencei székében, nyilvánvalóan élvezve a hatást. Tekintetével a vendégeket pásztázta, mintha elismerést keresne. — Az én kis butuskám megint felszedett pár kilót, szégyen vele emberek közé menni! Mintha három emberre főzne, nem pedig vendégeknek.
Anna arca lángba borult. De ez nem a szégyen pírja volt — hanem a perzselő megaláztatásé, amely belülről égetett. A könnyei, maróak és árulók, már ott feszültek a szemében, de rutinos mozdulattal, ösztönösen visszatartotta őket, elnyelte, ahogy megtanulta az elmúlt három házassági év alatt. Eleinte a párnába sírt, aztán a fürdőben — majd a könnyek egyszerűen… elfogytak. Mi értelmük volt, ha csak olajat öntöttek a tűzre?
— Ugyan már, Arszényij — motyogta bizonytalanul Szergej az asztal másik végéről, próbálva menteni a fuldokló estét. — Annyicska gyönyörű nő, a lélek felmelegszik, ha ránéz az ember.
— Gyönyörű? — Arszényij gúnyosan fújtatott, és nevetése éles és hamis volt, mint a fém csikorgása. — Láttad te őt smink nélkül? Reggel, amikor még „természetes”? Néha felébredek, és összerezzenek: ki ez a lény mellettem? Honnan került ide ez a csoda-borzalom?
Valaki idegesen, fojtottan felnevetett, de azonnal elhallgatott Veronika súlyos pillantásától. Másvalaki hirtelen lelkesedéssel merült bele a salátás tálba, mintha a majonéz mintáit tanulmányozná. És ekkor Anna felállt. Lassan, mint álomban, mintha minden mozdulatához hatalmas erőt kellett volna gyűjtenie, és minden centiméter, amellyel eltávolodott a széktől, darabot szakított volna ki belőle.
— Én… a mosdóba megyek — suttogta olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, majd anélkül, hogy bárkire is nézett volna, elhagyta a nappalit, magával vive megtaposott méltóságának utolsó foszlányait.
— Ó, megsértődött! — állapította meg önelégülten Arszényij, széttárva a karját. — Semmi baj, megszokott dolog. Mindjárt visszajön, lebiggyeszti a kis ajkát, és hallgatni fog reggelig. Az asszonyokat, tudjátok, vasmarokban kell tartani, különben elszemtelenednek.
— Ó, megsértődött! — jegyezte meg önelégült arccal Arszényij, miközben széttárta a karját. — Semmi különös, megszokott dolog. Mindjárt visszajön, lebiggyeszti a kis ajkát, és hallgatni fog reggelig. A nőket, tudjátok, vasmarokban kell tartani, különben elburjánoznak, mint a penész!
Makszim nézte a barátját, akivel tizenöt évet töltöttek vállvetve — a gondtalan ifjúságtól a megszerzett jólétig —, és nem ismerte rá. Arszényij mindig a társaság lelke volt: karizmatikus, nagylelkű, harsány vidám ember. Amikor feleségül vette Annát, mindenki őszintén örült: ő, a törékeny, porcelánszoborra emlékeztető nő hatalmas barna szemeivel, amelyekben égbolt tükröződött; és ő, a jóképű, sikeres, magabiztos férfi. Úgy tűnt, maga a sors kötötte össze őket.
De valami félresiklott — halkan, észrevétlenül, mint hajszálrepedés a családi tükörben. Először jöttek az „ártatlan tréfák”. Arszényij a barátok előtt kezdte Annát „butuskámnak”, „hülyécskének”, „ügyefogyottnak” nevezni. Mindenki zavartan mosolygott, mintha csak sajátos házastársi humorról lenne szó. Aztán rosszabb lett. A viccek gúnyos megjegyzésekké váltak, a megjegyzések pedig nyílt megaláztatássá.
„Nézzétek csak, a kismalacom megint befalta a tortát!” — harsogta egy étteremben, amikor Anna félénken desszertet mert rendelni.
„Bocsánat, barátaim, az én félholt macskám nem tud főzni, tessék türelmesnek lenni!” — hencegett a vendégek előtt az elegáns vacsorán, amelyet Anna egész nap készített.
„Mit várhatsz ettől a semmirekellőtől? Épphogy elvégezte az egyetemet, és fillérekért dolgozik!” — mondta arról a nőről, aki vörös diplomával végzett nyelvészként, és akit az alsós diákjai rajongásig szerettek.
Veronika halkan, de határozottan megbökte a férje oldalát:
— Max, ez borzalmas, csinálj már valamit, ez elviselhetetlen!
Makszim nehézkesen felállt:
— Kimegyek levegőzni, az erkélyre.
Annát nem a mosdóban találta meg, hanem a márvánnyal burkolt, tágas fürdőszobában. A nő a mosdó szélébe kapaszkodott, ujjai elfehéredtek a szorítástól, és hangtalanul, kiszáradt torokkal sírt. A vállai apró, tehetetlen rázkódásokban remegtek. A drága szempillafesték fekete patakokban folyt az arcán, a rúzs elkenődött. Tényleg nem volt szép — összetört és megalázott volt. Pontosan olyan, amilyennek Arszényij látni akarta.
— Anja, jól vagy? — kérdezte halkan Makszim, mintha félne megijeszteni.
Anna összerezzent, hirtelen megfordult, és kapkodva kezdte nedves tenyereivel törölni az arcát, még jobban elmaszatolva a sminket.
— Semmi baj. Csak… csak megmosakszom és visszamegyek. Ne aggódj.
— Anna, meddig akarod ezt még tűrni? — kérdezte Makszim, hangjában fel-felcsapó sajnálattal és dühvel.
— Hová mennék? — nézett rá a nő, és a tekintetében Makszim feneketlen kétségbeesést látott. — Nincs semmim, Makszim. Semmim. Ez a lakás az övé. Az autók is az övéi. Még ez az ostoba pulóver is tőle van, ajándékba. Alsós tanítónő vagyok, a fizetésem nevetség. A szüleim egy eldugott faluban élnek, alig boldogulnak. Ha visszamegyek, egész falu előtt szégyenbe hozom őket.
— Ebben semmi szégyen nincs! Nem te vagy a hibás!
— Szerintük van! — suttogta megtörten. — Férjhez adtak a városihoz, a módoshoz! Anyám minden szomszédnak dicsekedett, milyen jó partit csináltam! Mit mondjak most neki? Hogy a „aranyból való” férjem tehénnek és butának nevez a barátaink előtt?
— Mindig ilyen volt? — kérdezte fájdalmasan Makszim.
Anna keserűen megrázta a fejét, és néhány könnycsepp végre legördült a pilláiról.
— Az első év… maga volt a mese. A legszebb virágok, drága ajándékok, bókok, amiktől elakadt a lélegzetem. Kézen hordozott, szó szerint és átvitt értelemben is. Aztán… valami átkattant benne. Először azt mondta, rosszul főzöm a borscsot. Aztán, hogy úgy öltözöm, mint egy falusi liba. Aztán, hogy buta vagyok, és semmit sem értek az ő „bonyolult” üzleti világához. És innentől nem volt megállás. Most már nem szégyelli megalázni idegenek előtt sem, és otthon…
Elhallgatott, ajkait összeszorította.
— Otthon mi van? — kérdezte Makszim halkan, de határozottan. — Megüt?
— Nem — lehelte. — Rosszabb. Láthatatlanná tesz. Képes egy hétig, néha kettőig egy szót sem szólni hozzám. Elmegy mellettem, mintha levegő lennék. Aztán hirtelen, mintha láncról szabadult volna, rám üvölt egy elmosatlan csésze vagy rossz helyre tett papucs miatt. Azt mondja, semmirekellő vagyok, senkinek sem kellek, csak ő tart meg szánalomból, mint egy kóbor kutyát.
— Anna, ez őrület! Okos, szép, jószívű nő vagy…
— Már én sem tudom, milyen vagyok — vágott közbe hűvösen, a hangjában dermesztő ürességgel. — A tükörbe nézek, és csak azt látom, amit ő mond: egy kövér tehenet, egy ostoba nőt, egy csúf senkit. Lehet, hogy igaza van.
A nappaliból újra felhangzott Arszényij mennydörgésszerű röhögése, amely elnyomott minden más hangot:
— Képzeljétek, az ágyban olyan, mint egy darab fa! Fekszik, a plafont bámulja, mintha a Szentlélekre várna!
Anna elsápadt, mintha jeges vízzel öntötték volna le. Makszim öklei olyan erővel szorultak ökölbe, hogy a körmei belevágtak a tenyerébe.
— Elég volt. Pont. Most vége. Csomagold össze a dolgaid. Most rögtön. Elviszlek.
— Hová? — kérdezte zavartan Anna.
— Mindegy hová! A szüleidhez, egy barátnődhöz, hotelbe, akár hozzánk — ahová csak akarod.
— Ő nem enged. Nem fog elengedni.
— Majd én eldöntöm, nem ő.
Amikor visszatértek a nappaliba, Arszényij már erősen ittas volt, és fennhangon mesélte éppen újabb „mulatságos” történetét felesége életéből:
— Képzeljétek, tegnap egy órán át kereste a szemüvegét a lakásban! Aztán kiderült, hogy a homlokán volt! Hát nem idióta?
— Elmegyünk — mondta határozottan Makszim, hangja csendes, de parancsoló volt, mire Arszényij azonnal elhallgatott.
— Hová, ha megkérdezhetem, készülnek? — Arszényij összeráncolta vastag szemöldökét, hangulata egy pillanat alatt váltott nevetésről haragra.
— Elviszem Annát.
— Sehova nem megy! — üvöltötte. — Anna, ülj vissza a helyedre! Azonnal!
Anna, a mélyen belé ivódott reflexnek engedelmeskedve, automatikusan tett egy lépést az asztal felé. De Makszim megragadta a könyökét, és szilárdan visszatartotta.
— Gyere, Anna.
— Hé, barátom, mit képzelsz magadról? — Arszényij nehézkesen felállt az asztaltól, arcát torzította a düh. — Ez az én feleségem, ne feledd magad!
— A feleséged, nem a rabszolgád, akit kedvedre megalázhatsz a közönség szórakoztatására — válaszolta hidegen Makszim.
— Ez a mi magánügyünk! Anna, megparancsoltam, hogy ülj le! Azonnal! — a hangja olyan mély és fenyegető lett, hogy még a kristálycsillár is megremegett.
Anna megmerevedett. Két tűz között állt — az évek alatt belé vert félelem és az újonnan születő remény között. Az engedelmesség szokása vastag kötelekként kötözte a lelkét.
— Anja — Veronika odalépett hozzá, és gyengéden átölelte a vállát —, gyere velem. Nálunk alszol. Minden rendbe jön.
— Ti mind megőrültetek? — Arszényij arca bíborvörösre vált, lélegzete nehézzé vált. — Ez az én házam! Az én feleségem! Anna nem megy sehova!
— De elmegy — hangzott egy halk, mégis pengeéles, acélos hang.
A nappaliban halotti csend lett, amelyben hallani lehetett az állóóra ketyegését. Anna lassan felemelte a fejét, és egyenesen a férjére nézett. A szemeiben nem volt sem félelem, sem könny — csak jeges, keserű elszántság.
— Elmegyek tőled, Arszényij.
— Micsoda? — alig hitt a fülének. — Te? Elmész? És hová, te buta nőszemély? Hiszen semmid sincs!
— De van. Saját magam. És ez, mint kiderült, épp elég.
— Ugyan, kinek kellenél te már? Harminc évesen, szétesett alakkal, elhanyagoltan! Én tartalak meg könyörületből, a nagyvonalú urad jóvoltából!
— Köszönöm — mondta nyugodtan —, hogy végre megmutattad, mi a valódi helyzet.
Megfordult, és elindult az előszoba felé. Arszényij döbbenten, kábán követte.
— Állj! Ezt most komolyan gondolod? Egy pár ártatlan tréfa miatt?
— Ezek nem tréfák, Arszényij. Ez mindennapos, módszeres megalázás. És belefáradtam.
— Ne beszélj butaságot! Hiszen szeretlek! — hangjában most először csengett valódi, ösztönös pánik.
— Nem, nem engem szeretsz. Te az alázás folyamatát szereted. Ez két külön dolog.
— És hová mész, mi? Anyádhoz abba a roskatag falusi viskóba? Tehenet fejni, kertet kapálni?
— Igen. És tudod mit? — megállt az ajtónál. — Az ottani tehenek, hidd el, sokkal több tisztelettel fognak bánni velem, mint te valaha tetted.
Felvette egyszerű kabátját. A kezei áruló módon remegtek, de erőt vett magán, és gombonként, cipzáronként, a „nem tudom” ellenére is végigment. Minden mozdulata egy újabb lépés volt a szabadság felé.
— Anna, ne bolondozz, térj magadhoz! — Arszényij megragadta a kabátujját. — Beszéljük meg, mint felnőttek! Soha többé! Esküszöm, soha többé!
— Dehogyisnem — húzta ki a kezét Anna. — Nem tudsz másképp. Ez a természeted.
— Megtanulom! Megváltozom!
— Nem. Isten veled, Arszényij.
Kinyitotta a nehéz tölgyfaajtót, és kilépett a lépcsőházba, egyszer sem hátranézve. Makszim és Veronika — mint hű fegyverhordozók — követték. Arszényij ott maradt az üres előszobában: előbb arca eltorzult a dühtől, aztán lassan a teljes, gyermeki értetlenség maszkja vette át a helyét. Visszament a vendégekhez, akik némán ültek, nem tudva, hová nézzenek.
— Semmi, majd visszajön — próbált nevetni, de csak egy gyenge, rekedt hang tört ki belőle. — Hová is menne, az ostoba? Átalussza magát valahol, megsajnálja magát, és kúszik majd vissza, mint mind a többi nő.
De Anna nem jött vissza. Sem másnap, sem egy hét múlva, sem egy hónap múltán.
Arszényij először tombolt. Elárasztotta a telefonját dühös hívásokkal és üzenetekkel, követelve, hogy „azonnal térjen vissza a helyére”. Aztán a düh zavarodottsággá, majd kétségbeesett könyörgéssé vált. Luxuscsokrokkal árasztotta el a munkahelyét, órákig leselkedett az iskola előtt, hátha elcsípi. De amikor Anna meglátta, egyszerűen másik utcán ment, vagy szó nélkül elsétált mellette, a távolba nézve — rajta keresztül, mintha csak levegő lett volna.
Három hónap múlva beadta a válókeresetet. Eleinte Maksziméknál lakott, szeretettel körülvéve, aztán bérelt egy apró szobát egy régi, de otthonos házban, a város szélén. A szobában repedt volt a mennyezet és nyikorgott a parketta — de az övé volt. Egy hely, ahol senki, soha többé nem merte tehénnek vagy butának nevezni.
— Hogy vagy? — kérdezte Makszim, amikor fél évvel később véletlenül összefutott vele a parkban.
— Tanulok újra élni — mosolygott Anna, és a szemében rég elfeledett fény csillogott. — Tanulok tükörbe nézni, és nem egy torzszülöttet látni ott. Tanulok desszertet rendelni a kávézóban, és nem gondolni arra, hogy zabagép vagyok. Nehéz, Max. Nagyon. Minden nap harc az ő hangjának visszhangjával a fejemben. De bírom. Győzök.
— Arszényij érdeklődött utánad. Azt üzeni, hiányzol neki.
— Kérlek, ne — rázta meg a fejét halkan, de határozottan. — Nem akarok semmit hallani róla.
— Azt mondják, megváltozott. Mintha kijózanodott volna.
— Lehet. De én is megváltoztam. És abba a ketrecbe soha többé nem térek vissza.
Mosolygott — igazán, őszintén, ragyogóan, először hosszú-hosszú évek óta —, és tovább indult a napsütötte őszi sétányon. Sovány volt, törékeny, de hihetetlenül erős. Az a nő, akit három éven át tehénnek és butának neveztek. Az, aki a saját lelkének börtönéből talált kiutat.
Arszényij pedig maradt. A steril tisztaságú, tágas és halálosan néma lakásban. Nem volt már kit megaláznia. Nem volt, kinek fitogtatni a felsőbbrendűségét. Nem volt, kinek bizonyítania a fontosságát.
Talált magának mást. Fiatalabbat, élénk szeműt, szikrázó tekintetűt. Eleinte nevetett a „csípős tréfáin”, azt hitte, csak szellemesség. A második hónapban már tapintatlan tuskónak nevezte. A harmadikban elment, úgy csapva be maga mögött az ajtót, hogy a polcról leesett egy drága porcelánfigura.
Aztán jött egy másik. És még egy. Mind elmentek. Amint Arszényij megkezdte „nevelőprogramját” — hogy hogyan kell mosogatni, öltözködni, mit illik mondani —, elfordultak tőle.
— Mi van ezekkel a nőkkel manapság? — panaszkodott Makszimnak egy pohár whisky mellett. — Mindenki megsértődik, hozzájuk sem lehet érni! Semmi humorérzékük! A viccet sem értik már!
Makszim csak hallgatott, a pohara aljára nézve. Mit is mondhatott volna? Hogy a barátja saját kezével, tégláról téglára rombolta le a boldogságát? Hogy a megalázás nem a szeretet formája, hanem annak teljes ellentéte? Hogy nem lehet kapcsolatot építeni úgy, hogy az egyik uralkodik, a másik pedig rabszolga? Arszényij úgysem értette volna. Számára ezek csak viccek voltak. „Ártatlan” önigazolás, mód arra, hogy kimutassa: ő az oroszlán, a másik pedig a rongy.
Nem ismerte fel, hogy minden egyes „hülye”, minden egyes „tehén” egy-egy láthatatlan, de erős szög volt, amelyet ő maga vert bele a házassága koporsójába.
Anna viszont felismerte. Még időben. Mielőtt az utolsó ereje is elfogyott volna. Amíg a sebzett lelkének mélyén még élt egy parányi szikra — a hit, hogy méltó valamire, ami több, mint örök céltábla lenni valaki „szellemes” gúnyolódásaihoz.
És ahogy az élet megmutatta — igaza volt. Egy évvel később találkozott valakivel. Egy férfival, aki nem ítélkező, hanem rajongó tekintettel nézett rá. Aki nem „tehénnek”, hanem „napocskámnak” szólította. Aki őszintén csodálta a gyerekek iránti odaadását, a finom, érzékeny lelkét. Aki azt suttogta, hogy gyönyörű — reggel, kócos hajjal, este, munka után fáradtan, smink nélkül és estélyiben egyaránt.
Összeházasodtak. Csendesen, minden pompa és nagy vendégség nélkül, a legközelebbi barátok körében. Makszim volt a vőlegény tanúja.
— Boldog vagy? — kérdezte tőle az esküvő után, miközben a nő sugárzó arcát nézte.
— Tudod, mi a legcsodálatosabb? — gondolkodott el Anna. — Hogy lassan elfelejtem, milyen az, amikor az ember fél megszólalni. Elfelejtem azt az állandó készenléti érzést, azt a feszültséget, amikor minden idegszálad várja a következő sértést. Kiderült, hogy lehet egyszerűen csak élni. Mélyet lélegezni. Önmagamnak lenni. És ez — ez a legnagyobb boldogság.
Arszényij pedig egyedül maradt. A maga mérgező „humorával”, amelyen rajta kívül senki sem nevetett. A megingathatatlan hitével, hogy a nőket meg kell törni, korlátok közé kell szorítani. Meggyőződésével, hogy a megalázás a házasélet természetes része.
Néha, a ritka csendes pillanatokban, eszébe jutott Anna. Az a halk, engedelmes, mindent szó nélkül elviselő nő. Az, akit ő tökéletes feleségnek tartott. Aki hibátlanul főzött, makulátlanul takarított, és rezzenéstelenül tűrte a dühkitöréseit. Aki olyan halkan sírt, hogy a zokogása ne zavarja az ő pihenését.
Csak most, amikor már nem volt mellette, kezdte lassan és kínzóan megérteni: az ő engedelmessége csak látszat volt. Nem tört meg. Erőt gyűjtött. Csendben, apránként, míg egy napon — egy teljesen átlagos estén — ki nem mondta az utolsó „elég volt”-ot, és el nem ment. Örökre. Magára hagyva őt a saját keze alkotta, kongó ürességben.
De a felismerés túl későn jött. Az ő „tehene” vasakaratú embernek bizonyult. Az ő „butája” bölcs nőnek, aki megtalálta a módját, hogy megmentse saját magát. És az, aki magát mindenható úrnak hitte, ott maradt a semmi közepén — megtörve, elhagyatva, teljes és visszhangzó magányban, amely hangosabb volt, mint valaha volt bármelyik sértése.
